Kritika 2. (1964)
1964 / 10. szám - MÉRLEG - Szabolcsi Miklós: Két vers között (Garai Gábor lírája)
írószövetségi fogadások,, protokoll-cocktailek hangulatát — a „névtelen had’’’, a „kártékony ostoba”). A szabályos, de nem túlságosan éles keresztrímű strófák, a nő- és hímrímek szabályos váltakozása, az enyhén lüktető, váltakozó mérték, köznapi „töltelékszavak” beillesztése a versbe („sajnos, bizony”) — bizonyos élőbeszédszerű közvetlenség látszatát kölcsönzik a költeménynek, és még csak aláhúzzák lefojtott dísztelen jellegét. A versnek két hangulati csúcsapontja van: az első szakasz első sora a maga világos, erőteljes hangütésével, határozott kijelentésével: ezt a sort magyarázza-indokolja a következőkben: a (három szakaszra oszló) leíró középrész után a megoldást tartalmazó két szakasz következik, egy második kicsattanó felkiáltással. Az utolsó szakasz feloldani hivatott a feszültséget, és reménykedő-megbékélő, csendesedő kihangzással zárja a verset. Parafrázisa, ellendarabja Garai verse a József Attiláénak: a „dicsőség” és ,,költő”-fogalmak a kulcsszavak mindkettőben. József Attila töredékének életrajzi-ténybeli hátterét még nem ismerjük pontosan; valamely körben (talán a Szép Szónál) „dicsőségéhez, „hős” szerephez akarták juttatni, kijátszani és felemelni — s ő evvel szemben védte meg magát és az igazi közösséget, a verset értők, az őt szeretők, az ővele egy nézetet vallók közösségét. Verse töredék maradt; a végleges választ, állásfoglalást az Ars poetica jelenti, amely formában, hangvételben, problémakörben világosan folytatja az „Én költő vagyok . . .” töredéket. Garai Gábornak kortársai vagyunk — és fel tudjuk fejteni verse életrajzi hátterét. A szerkesztővé — sőt, ami ennél még keservesebb, más költők verseiről dönteni hivatott versrovatvezetővé, írószövetségi titkárrá lett költő panasza, viaskodása önmagával. A józsefattilai konfliktus, új módon, új színekkel. II. A Múlj el már tőlem . . . azonban nemcsak egyetlen költő egyetlen rosszkedvű pillanatát tükrözi, nem egyetlen szerkesztő-költő pillanatnyi konfliktusáról szól. Ezt a konfliktust feloldja Garai Gábor; fel tudja oldani éppen azért, mert „Ez, ami van, kedves nekem”, és mert a „névtelen had”, az „egyenlő társak” erejét , fegyelmét, szeretetét érzi, mert hisz bennük, hisz a népben, a tömegben (sőt ami több: hisz és bízik pályatársaiban is). Az ismét felbukkanó magány-közösség ellentétet nemcsak feloldotta, de eredőit is megmutatta, magyarázatát is megkísérli. Az egyik magyarázat: szocialista rendünkben a költő funkciója nem hivatali, nem „kiemelt”, nem államhatalmi eszközökkel alátámasztott; egy a népből, aki még tökéletesebbé akarja tenni ezt a rendet, „igaza csapása” teremtheti meg hatalmát és tekintélyét. Magányérzés éppen akkor s úgy foghatja el, ha természetes hajlamai ellen kell cselekednie, hanem rá szabott szerepet kell vállalnia. A költő a versében, nemcsak a magány kérdésére ad választ, hanem a szocialista költészet funkciójára vonatkozó vitákban is hallatja a maga szavát; mintegy harcot folytat egy új szocialista közéleti költészet életformájáért, lehetőségéért. Az eleve adott magány, az egyén elszigeteltsége és törekvés ennek feloldására: ez a probléma régtől fogva ott kísért Garai Gábor költészetében is. Ebben a kötetében ott Tíz év távolából . . . című verse, amely a „csöndes és alázatos közöny’5 feloldásának pillanatát idézi meg; a korábbi kötetében meg a Számvetés L. A.-nak volt a magánnyal való leszámolás nagy verse. A probléma egy másik aspektusa: a Halállal szembeszegülő Élet győzelme (amely az Emberi szertartás című versben nyert legérettebb kifejezést); és ismét másképpen megfogalmazva: a változáson győzedelmeskedő állandó keresése is jelentkezik Garai Gábor költészetében; egyik legszebb verse, a Rózsa éppen arról a küzdelemről vall, hogyan kellene az állandó megragadásáért, lerögzítéséért való küzdelemben az élő változó minden frisseségét megőrizni. Köteteiben tehát ott a magány feloldásának motívuma, ott a halállal perlő Életé is; ott e kínzó kérdésekre adott szocialista válasz (új kötetében például A babcsiszeráji szökőkútban) — ám a Múlj el tőlem . . .-ben a magány kérdése másképp vetődik fel: a költő társai közül kiválva, közülük kiemelkedve válik magányossá. Garai költészetében mindig nagyon erős volt a kortársaival való azonosulás megvallása is; történelemként és irodalomtörténetként érzékelte mindig is a jelent; a Téli rapszódia vagy a Kortársaimhoz tanúskodik: egynek érezte magát a vele indulókkal, az új szocialista nemzedékkel, nem akar elszakadni tőlük, szolidáris velük. Soraikban érzi jól magát. 37