Kritika 4. (1966)
1966 / 5. szám - DOKUMENTUM
illeti, igen valószínű, hogy épp Jókai és barátai - a költő szereplését máskor is melegen üdvözlő diákok - fejezték ki tetszésüket e tapssal. A két emlékezés ilyen magyarázatát erősíti meg szerintem az a Vidéki színitárcza is, amelyre a Regélőben bukkantam; ez az első és egyetlen olyan színikritika ebben az időszakban, amely legalább közvetve véleményt mond a színész Petőfiről.10 A lap kecskeméti levelezője ugyanis két színész, Deézsi és Kesziné játéka kivételével az egész előadást nagy bukásként értékeli. Mármint annak a közönségnek a szemszögéből, amelynek nevében megnyilatkozik. A folytatásból azonban rögtön kiderül, hogy vele és „a” közönséggel nem mindenki ért egyet: „Még néhány sort a színházba járó közönség egy részéről, a karzatról és néhány ifjakról, kik amannak a tónust szokták adni. Ezek oly szerénytelenek a közönség többie iránt, hogy felvonások közt is némelly ifjak szava után, kik kegyenceiket akár érdemlik, akár nem, megtisztelni akarják — szüntelen kiabálnak ... ez által több kárt tesznek színészeinknek mint hasznot, mert a közönség idegenül az időjárástól, s óhajtandó volna, ha ezt elhagynák.” Még ma is két közönség van, sokkal inkább ez volt a helyzet százegynéhány évvel ezelőtt, amikor a közönség elenyészően kis részét alkotó művelt elemekkel szemben lehangolóan elmaradott többség állt szemben - különösen vidéken. A közönségnek ezt a kettéválását a fent idézett kritika kiválóan illusztrálja, s egyszersmind megerősíti Némethy és Jókai látszólagos ellentmondásának előbbi magyarázatát is: ha eltekintünk az egységes közönség mítoszától, világossá válik, hogy Petőfi játéka a legjobb színészkollégáknak és a költő művelt barátainak tetszett, míg az elmaradt közönség többségének idegen volt a megszokott bohóckodástól eltérő, „philosoph” módra felfogott játék. (Talán fölösleges is emlékeztetni arra, hogy maga Shakespeare is „nemes bölcsésznek” nevezteti a Bolondot, s mai ízlésünknek is ez a felfogás felel meg.) Remélhetőleg ennyiből is látszik, hogy Petőfi színészi tehetségét nem lehet megítélni a legelmaradottabb ripacsjátékot kedvelő közönség és a véleményüket tükröző kritikusok nézetei alapján. A költő színészi tehetségének és tevékenységének kérdését érdemileg csak akkor lehet megvizsgálni, ha a régi deklamáló iskola és az Egressyék által képviselt új törekvések küzdelmének figyelembevételével közeledünk a kérdéshez. Ezt a kérdést pedig Ferencziék fel sem vetették. Itt röviden csak annyit jelezhetünk, hogy a probléma érdemi vizsgálata alapján semmiképpen sem lehet fenntartani a költő színészi tehetségének sommás tagadását; ami pedig színészi tevékenységét illeti, azt az eddiginél sokkal jelentékenyebbnek és termékenyebbnek kell látnunk. S végül, pusztán utalásszerűen, a legfontosabbról: ha a költő nem színházi szolgaként, hanem igazi színészként vett részt társulatai munkájában, kézenfekvő a feltevés, hogy a közelről megismert, sőt nyilván nem egy esetben kívülről tudott darabok alakítóan hatottak rá. Ezt a fetevést számos tény igazolja. A hóhér kötetének több fontos motívuma megtalálható Ducange Harminc év egy játékos életéből című művében. A Korona és a vérpad, a Korszellem, a Michán család és több más darab eszméi vagy egyes kitételei tisztán kivehetően csengenek vissza Petőfi műveiben. A költő 18—20 éves korában volt színész, vagyis abban az életkorban, amikor az eszmei és erkölcsi ideálok forrongó kialakulatlansága idején a legtehetségesebb és legeredetibb fiatalember is mohón szívja magába az idegen hatásokat, hogy azokat — ha olyan költőről van szó, mint Petőfi — a maga legsajátabb művészetének jegyeivé alakítsa át. Petőfi esetében ez a folyamat különösen érdekes, mert — miként Bérangerhoz fűződő kapcsolatában látjuk - saját lírája sokkal magasabbra emelkedett, mint eszményképének újabban talán igaztalanul lenézett, de semmiképpen sem Petőfi-méretű költészete. Ugyanezt a költő színdarab-élményeiről is elmondhatjuk. Horváth János Shakespeare hatását kereste költőnk műveiben, s ha olykor erőltetettnek érezzük is a hatáskutatást, kétségtelenül sokszor talált igazi átvételre. Petőfi színészi pályájának vizsgálata azonban azt mutatja, hogy az általa oly rajongással emlegetett brit óriás mellett a francia romantika, sőt a német melodráma másodharmadrangú képviselőitől is sokat tanult, s ezt a teljesen elhanyagolt kapcsolatot elemző figyelemben kell részesíteni. JEGYZETEK 1. Ferenczi Zoltán: Petőfi Sándor életrajza 1896. I. k. 277. 1.—2. Jókai Mór: Életemből. 1898. 229-230. 1. - 3. Az eddigi leggazdagabb Petőfi-bibliográfiát, Kiss József és Törő Györgyi jelenleg még kéziratban levő munkáját a szerzők szívesek voltak rendelkezésemre bocsátani. A fontosabb színháztörténeti bibliográfiák közül főleg Staud Géza: A színháztörténet forrásai I—III. rész. 1962-1963., valamint Hankiss Elemér-Berczeli A. Károlyné: A Magyarországon megjelent színházi zsebkönyvek bibliográfiája 1961. c. munkákat használtam. Hadd mondjak itt köszönetet Berczeli A. Károlynénak, az OSZK színháztört. osztálya tud. munkatársának, aki a színháztörténet számomra teljességgel új stúdiumában a hivatali kötelességet messze meghaladó előzékenységgel volt segítségemre. 4. Rexa Dezső: Székesfehérvár százéves színészete Vasárnapi Újság 1913.45. sz. - 5. OSZK Quart. Hung. 1875. - 6. Jóos F.: A Vándorszínészettől az Állami Színházig, Kecskemét, 1957.; Kiss I.: A kecskeméti Szilády-nyomda Petőfi emlékei, Kiskunság, 1959. I-IV. sz. - 7. Jászai M. : A tükröm, 1909. - 8. Jókai : Petőfi mint színész, Magyar sajtó, 1874. -9. Némethy György: Visszaemlékezések Petőfire, Pesti Napló, 1882. szept., 6-7. sz. - 10. Regélő Pesti Divatlap, 1843. április 20. sz. 47