Kritika 4. (1966)
1966 / 9. szám - VISSZHANG
MOLNÁR ERIK (1894—1966) A sírja fölött elmondott gyászbeszédek megrendülten méltatták az államférfit és a tudóst, a gyakorlat és az elmélet egy személyben összeforrott kiváló képviselőjét. Történész volt, filozófus és közgazdász, valamennyi tudományágban maradandót alkotott; előrevitte a tudományt, a közgondolkodást s vele együtt az alkotó gyakorlatot. Konzekvens, a magyar történelem és a jelenkor küzdelmeit mélyen átélő, ellentmondásaival szembenéző marxista volt, olyan gondolkodó, akit a tisztánlátás és a megoldás vágya fejlesztett mind világosabban látóvá. A valóság bonyolultsága nem meghátrálásra, voluntarista elméletekre és romantikus illúziókra ösztönözte, hanem még nagyobb elmélyülésre, a problémák tisztánlátásának igényére. Sajátos, szenvedélyesen érdeklődő s egyben polémikus viszony fűzte az irodalomhoz. Tisztában volt azzal a széles körű hatással, amelyet a néptömegek s különösen az értelmiség gondolkodásának kialakításában játszik, s tisztában volt az irodalomnak a magyar viszonyok között betöltött különleges hivatásával. Ezért kísérte figyelemmel, különösen fontos történelmi fordulópontokon, az irodalmi vitákat s vett részt bennük maga is, sajátos szerepet vállalva magára. Jóformán a világtól elzártan élő ügyvéd, a húszas-harmincas évek Magyarországán, de könyvei, cikkei, melyek nagyrészt álnéven („Szentmiklóssy Lajos”, „Botos Vince”) napvilágot látnak, európai, mi több: marxista horizontot nyitnak a tiszta, világos gondolatot olyannyira nélkülöző atmoszférában. Nem véletlen tehát, ha Gaál Gábor, aki annak idején Kolozsvárott, viszonylag szabadabb körülmények között a Korunkat szerkeszti, leveleiben a hozzá tanácsért, eszmei támaszért is forduló magyarországi írókat arra biztatja, hogy keressék meg Molnár Erik „kecskeméti ügyvédet”, levelezzenek vele, hallgassák meg a véleményét. Molnár, a történész és a filozófus, a maga korának gyakorlati tapasztalataiból is tisztán látja: a feudális és polgári korszakok, a megkésett történelmi fejlődési stádiumban levő társadalmak progresszív történelmi mozgalmainak is törvényszerű kísérő jelensége a hamis, illúziós tudat. Egyszersmind, kommunistaként azt is világosan látja, hogy a fasizmus elleni népfront-mozgalom, s a szocialista forradalom perspektivikus győzelme nem lehetséges, ha a progresszív mozgalmak nem képesek megszabadulni mítoszaiktól, illúzióiktól, ha nem képesek a történelmi valóságot reálisan tükröző, objektív tudatot kiküzdeni maguknak. Még inkább látja a voluntarista és illúziós tudat, a nacionalista és dogmatikusrevizionista eszmék elleni polémia, az objektív igazság tisztánlátásának szükségességét a hatalom megragadása, a felszabadulás után kibontakozó új történelmi periódusban. Midőn ez év februárjában az írószövetség kritikai szakosztálya ünnepi emlékülésen emlékezett meg a Gondolat alapításának harminc éves fordulójáról, Molnár Erik is felszólalt. Elmondotta, hogy a vita, amely annak idején a népi írókkal s általában a polgári irodalom képviselőivel indult, a bennük levő értékek megőrzését és kifejezését célozta. A bírálat nem ellenük, hanem illúzióik és mítoszaik ellen irányult, világos választ kérve arra nézve, hogy „a társadalomnak ebben a válságában mitévő legyen a magyarság”, s kimondva, hogy „a dolgozó magyarság nem várhat csodákra s csodaváróktól sincs mit várnia . . . Valóban új Európáért küzd, amely nem csodáknak, hanem történeti szükségességnek a beteljesedése lesz.” Hasonló szenvedély irányítja tollát azokban a vitákban is, melyeket a „nemzeti kérdésben” való marxista tisztánlátásért a legutóbbi évek során folytatott, túllépve a szűkebb szakmai határokon, az Új írás és a Kritika hasábjain is közzétéve vitacikkeit. Legutolsó írása, a harcostárs Révai József munkáit méltatva és bírálva, lapunk hasábjain látott, néhány héttel tragikus halála előtt napvilágot. A korszerű, marxista történelemszemléletért folytatott polémiája nem egyszerűen „szaktudományos” kérdés, az egész közgondolkodást, s vele együtt egész szocialista társadalmunk fejlődését értintő probléma. Vitacikkeinek, az ideológus álláspontjának a fényében az irodalomban is tisztábban átlátható lett, hogy a polgári, „népi” és dogmatikus „marxista” forrásokból eredő illúziókkal, túlhaladott gondolatokkal nem lehet a magyar történelmi múltról és jelenről objektív, igaz képet alkotni. S megfordítva: a legutolsó esztendők valóban értékes alkotásai, tisztánlátásra való törekvésükkel, s azzal a vonzóerővel, melyet ezúton gyakoroltak, mintegy az ő vitáját is igazolták, jelezve, hogy az objektív igazságot feltáró gondolat a legszélesebb tömegek rokonszenvét is képes kivívni. Molnár Erik művei a fejlődő, alkotó marxista gondolat jegyében születtek. Következésképpen - szerzőjük halála után is-a fejlődő, alkotó marxista gondolatot támogatják. S benne lelik meg folytatásukat, azoknak a marxista történészeknek, filozófusoknak, irodalomtudósoknak és íróknak a munkásságában, akik, miként ő, egy célt tűztek ki maguk elé: az objektív tudományos és művészi igazság felkutatását. Diószegi András