Kritika 4. (1966)
1966 / 4. szám - Vita a magyar klasszikusok jövőjéről
liuma. Hosszabb távú koordinációt kívánna ez meg, tudatos offenzíva jelleggel és munkamegosztással. Ahogy például az Általános Iskolai Tanulók Könyvtára a Tankönyvkiadó érdekeltsége, úgy gazdája lehetne a Diákkönyvtárnak is. Talán gondoskodna az ízlésesebb megjelenésről is, mert ne csak egy olvasásra szánjuk ezeket a könyveket, hanem könyvtáralapításra is. Vonatkozik ez a Kincses Könyvek küllemére is! Nyilván ez nem lehet probléma a reprezentatív sorozat esetében sem, amelyet - az igen szép Jókai-sorozat példájára-,mondjuk, az Akadémiai Kiadó vehetne gondozásba. A Szépirodalmi az Aranykönyvtárhoz vagy a Magyar Parnasszushoz hasonlóan felújíthatna egy sorozatot, amely szinte felkészítene a nehezebb „fajsúlyú” klasszikusok olvasására, mintegy út lenne a klasszikusokhoz. Ugyanez az ,,út”-probléma várna megoldásra a novelláktól (a koncentráció rövidebb igénybevétele, a pillanatnyi olvasási igény és kényszer gyors kielégítése) a vaskosabb regényig. Ezek mellett - szinte kísérőként! - kellene a Kis Magyar Irodalomtörténetnél vázlatosabb, csupán nagyobb csomópontokat érintve (esetleg csak egy sorozatban szereplő alkotókról) irodalomtörténeti, elemző, olvasást segítő könyv. Ennek is, ahogy a sorozatok szerkesztésének is, az irodalomtörténészi alaposság és körültekintés mellett türelemmel, szívós és kitartó ügyszeretettel a pedagógus feladatát kell vállalnia, meg ne féljünk a szótól és ne átalljuk kimondani a népnevelő szerepét is. Juhász Géza: Klasszikusainkért ne aggódjunk Nincs beszédesebb bizonyítéka, milyen jólmenő vállalat ez a mi szocializmust építő országunk, mint azok a vitára bocsátott tervek, amelyekkel most egyidőben állt elő két nagy könyvkiadónk, a Szépirodalmi meg az Európa. Csakhogy nem számítják-e el vele magukat, mikor a lakosság fele sem vált még rendszeres olvasóvá? Sőt olyan aggály is hallható már, mintha fiatalságunk kezdene elhidegülni klasszikusainktól. De vajon jobb volt-e a helyzet a század kezdetén, még olyan kedvező adottságú iskolában is, mint ahol én érettségiztem: a debreceni kollégiumban? Nagykönyvtárában megtalálhattuk volna múltunk minden értékét, részben ritkaságokat is, de klasszikusainkon, ha már „kötelező olvasmányok” voltak, csak fanyalgott az én meglehetősen érdeklődő osztályom zöme is. Nyomtatott puskákból letisztázták tartalmi kivonatukat, a tanár láttamozta , és kész. Annál mohóbban kapott rá társaim java a Nagykönyvtár modern magyar és világirodalmi anyagára, amelyet az akkoriban ott alkalmazott Oláh Gábor mind beszerzett s nekünk is hozzáférhető volt. Forradalmasítottuk vele az önképzőkört, hamarosan s már itt bontakozott ki Kardos Pál, majd Szabó Lőrinc és Gulyás Pál is. A mi úttörő nemzedékünket még vonzotta az egész múlt, Balassitól fogva; Lőrincéket mindinkább a modern, különösen a világirodalom. De akár Batsányi és Csokonai, mihelyt vérbefojtották a köztársasági mozgalmat, Árpád-eposzon kezdte törni a fejét, a Tanácsköztársaság után Móricz Zsigmond szintén Erdély XVII. századi tündérkertjébe fordult, a Légy jóval pedig tulajdon gyermekkorába. Menekülés volt ez? Éppoly kevéssé, mint Csokonaiék után Vörösmarty Csongora, vagy a Hétköznapokkal induló Jókai törökvilág ébresztgetése. Az ábrázoláson múlik: a történelmi tárgy arra is jó lehet, hogy tulajdon harcaikra lelkesítse a kortársakat. Az érdeklődés-csere a jelenből a múltba és viszont - mindig a társadalom mozgásától függ. A felszabadulás után eleinte még magyar irodalom szakos hallgatóink zöme is süket maradt az élő költészetre. Fővárosi pedagógustól olyat is hallottam akkoriban, hogy középiskolásai Móricz Zsigmondról sem akartak tudni : „az csak kommunista propaganda”. Abban mégsem telt sok örömünk, amikor 1956 felé sodródóban váratlanul megnőtt az élő irodalom becsülete. (Annál hasznosabb volt, míg csak Janus Pannoniusért és Zrínyi röpirataiért rajongtak!) Kétszer láttam már korábban fordulatot a kortárs irodalom felé, de az akkor haladó irányban történt. Mindjárt pályám kezdetén Herczeg Ferenc helyére ültethettem Adyt. Mikor pedig a harmincas évek végén leánygimnáziumba kerültem, s olyan tanmenetet nyomtak a kezembe az érettségis osztály számára, amelyben Mikszáth volt az utolsó részletesen megtárgyalandó író, egy éven belül József Attiláért lelkesedtek - pedig ugyanakkor Bornemissza Elektroalmah előadására is önként vállalkoztak volna; nem rajtuk múlt, hogy hiába. Becsülték ők az erdélyi Nagy Istvánt is, bár nem volt titok előttük, hogy kommunista. Húsz év múlva viszont kaptam olyan szemináriumi csoportot az egyetemen, amelyik a nevét sem hallotta Nagy Istvánnak. Érthető hát, hogy az sem keserít el, ha a mai fiatalság, átmenetileg, valóban nem akarna klasszikusokat olvasni. Akkor nyilván élőket akar! S az jó. Olyan normális gyerek ugyanis, aki ne olvasna, ha már ismeri a betűket, szinte elképzelhetetlen. Pedagóguskodtam „tanonciskolától” szakközépiskolán át gimnáziumig többfelé, voltam pár évig tankerületi főigazgató is. Ahol hivatott tanárra van bízva irodalmunk, ma is ragyogóak a tapasztalataim. Rokonságomban szintén elég sok a fiatal, még a pár napra Kanadából hazakukkantakat is vonzza irodalmunk. Szóval, van mire alapoznom azt a meggyőződésemet, hogy klasszikusainkért ne aggódjunk. Fiatal rokonaim nem irodalom szakosok, egy kivételével, s ez egészen parányi százalék ! Akad köztük orvos, mérnök, vegyész, fizikus, agronómus, technikus, ipari munkás, de olvas valamennyi gyerekkorától fogva. Egészítse ki ezt az, hogy a pesti joghallgatók, Beér János minapi hozzászólása szerint, még Apáczai Enciklopédiájának hozzáférhetővé tételét is igényelnék; professzortársa, Kovács Máté barátom szintén mohó szépirodalmi érdeklődést tapasztal. Valaha — a Horthy-korban — professzor is mert dicsekedni azzal, hogy szakműveken kívül csupán detektívregényeket olvas, persze hozzátette, hogy angolul. Ma szaktudóst egyet sem ismerek, aki tájékozatlan volna az élő irodalomban. 34