Kritika 4. (1966)
1966 / 6. szám - KÖRKÉP
mely a magyar népet a legelső hadsorba akarta látni a szocialista jövő kivívásáért való harcban. Mert a következetesen gondolkodók a kisebbségi magyar problémáktól újra meg újra eljutottak a nemzetköziség élő, közvetlen követelményéig; a magyar kérdések csak a román és szláv népek kérdéseivel együtt oldódhatnak meg, s a nemzeti kérdések leválaszthatatlanok az egyetemes társadalmi problémáktól. A dolgok logikája a kisebbségi mondanivalótól a humánum korszerű teljességéig vezetett, a szocializmushoz, vagy legalábbis az antifasizmushoz. A próbák, amelyek a helytálló író etikumát megnövelték, a népet is szorongatták. A kisebbségi élet a magyar nép emberségének és életképességének próbája lett. A történelmi szükség kohójában az egymásra utalt népek testvériségét tették legfőbb erkölcsi paranccsá. Testükön érezték „az emberi megértés eljövetelének megváltó szükségét”, s hívei lettek minden törekvésnek, mely a gyűlölködő sovinizmusokkal szemben a békét, a demokráciát és az emberi testvériséget szolgálja. A szomszédos országok magyarságának eme felismerésével rokon gondolatokra ébredtek itthoni nagyjaink is: Németh László a kelet-európai népek tejtestvériségéről beszélt, József Attila „közös dolgaink” rendezéséről. Bartók eszméje, a népek testvérré válásáról, a magyarság legjobbjainak vágyát muzsikálja a világba. Az új történelmi gondolat, amely a magyarság sorsát a szomszédos kelet-európai népek életével kötötte össze, Kossuth „mosolygós jövőről” szóló — késői politikai elgondolásában és Ady jakobinus dalában már megvolt, de az összeomlás előtt csak magányos egyesek vallották. Felszínre a csehszlovákiai magyar fiatalság hozta. Az „új arcú magyarok”. Az 1920-as években Csehszlovákiában voltak legkedvezőbbek a szellemi tisztulás lehetőségei. Az itt élő magyarságot nem nyomorította ellenforradalom, egy világeszményekre nyíló magyar köztársaságból szakadtak a csehszlovák demokráciába. Prága akkoriban színesedett Kelet-Európa Párizsává. A milliónyi magyarságnak itt nem voltak olyan gazdag hagyományai, mint Erdélyben, a Pozsonytól Nagyszöllősig húzódó keskeny települési sávja két helyen is megszakadt. Gondolkodóinak fel kellett ismerni: a „kisebbségi külön valóság” helyett az egyetemesség irányába kell keresni a megmaradást. A morzsolódó „szigetmagyarság” fojtogató halálfélelmével szemben a dunai népek szövetségében való elhelyezkedést hirdették meg, azzal a már-már mosolyogtatóan szép hittel, hogy majd a szlovenszkói magyar szellemiség lesz az az archimedesi pont, amelyről jó irányba lehet mozdítani a beteg magyar életet. Ennek az eszmélkedésnek s ennek a szellemiségnek a történetét írta meg Balogh Edgár a Hétpróbában a Sarló történetét. Néhány nyugtalan cserkészkedő diákkal indul a mozgalom, s rövidesen országok sajtója és közvéleménye ütközik a mozgalom körül, amelyben egyszerre vannak jelen hősi eposzba és vidám regénybe illő mozzanatok. A Szent György Kört Prágában négyen alakítják, a Sarló szervezőinek gond a szükséges levélbélyeg előteremtése is, olykor mintha csak önképzőkörösdit játszanának, de közben a Duna völgyi metamorfózis szépségálmát „gyöngyözik” ki, s megannyi próbán keresztül a szocialista program és a nemzeti tennivaló harmonikus egyeztetéséig, a humánum teljességéig jutnak. Az út némely fordulója s a próbák némelyike talán más értelmezésre is módot adna - a Sarló „önfelosztásának”, vagy a dokumentum-irodalomnak a kérdése például - de a mozgalom irányát, lényegét jól közvetíti a Hét próba. A tét, a cél mindvégig azonos volt: a teljes emberség. Ez emelte, ez repítette a fiatalokat, s vitte legjobbjaikat a kommunisták hadsorába. Gondolataik és terveik közül többet megfakított az idő, tévedésük is volt bizonyára, de a néptestvériségről szőtt álmuk, a kelet-európai népek közös szocialista jövőjéről való hitük meg a híd-gondolat ma is szívdobogtató. A hangsúlyt ők tették Közép-Európáról Kelet-Európára, az államról a népre. Hirdették: Közép-Európából elég volt, a nyugati imperializmusokkal szemben Kelet-Európa forradalmi energiáinak közös társadalmi és politikai célokra kell szövetkezni. Kossuth konföderációs tervétől indultak, de messzebb jutottak. Kossuth a dunai államok, ők a dunai népek, az autonóm, sértetlen nemzettestek szövetségében látták a jövő biztosítékát. Felismerték, hogy a Dunatájon, egy-egy államban nemzetek élnek, s az osztályelnyomás megszűnésétől várták, hogy az itt egymás mellett vagy összekeveredve élő népek békén és egymás kulturális fejlődését nem akadályozva virágozzanak. Vélték, hogy a kisebbségi kérdéseket véglegesen megoldani csak úgy lehet, ha a közös felemelkedés ritmusában magasabb síkon újra találkoznak a szétszakadt magyar, szláv és román részek. Azt is tudták s vallották, hogy Kelet-Európának, az elmaradt magyar, szláv és román táblának magából, erőik összefogásával kell behozni a késedelmeket. Ahogy Ady írta korábban : Nyugat ellen Nyugatot hozz. Ady eme gondolatát Balogh Edgár idézte legkövetkezetesebben. A kisebbségi ifjúságnak Ady volt a legnagyobb sugallója az emberség és magyarság dolgaiban. Adyn keresztül ébredtek elsősorban feladatukra, az ő sugallata szerint próbálták a magyarság kuruc lobogójára ráhímezni a szocializmus igéit. Legkövetkezetesebben éppen Balogh Edgár. Amit fentebb a Sarló alapvető eszméinek mondtunk, azoknak Balogh Edgár az egyik legtisztább megfogalmazója és legkövetkezetesebb harcosa. Aki a Sarlóról ír, Balogh Edgárt idézheti legtöbbször, még a névtelen cikkekben is az ő stílusára és gondolataira ismerhet gyakran. Nélküle, az ő „fantasztikus realizmusa” nélkül másként alakult volna a Sarló, vagy talán meg sem született volna. Ő volt ennek a mozgalomnak a szervezője és kikristályosítója, ő volt a gyújtópont, benne futott össze minden. A néptestvériséget, a Kelet-Európa gondolatot, a „Nyugat ellen Nyugatot hozz” elvet és a híd-missziót 6 percre sem feledte; írt, szervezett, agitált, bujtogatott, hogy az ige testté legyen. A Hét próbának is innen van, legalábbis részben, a lobogó-többlete. Mint minden Balogh Edgár-könyv, ez is forrásmunka: a szocialista öneszmélés kezdetét és folyamatát írja meg benne — a résztvevő, a tanúvallomás szükségét érezve. Nem önéletrajzot írt - szemérmessége ezt szinte lehetetlenné is tenné -, hanem emlékiratot, a műfaj erdélyi magyar változatának értelmében. Olyanfélét - maga is hivatkozik rá, amilyen Apor Péter „ked-