Kritika 5. (1967)
1967 / 12. szám - Hankiss Elemér: A népdaltól az abszurd drámáig
struktúrákká alakulása során egyre bonyolódnak, sűrűsödnek, egymást keresztül-kasul szövik a különböző pólusok közötti oszcillálások. Tisztázásra vár azonban még valami. Az, hogy mit nevezünk az oszcillálás „pólusainak”? Eredetileg azt mondottuk, hogy az ismétlés mechanizmusa a jelsor két azonos vagy hasonló jele, jelcsoportja közt játszódik le. Ez a meghatározás azonban hiányos, mert valójában minden költői-esztétikai hatás kiváltására alkalmas jel-ismétlődés két egymástól bizonyos fokig független oszcillálás típust indít el. Egy ,,horizontális” és egy ,,vertikális” oszcillálást. Lássunk példaképp egy rímet (a hívószót és a rímszót ezúttal nem egymás alá, hanem folytatólagosan, egy sorba írjuk) : Az A2 „s szívében néha elidőzi a tigris és a szelíd őz” Midőn A2-höz ér a tudat, hirtelen visszavillan A1-re, s ellenőrzi, azonos-e a két jelcsoport. Megállapítja, hogy azonos, és visszavált A2-re. De nem folytatja még a vers dekódolását, mert a rím akusztikailag összekötötte a két sorvégi szócsoportot, újra vissza kell hát váltania a tudatnak A1-re, hogy lássa, azonos-e szemantikailag is a két szócsoport. Az esetek túlnyomó többségében megállapítja, hogy nem azonos. Visszavillan újra A2-re (e két ide-odaváltás a jelsor mentén történt (A1..........A2), ezért ezt „horizontális” oszcillálásnak nevezzük), de még mindig nem tudja folytatni a dekódolást, mert a kétszeres visszacsatolás eredményeképp most egy ellentmondáshoz, egy oxymoronszerű ellentmondáshoz jutott; ahhoz, hogy két jelcsoport összefügg és mégsem függ össze, azonos és mégsem azonos. Ekkor a tudat néhány századmásodpercre oszcillálni kezd az azonosság és a nem-azonosság fogalma, fogalmi szintje között, míg föl nem oldja vagy félre nem tolja az ellentmondást és folytatja a dekódolást. E két fogalomnak viszont, az azonosságnak és a nem-azonosságnak nincs jele a jelsorban, s így ez az oszcillálás már nem a jelsor mentén, hanem a jelsoron kívül, a jelsorból kiágazva megy végbe. Ezért nevezzük ezt, a horizontálissal szembeállítva, „vertikális” oszcillálásnak, s egy függőleges nyíllal jelöljük , az ahol is az az azonosság, azt a nem-azonosság fogalmát, fogalmi síkját jelöli. Az előbbi rím mechanizmusát ezek szerint így ábrázolhatnánk : A vertikális oszcillálás, természetesen, nemcsak az azonosság és a nem-azonosság, hanem a legkülönfélébb valóság- és tudatsíkok között jöhet létre. Abban a két verssorban, például, hogy „Bennem a múlt hull, mint a kő / Elleng a néma, kék idő” , egy elvont főnév rímel egy konkrét főnévvel, s így ez a rím nem csak az azonosság és a nem-azonosság, hanem az elvont fogalmak és a konkrét tárgyak tudatsíkja között is elindít egy oszcillálást. A síkok közötti vibrálás valóságos skálája figyelhető meg, többek között, a jelzős szerkezetben is. Abban a kifejezésben, hogy: ________ szép idő egy szemantikai síkon helyezkedik el a jelző és a főnév. Abban viszont, hogy Szárnyas idő az egyik szó a metaforikus, a másik a betűszerinti jelentés síkján helyezkedik el, s a dekódoló tudat így arra kényszerül, hogy átváltson egyik síkból a másikba. Abban a verssorban pedig, hogy„ idő” minden szó után síkot vált a tudat, mert az „elleng” mozgás, a „néma” akusztikai, a „kék” vizuális képzetet keltő metaforája az „idő”-nek. S végül, abban a többszörös metaforában, hogy: „köszörűn sikoltó időv elidőt szelíd őzi. 7* 18