Kritika 4. (1966)
1966 / 10. szám - Hankiss Elemér: József Attila komplex képei (Mérhető-e a vers hatásának intenzitása?)
3. A második sor egyben metaforikus is, mert a rét úgy „áramlik” itt, mintha folyó volna. 4. Aztán a költő a víznek azt a tulajdonságát, hogy könnyedén áramlik, főnevesíti, elvont fogalommá absztrahálja, azt írja, hogy „könnyű áramlás”, illetve 5. még meg is fordítja e két szó sorrendjét, s végül ez kerül bele a versbe, hogy: „áramló könnyűség”, s ezzel még elvontabbá, még megfoghatatlanabbá légiesíti a képet, mert már nem a rét, nem is a víz, hanem maga a „könnyűség” áramlik. — A tárgyak, jelenségek e végletekig való elvonása, áttetszővé szellemítése különben is igen gyakori József Attila költészetében (s egy másik, később elemezendő tendenciával: a jelenségek végletes, a groteszkségig menő anyagiasításával áll állandó kontraszthatásban). A melléknevek és igék más, -és képzős főnevesítésével, elvonásával például lépten-nyomon találkozunk nála, így lesz a kipirult, suhanó leányzóból „kipirult suhanás” (1/135/5—6), - a surranó madárból „egy surranás” (1/166/9), —a néma sötétségből a „sötétség némasága” (11/50/46), - a suhanó fejszéből „ezüstös fejszesuhanás” (II/51/7), - a könynyű csillogásból „csilló könnyűség” (11/67/6) — és így tovább. 6. Az „áramló könnyűség” egyébként szinesztétikus szerkezet, mert egy tárgyi jelzőt egy elvont fogalommal kapcsol egybe, 7. mint ahogy szinesztézia a következő sor „ezüst derűje” is, 8. bár itt egyúttal egy metatézis is közrejátszik, mert mint említettük, valójában nem a derű az ezüst, hanem a nyírfa. 9. Az hogy a nyír „ráz” egy szellőcskét, megszemélyesítés, 10. s egyben logikai inverzió is, az ok és az okozat fölcserélése, mert a valóságban nem a nyír rázza a szellőt, hanem a szellő a nyírfát. 11. Az, hogy „leng az ég”, metafora, mert úgy leng, mint, mondjuk, a lomb vagy a kendő. 12. s szólhatnánk még egész sor további hatásmozzanatról, arról például, hogy e komplex képben három áttetsző sík fut egymás alatt s fölött : a rét áramlása, a szellő és a nyír rezgése, és az ég lengése, vagy arról, hogy már ebben az első strófában megindul, s az egész strófán végigfut a gazdagon izzó aranysárga s vöröses, és a hidegen villanó ezüstös-kékes színek, a valóság és a fogalmiság, az élet és az elmúlás színeinek váltakozása. Aranyos lapály — ezüst derű — vörös nyár, vérbő eper , villanó kasznél, kék, tünde fény . . . E két színcsoport egymásba játszó, egymásba villanó kettőssége egyébként végigkíséri József Attila költészetét. De mielőtt tovább folytatnánk József Attila komplex képeinek elemzését, próbáljunk meg valami rendet teremteni eddigi megfigyeléseink között. A síkváltás mint a hatás alapvető mozzanata Mert ne feledjük: az eddigiek során még mi is heterogén minőségekkel, heterogén hatáselemekkel, metaforákkal, metonímiákkal, metatézisekkel, jelzős szerkezetekkel dolgoztunk, s ezek puszta felsorolása még semmiképpen sem világítja meg e komplex képek belső világát. Csak ha sikerül e heterogén hatáselemeket valamiféleképpen közös nevezőre hoznunk, és mint elöljáróban mondottuk, bennük valami közös mozzanatot, közös alkotóelemet találnunk, akkor állnak majd össze mind e mozzanatok a komplex kép áttekinthető, szerves struktúrájává. De vajon van-e, s ha van, mi lehet a költői hatáselemek e közös mozzanata? Lehet, hogy van más is, de egy ilyen közös mozzanat jelenléte, úgy hiszem, nyilvánvaló és bizonyítható minden eddig említett hatástényezőben. A metaforában éppúgy, mint a rímben, s a ritmusban éppúgy, mint a jelzős szerkezetekben. E közös mozzanat, véleményem szerint, egyszerűen az, hogy minden olyan nyelvi-stilisztikai formulában, szerkezetben, mely alkalmas költői hatásimpulzus kiváltására, egyszerre több, de legalább két valóságsík van jelen, s a tudat e síkok közt feszültséget érez, illetve e síkok közt ide-oda vibrál. Hogy értendő mindez? Vizsgáljuk meg ebből a szempontból mindenekelőtt a metaforát. Nyilvánvaló tévedés az a nem szakértők körében közkeletű vélekedés, mely szerint a metafora hatása abban rejlik, hogy valamit valami széphez, valami szebbhez hasonlít. Valójában teljesen közömbös, hogy mit mihez hasonlítunk, a lényeges csak az, hogy hasonlítsunk. A metaforikus hatás értéke ugyanaz, ha mondjuk a tó vizének kékségét hasonlítom az ég kékjéhez, mintha az ellenkezőjét teszem. S ugyanúgy van vagy nincs metaforikus hatása s értéke annak, hogy „a vér vörös rózsája”, mint annak, hogy „a rózsa bíbor vére”. A metaforák és hasonlatok reverzibilisek, megfordítható!0, 14