Kritika 3. (1965)
1965 / 2. szám - KRITIKA
Külön élmény a regény csodálatosan szép nyelvezete. Végre egy író, aki nem a szürke, elkoptatott, íztelenített köznyelvet használja! Szabó Gyula nyelve tájjellegű, s gyakran, - különösen hőseinek szájában - s nem is az Akadémia Nyelvtani Szabályzata szerint rendeződnek a mondatok. Talán némi romanizmus is érezhető ebben a nyelvben, és mégis . . . Mindezért annyi zamatos íz, nyelvteremtő erő kárpótol bennünket, amennyit nem találunk egy egész év hazai könyvtermésében sem! Érdekes röviden összevetni a szintén székely születésű Sánta Ferenc Húsz óráját Szabó Gyularegényével. Sánta műve a székely népballadák hangulatát idézően komor hangvételű, szűkszavú, keményre kovácsolt, indulatokban bővelkedő alkotás. A Gondos atyafiság szinte mindenben ellentéte, de ez is vallomás, sőt vád is, bár nem önkínzó számonkérés, hanem az élet, a szerelemmel megszépített fiatal élet reménykedő dicsérete. Sánta regénye keserű keménységével szinte belevágja magát olvasója tudatába, Szabó Gyula viszont hangulatilag ragadja magával. Sánta a „szenvedve küzdő emberrel érez együtt” (Béládi Miklós), Szabó Gyula pedig a fiatalság mindent legyőző bizakodásával szemléli hősei sorsát. Az ő számára a szenvedés az a legfőbb rossz, amit ki kell küszöbölni az életből. De közös mindkettőjük alapszándéka, hogy az ember erkölcsi arcura Berda József: Égni! elégni! (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1964.) Berda József, amikor negyven éve az irodalom állampolgára lett, szándékosan az epikureizmus magatartását választotta. Groteszk életöröme Rabelais-t idézte; a ropogós kacsák, ízletes gombák, kövér sajtok gasztronómiai gyönyöre Frans Hals ínyenc asztalait, harsány erotikája Dubout mester pajzán asszonyságait juttatta az olvasó eszébe. Magatartása mégsem gondtalan hedonizmusból született, ha nem is lázadást, mindenesetre a társadalom rendjével való elégedetlenséget és szembehelyezkedést takart. Másokat kiábrándultságba, reménytelenségbe vagy anarchista indulatokba hajszolt a kor, József Attilára például a Tisza szívvel lázadó kétségbeesését parancsolta — Berda vitalitása azonban nem tűrte a reménytelenséget: levegőt és világot keresett magának. Ezeket találta meg az érzéki gyönyörök különös, a társadalmon kívül eső szigetén, a csavargó költő szabad attitűdjében. E sajátos epikureizmus tartalmára mutatott rá az egykori kritika is: Illyés Gyula (Nyugat, 1929) és Németh László (Nyugat, 1930) írásai mérték először a kor közérzetéhez Berda verseit. Ezek a versek az élet örömén indultak fel, ám az élvezetek, melyek megihlették őket, korántsem elérhetetlenek. Berda ujjongó lelkendezései a „vegatatív” élet gyönyörűségein gyúlnak, elégedettségét a tanak alakulását vizsgálják a felszabadulás utáni falusi viszonyok hatásában. S mind a ketten - Sánta élesebben, Szabó Gyula feloldottabban — észreveszik mennyi tragédia táplálkozik még ma is a múltból. Szabó Gyula inkább a nagy mesemondók és nem a szűkszavú krónikások örököse. Feltámasztja a mármár eltemetett nagyepikát, de ebben a formában a legkorszerűbb kérdéseket veti fel, és az egyes részletek kidolgozásában novellisztikus finomsággal árnyaljaindokolja jellemeit, cselekményét. Műve széles körkép egy kis falu életéről, melyben egyaránt fontosak az emberek, a házak és a táj szépségei. Vállalkozása újabb irodalmunkban egyedülálló: tudomásom szerint ő az egyetlen, aki egy trilógia, sőt ebben a formájában egy tetralógia megírására vállalkozott, úgy, hogy műve cselekményét szinte napjainkban indítja. Minden kritikus álma, hogy jelentős írót, jelentős művet fedezzen fel. Ilyenkor aztán - és ez szolgáljon mentségemül - elnézőbb is, és főleg lelkesebb a megengedettnél. Szabó Gyula minden bizonnyal felfedezés nálunk, és a Gondos atyafiság, annak ellenére, hogy távolról sem hibátlan alkotás, - kétségtelenül kiemelkedő műve napjainknak. Szabó Gyula még most is fiatal prózaíró, és tehetségét a legszigorúbb mérlegre helyezve is remélhetjük, hogy még sokat fogunk hallani róla. Taxner Ernő napfényben fürdő bőr, az erdei levegőt szippantó tüdő, a gyaloglástól bizsergő lábak, a telt asszonyi idomokon vagy az újpesti piac ínyencségein legelésző szemek, az ízletes táplálékot kapott gyomor örömei okozzák. Ezekből a valójában igénytelen örömökből termettek legjobb versei: a Szép kacsa dicsérete, az Egy kövér asszonyra, a Vers a péklegényekről. Az epikureizmus látszata mögött azonban mindig van valami halvány panaszkodás, az életöröm hangjaiba mindig belehajlik valami helyreigazító önirónia. „Legboldogabb e földön, ki sokat nevet, keveset panaszkodik, mert ez illik jól az egyszerű tót gyereknek, ki babon és krumplin hizlalta magát bátor cselekedetre” — vallotta magáról egykor Öröm (1930) című kötetének soraiban. Arcán tehát a jóllakottság és az élvezetek rózsái mellett jelen voltak a panasz, az alázat, az igazmondás (a „bátor cselekedet”) és az önirónia barázdái is. Az epikureista versek nyomán kialakult Berdalegenda azonban nem vett tudomást ennek az arcnak keserű és mélyebb vonásairól. Az évtizedes kritikai hagyomány, mely a „kacsák és borok” barátját, a „gondolatlanság”, a „boldog egyszerűség” infantilis hősét, a „költőturistát” ünnepelte benne, nem is próbálta másra, többre biztatni őt, sőt hovatovább „gasztronómiai költészetként” vette, tudomásul Berda műveit. A költő egyénisége pedig mely korábban a lázadás lehetőségét találta meg az 50