Kritika 4. (1966)
1966 / 10. szám - Hankiss Elemér: József Attila komplex képei (Mérhető-e a vers hatásának intenzitása?)
rájuk, s így a tudat csak közvetve, e hiányzó és sejtetett közbülső mozzanat kerülőútján tud át-átvillanni a jelző és a jelzett szó között. Mint plédául az ilyen összetételekben : a megvert földek Csillagra akasztott homály köszörűn sikoltó idő beomló alkonyokon sivalkodó transzformátorok a sánta palánk a fender magány . . . ahol mindig, újra és újra fel-felvillan a hiányzó mozzanat: a megvert kutyák, a köszörűn sikoltó kés, a sivalkodó gyerek, a sánta portás -se fel-felvillanó képek kötik össze a jelzőt és a jelzett szót. E metaforikus és megszemélyesítő jelzős szerkezetekben így már nem is két, hanem három sík között vibrál az olvasó tudata: a jelző, a jelzett szó, és a rejtett jelentés vagy kép síkja közt. Nemcsak a megszemélyesítő jelzőknek, hanem a kibontott, teljes megszemélyesítéseknek is nagy szerepe van József Attilánál a különböző tudatsíkok közti feszültségek, vibrálások megteremtésében. Tudjuk, a megszemélyesítés éppúgy elkopik a használatban, mint a metafora. „Felkel a nap”, „leszáll az éj”, „bágyadtan süt a nap”, „kínzó magány”, „veszély közeledik”, e megszemélyesítő szerkezetek már teljességgel elvesztették hajdani affektív, stiláris értéküket. Valami, ami hatásuk lényeges forrása volt, eltűnt belőlük. A feszültség. Az élettelen, elvont fogalom, és az eleven személyre utaló cselekvő ige közti feszültség. A használat során ugyanis az elvont fogalom egyre inkább asszimilálta, elszürkítette, anyagiatlanította az eredetileg nagyon is konkrét, képszerű, mozgássalszínnel-dinamikával teli igét, addig-addig, míg végül elvont, fogalmi kifejezés lett belőlük. Az a kifejezés például, hogy „fúrja az oldalamat”, vagy „törik a fejüket”, ma már nem, vagy csak aligalig kelt vizuális-tárgyi élményt. Az egyik egyszerű szinonimája annak, hogy: „kíváncsi vagyok”, a másik meg annak, hogy: „töprengenek”, „tanakodnak”, „erősen gondolkoznak”. Ám ha a beidegzett pályákról sikerül kizökkenteni s arra kényszeríteni magunkat, hogy elképzeljük, amint egy kérdés éppen fúrja valaki oldalát, vagy valaki éppen nagy ügybuzgalommal töri a fejét, akkor máris egy a legvadabb szürrealista versbe illő hatásos és groteszk kép villan föl előttünk. Mert az elvont és a konkrét jelenségek síkjának ez az éles metsződése groteszk hatást kelt bennünk. Az elkopott, fogalmivá absztrahálódott megszemélyesítéseket is egyszeriben új feszültséggel töltheti fel egy-egy jelentéktelennek látszó mozzanat. Baudelaire például egyetlen jelzővel és határozószóval, és igaz, a vers egész kontextusával, sugárzó képpé varázsolja az ifjú leányként vagy tündérként már unos-untig megszemélyesített Hajnalt, a „Reggeli szürkület” utolsó soraiban: L’aurore grelottante en robe rose et verte S’avançait lentement sur la Seine déserte . . . (A hajnal dideregve, rőt és zöld ruhában osont felénk a Szajnán, tétován, egymagában . . .) Az elvont fogalmak megszemélyesítése, tudjuk, olyan divatta s rutinná vált a szimbolizmus korában, hogy a váltig emlegetett „tűzcsóvás Örömök”, „Mámor-hattyúk”, „Siker-asszonyok”, „Vágy-keselyűk”, „Köd-jövendők” végül is szinte tolvajnyelvi formulákká koptak és elvonttá, fogalmivá, hatástalanná szürkültek. Nem volt hát könnyű dolga József Attilának, amikor arra vállalkozott, hogy rehabilitálja, feléleszti ezt a látszólag már kimerült költői kifejezőeszközt. Ki kellett bontania a megszemélyesítést, mindenekelőtt a szimbolisták teremtette ködös-fellengzős titokzatosságból; ezt elsősorban azzal érte el, hogy elvont fogalmakat csak nagy ritkán személyesített meg, annál gyakrabban viszont természeti jelenségeket, s mindenekelőtt: nagyon is valóságos, anyagi tárgyakat. Meg kellett szabadítania a megszemélyesítést az ifjúkorában reá is nagy hatást gyakorolt expreszszionisták kozmikus, megalomániás pátoszától. Nyilván innen ered az, legalábbis részben, hogy megszemélyesítéseibe állandóan pátoszt semlegesítő groteszk és humoros mozzanatokat kever, s hogy 1/277/14 II/6/26 11/33/12 II/55/2 11/31/14 11/56/33 11/57/26