Kritika 5. (1967)
1967 / 2. szám - Spira György: A magyar negyvennyolc jobb megértését keresve
sikerült kezdeti fokon útját vágniok és az egyes tartományok különállását is sikerült minden korábbinál kisebb mértékűvé törpíteniök, sőt tartományaikból éppen most olyannyira egységes és központosított birodalmat sikerült szervezniök, aminővel a múltban sohasem rendelkeztek. Ez a siker azonban a valóságban csak átmeneti érvényű volt, mert nem az erőviszonyok igazi alakulására, csak pillanatnyi eltolódásukra alapozódott. Amint a forradalmi mozgalom által 1848 tavaszán elért ellenkező irányú eredmények is csak átmeneti érvényűek voltak, mert szintén nem az erőviszonyok igazi alakulására, csak pillanatnyi - ellenkező irányú - eltolódásukra alapozódtak. 1848 tavaszán olaszok, magyarok és osztrákok (bár közvetlen érdekeik között nemcsak rokon természetűek, hanem ellentétesek is akadtak s ennek megfelelően közvetlen céljaik is csak részben estek egybe) egyszerre és párhuzamosan intéztek támadást a Habsburgok ellen, akik ugyanekkor alkalmilag még addigi hatalmi helyzetük nem mellékes biztosítóinak, másutt ugyancsak forradalmi mozgalmakkal elfoglalt külső szövetségeseiknek a támogatását is nélkülözni voltak kénytelenek, így történhetett, hogy a forradalom kezdetén az olaszoknak Milánóból is, Velencéből is sikerült kiverniök a császári csapatokat, a magyaroknak sikerült szert tenniök Bécstől lényegileg teljesen független parlamentáris kormányra és az osztrákoknak is sikerült kicsikarniok az Osztrák Császárság közös alkotmányozó gyűlésének összehívását. A korábbi, 1815-ben elfoglalt, de azóta immár tarthatatlanná lett nyugalmi helyzetéből ilyeténképpen lökésszerűen kimozdított inga azonban, ezzel túljutván azon a ponton, amelynek elfoglalása igazában megfelelt volna az erőviszonyok előzetes átalakulásának, most már ellenkező irányba kezdett lengeni. A Habsburgoknak először sikerült a maguk oldalára vonniok az osztrák burzsoáziát, amelyet a liberális alkotmány elnyerésének reménye kielégített, Magyarország és az észak-olasz tartományok különválásának eshetősége pedig szintén aggasztott, azután az olasz kérdésben sikerült semlegesíteniök a magyar nemességet, amelyet a független magyar kormány felállítása pillanatnyilag ugyancsak megelégedéssel töltött el, a nemzetiségi és a paraszti tömegek mozgolódása pedig odahaza is éppen eléggé elfoglalt, s ezeket elérvén, sikerült döntő csapást mérniök olasz ellenfeleikre. Majd, az olasz veszély így nagyjából elhárulván, sikerült végezniük az elszigetelődött és proletármozgalmak által fenyegetett osztrák burzsoázia alkotmányos próbálkozásaival. S végül, a maguk javára fordítva a magyarok és a magyarországi nemzetiségek ellentéteit, utóbb pedig igénybe véve legfőbb külső szövetségesük, az idő közben szabadabb mozgási lehetőséghez jutott cári Oroszország segítségét is, sikerült eltiporniuk az immár teljesen magáramaradt magyar forradalmat. Ezzel azonban az inga a másik oldalon megint csak túljutott természetszerűen kínálkozó nyugalmi helyzetén. Hogy azután elsősorban a Habsburgok külső szövetségeseinek újólagos s ezúttal tartós megfogyatkozása által előidézett újabb irányváltoztatással (amely viszont egyenes következménye volt a nagyhatalmak 1815 óta lényegileg érintetlen erőegyensúlyát 1848-ban helyrehozhatatlanul megrendítő európai forradalomnak) tovább folytassa lengését és csak Lombardia 1859-i, majd Veneto 1866-i különválását s az osztrák-magyar kiegyezés 1867-ben történt megkötését követően kerüljön végre (néhány évtizedre) ismét nyugalmi helyzetbe. Mert az erőviszonyokban 1848-ig végbement tényleges és maradandó eltolódásoknak igazában ezek az eredmények feleltek meg. S ezen nem változtathattak sem a forradalom által 1848 márciusában, sem az ellenforradalom által 1849 augusztusában aratott pillanatnyilag nagyobb, de csupán pillanatnyilag indokolt sikerek. Ám ha az inga új nyugvópontjának helyét a forradalom során leírt szélsőséges kilengései nem másíthatták is meg - azt, hogy akár csak erre az új nyugvópontjára is eljuthasson, éppen a forradalmi szélsőségnek az ellenforradalmi szélsőséggel történt végletes szembefordulása tette lehetővé, amint erre Révai teljes joggal mutatott rá Marx nyomán. Hiszen a történeti fejlődés - hadd térjek vissza erre még egyszer - nem gépiesen és azonos irányban ható erők működésének folyománya, hanem a fejlődést a tényleges lehetőségek határain túlvinni, illetőleg azokon innen megállítani próbáló emberek harcának terméke. S éppen ezért bővelkedik tragikus és komikus mozzanatokban egyaránt. A fejlődést előbbrevivő emberek mindig többért harcolnak, mint amennyit ténylegesen elérhetnek, s ezért mindig kevesebbet érnek el, mint amennyiért harcolnak. Ebben rejlik a történeti fejlődés komikuma. De a történeti fejlődést előbbrevivő embereknek mindig többért is kell harcolniok, mint amennyit ténylegesen elérhetnek, hogy legalább a ténylegesen elérhetőt elérjék, mert csak nemesebb célokhoz illő erőfeszítéssel múlhatják felül azoknak az ellentétes erőknek a hatását, amelyek még a ténylegesen elérhető elérését is szeretnék meggátolni. Ebben rejlik a történeti fejlődés tragikuma. A ténylegesen elérhető elérése viszont eszerint sohasem azoknak köszönhető, akik eleve beérik a ténylegesen elérhetővel, hanem mindig azoknak, akik