Kritika 5. (1967)
1967 / 2. szám - Spira György: A magyar negyvennyolc jobb megértését keresve
végén is számottevő - zömmel a feudális régmúltból öröklött és az évszázadok során nemcsak nem csökkent, hanem még el is mélyült - különbözőségek jellemezték, különböztek egymástól belső gazdasági helyzetükben, társadalmi tagozódásukban és jogi rendjükben, s különböztek a közös uralkodóháztól és egymástól való függőségük jellegében, amely függőség viszont nem volt szükségképpen nagyobb a belsőleg fejletlenebb és szükségképpen kisebb a belsőleg fejlettebb tartományok esetében. Ezek a különbözőségek pedig előrevetítették azt a veszélyt, hogy miattuk, ha a helyzet továbbra sem javul, az idővel magának utat törő tőkés fejlődés - akár az osztrák tőke fejlődése is - nagyrészt el fog esni azoktól az előnyöktől, amelyekkel a birodalom egyelőre még érvényben lévő határainak viszonylagos tágassága különben csakugyan kecsegtetett. Márpedig a birodalom szerkezetének feudális széttagoltságán az a megkésett kísérlet sem volt képes változtatni, amellyel a Habsburgok a 17. század nyolcvanas éveiben, a törökök Magyarországról történt kiszorításával egyidőben léptek fel a korábban mulasztottak jóvátétele, a birodalom nagyobbfokú egységesítése és megerősítése, továbbá a különböző tartományok belső társadalmi rendjének modernizálása és egymáséhoz közelítése érdekében, s amely kísérlet II. József uralkodásának idején végre valóban a birodalom teljes központosításának és a feudális társadalmi viszonyok nagyarányú reformjának napirendre tűzésével tetőzött. Mert a belső válaszfalak idő közben olyan magasakká és szilárdakká lettek, hogy ekkor már ez a politika is csak a korábbi (ellentétes irányú) politikáéval azonos hatást érhetett el , most már ez a politika sem erőtleníthette el, hanem éppen ez is segített tovább növelni a birodalom egységét aláaknázó tényezőket, sőt ez a politika immár közvetlenül közrejátszott abban is, hogy az egységesülés ellen ható tényezők rohamos gyarapodásuk folytán egy évszázad elteltével utóvégre magát a birodalom létét is kérdésessé tehették. Hogy melyek voltak ezek a birodalmat többé nemcsak megosztó, hanem egyenesen bomlasztó tényezők s mint léptek színre együttesen először 1790-ben , tudjuk, fölösleges volna e helyütt ismételgetni. De talán nem fölösleges rámutatni arra, hogy ezeknek a tényezőknek a jelentőségét nem annyira 1790-i fellépésük színvonala és ereje, mint inkább az a fogadtatás érzékeltetheti, amelyben ez idő tájt még nagyon is kezdetleges és kisszerű jelentkezésüket a Habsburgok részesítették. Nevezetesen az a tény, hogy a szóbanforgó bomlasztó tényezők ez első együttes fellépésének hatására a Habsburgok azonnal és végképp felhagytak említett évszázados kísérletükkel, felhagytak a feudális társadalmi viszonyok saját kezdeményezésükből fakadó reformjára és a birodalom további központosítására irányuló próbálkozásaikkal s ettől kezdve a széthúzó erők leküzdését mindvégig elsősorban éppen ezeknek az erőknek egymás elleni kijátszásával iparkodtak megoldani. Mert ha a Habsburgok most jobb híján ehhez a korábbi baklövéseikre ráduplázó, végtelenül kockázatos módszerhez folyamodtak, ha birodalmuk gyors szétesését immár csak úgy háríthatták el, hogy a bomlasztó elemek közül egyeseket a többiek ellensúlyozása végett önmaguk erősítették meg, s ha ezáltal végeredményben maguk is birodalmuk bomlasztóivá kényszerültek lenni , akkor mindez azt juttatta kifejezésre, hogy a 18. század végén a belső feudális rend általános válságának talaján a széthúzó erők általános válságba sodorták a szerkezetének feudális jellegétől szabadulni nem tudó birodalmi rendszert is. Ez a válság tette hát 1848-ban a belső társadalmi rend nagymérvű átalakításával együtt a birodalmi rendszer nagymérvű átalakítását is a továbbfejlődés, azaz a kapitalizmusra való átmenet elengedhetetlen és az előbbitől el nem választható követelményévé. S így két okból is - mind a belső társadalmi rend, mind pedig a birodalmi rendszer nagymérvű átalakításának történeti szükségességéből — egyenesen következett, hogy a forradalomnak (és ez nemcsak a magyar, hanem a birodalom területén kitört valamennyi forradalomra, sőt az európai forradalom egészére vonatkozik) most meg kellett indítania és végig is kellett vinnie a maga harcát a Habsburgok ellen - még, ha ez a harc vajmi kevés azonnali eredményt ígért is. Mert a Habsburgok önként - minden ellenkező állítástól eltérően - még ekkor sem voltak hajlandóak bármit is változtatni az uralkodó renden, s ha kényszerűségből mégis ráállottak némi változtatásokra, ezeknek a körét körömszakadtáig igyekeztek a lehető legszűkebbre szabni. A birodalom területén 1848 márciusában kirobbant forradalmi mozgalmak hangadói azonban ténylegesen csak nagyon is tökéletlenül s nagyon is eltérő mértékben látták át ennek a Habsburgok ellen megvívandó harcnak a szükségességét, amint - programmatikus követeléseik tanúsága szerint - fölöttébb tökéletlenül s fölöttébb eltérő módon kívánták megoldani a birodalom szerkezetének