Kritika 4. (1966)

1966 / 11. szám - Koczkás Sándor: Magyar líra – éves metszetben (A „Szép versek – 1965” ürügyén)

jellemzi. Megindulásakor a sorozat annak a hatvanas évek elején jelentkező általánosabb igénynek a jegyében fogant, amely az ország társadalmi életének belső megszilárdulását is kommentálva az irodalmi élet hangsúlyo­zottan sokrétű gazdagságát állította középpontba. Ez az adott történelmi pillanatban jogosult összeállítási szem­pont azonban a hatvanas évek közepén már túlhaladott lett, s az egymást követő Szép­i-­mír-ant­o­lóg­iákban is fokozatosan a minőségi elv kerekedett felül. Így történhetett, hogy míg az 1963-as kötet több mint 90 költőt mutatott be, addig az 1964-es már összefogottabb volt, s most az 1965-ös esztendő termését összegező antológia már csak 55 mai magyar költő verseiből hozott válogatást. Persze mindebben ma még inkább valami tapogatódzás, mint tudatosan megvalósult törekvés érvényesül. Magát a tendenciát azonban csak helyeselni tudjuk, mert így fokozatosan talán elérhető lesz, hogy az évenként megjelenő Szép versek-kötet bizonyos értelemben értékmérő is legyen. Hogy — ami ma még hiányzik - a már ismert, beérkezett poéták se mindig és automatikusan kapjanak benne helyet. Ne a megszokás vagy a korábbi érdem döntsön, hanem friss verseik valóságos értéke, ereje. S hogy a fiatal költőknek pedig rangot jelentsen, egyfajta beérkezést ebben az ünnepi antológiában megjelenni, szerepelni. Szép versek helyett tehát csak a „leg­szebb” versek összegyűjtését igényeljük? Korántsem! Szorosabb, rangosabb válogatást csupán. A jelenlegi kötet 55 költője között például 10-15 is akad, aki most inkább csak a szélesebb panorámát biztosítja, de a gyűjtemény művészi erejét aligha fokozza. Nem radikális csonkításra gondolunk tehát. De mennyivel lendületesebb, egysé­gesebb lenne ez a gyűjtemény, ha a több mint 250 versből — mondjuk — 50 jellegtelenebb elmaradt volna. A számokkal kellene szerényebben bánni : ennyi volna a sikeres válogatás titka ? Csak tudatos félreértés értelmez­hetné így a szavainkat. Mi éppen a mechanikus megkötöttségek ellen perlekedünk: se költők, se versek, se sorok száma, se terjedelme ne legyen megszabott. Jöhet esztendő, amikor csak harminc költő és százötven költemény kiemelése indokolt, s jöhet más, amikor hetven poéta és háromszáz vers emlékeztető összefoglalása a jogosult. A lényegest, az újat mondót, a magávalragadót kell mindenkor összegereblyézni ezekbe a kötetekbe. S maradjon el a jellegtelen, a járulékos, a „de hát csak szerepeljen ő is” meggondolásból való közlés. Váljanak a szuverénebb tájékozódás példáivá e kötetek. Tévedéseket és viharokat is hoznak talán, de messzebbre visznek okvetlenül, mint az átlagos keresztmetszet latolgatása, súlyozása. Belső mércét, igényt jelenthetnek. * Az olvasót s a kritikust azonban nemcsak e lírai antológiák megjelentetésének indokoltsága és szerkesztési elve érdekli. Még inkább a bennük jelentkező költészet, mai líránk helyzete, halmazállapota, atmoszférája. Mert ha elégedetlenek is voltunk az egyelőre laza, bizonytalanul tág szerkesztői megoldások miatt, a Szép versek kiadásának érdemét, eredményeit semmiképpen sem szeretnénk kétségbe vonni. Frisseség jellemzi ezeket a gyűjteményeket és általában helyes irányú tájékozódás: megtalálhatni bennük mindent, ami az utóbbi években líránkban lényeges vonulatként jelentkezett. Néhány poétát vagy verset — akiknek és amelyeknek a szigorúbb válogatás esetén itt helye lett volna - talán hiába keresünk, de a jellemző tendenciáknak a kellő mértékben mindig nyoma van. Az, amit az egyedi verseskötetek elemzéséből részlegesen leszűrhettünk, most az egymást követő három antoló­giából teljesebb összefüggésben is kiderül. E gyűjtemények is egyöntetűen vallanak arról, hogy a hatvanas évek magyar költészetében erősödnek az új, korszerű szintézis lírai mozdulatai. Korszerű költői szintézis? Nehéz járású és bonyolult fogalomhoz érkeztünk el, amelyből éppen a korszerűség tartalma okoz gondot és galibát. A hamis dilemma e téren újra meg újra visszatér, mintha mondandó és forma külön-külön lehetne korszerű. A sematizmustól való félelem irtózata sokakban még ma is olyan rögeszméket éltet, mintha abban csupán a kifejezés elavultságával lett volna baj, Így válhatott az ötvenes évek második felében is sok mindent felkavaró komoly vitává az az alternatíva, hogy József Attila vagy Petőfi Sándor legyen-e a választott példakép. Mintha a keletkezett ellentmondásokat azzal már fel is oldottuk volna, ha ezentúl József Attila lesz a „lobogó”. Vagyis: aki az ő nyomán jár, az már magától értetődően korszerű. Holott tíz évvel ezelőtt és most is a korszerűség konkrét értelmezésének lényeges eleme József Attila örökségének túlhaladása. Túlhaladni József Attilát? Igen, a szó dialektikusan történelmi értelmében, megszüntetve megőrizni. Az új szintézis lehetetlen anélkül, hogy örökségének folytatói meg ne szüntessék a maguk lírai gyakorlatában mindazt, ami József Attilában közvetlenül vagy közvetetten kora meghatározó szükségszerűségeinek kifejezése volt. Mert a költői korszerűség kritériumát a társadalmi valóság determinálja, alakítja ki: így volt ez József Attila korában és így van ez ma is. A korszerűt a társadalmi valóság jegecesíti ki és mindenekelőtt az annak fejlődését meghatározó mozgatóerő, az osztályharc érleli. A költészetben az osztályok küzdelme viszont csak ritkán jelent­kezik közvetlen politikai konfliktusként, legtöbbször inkább rejtetten, áttételesen van jelen: összes előfeltételeivel s a világban okozott bonyodalmaival, s mint gondolatok, érzések, célok és kapcsolatok erjesztője, indítéka és forrasztó eleme. Mint eszmények és kiábrándulások, távlatok és tragikus hullások mozgatója és megsemmisítője. De közismert tények újrafogalmazása helyett maradjunk csak a mi korunkban, a hatvanas évek magyar lírá­jánál. A korszerűség tartalmát most sem lehet az osztályharctól függetlenül megközelíteni, a társadalmi meg­határozó motívumok most sem évültek el. Csak az a kérdés, hogy az osztályharc mai lényegével, formáival, összetevőivel és konkrét eszményeivel tisztában vagyunk-e. Hiszen míg a politika, a társadalom, a gazdaság s az ideológia egyéb területein az osztályharc formáinak, módszereinek és közvetlen céljainak állandó újrafogalmazá­saival és erről folytatott vitákkal találkozhatunk, addig a költészet terepén még mindig gyakori a végiggondolatlan

Next