Kritika 5. (1967)

1967 / 5 – 6. szám - Sőtér István: Irányzat és módszer

A magyar realisztikus alkotásoknál a romantika öröksége a cselekmény bizonyos formáiban, hagyományaiban is megnyilvánul. A „cselekményesség” iránt egészen másfajta igénye van a realiz­musnak és a romantikának. Tolsztoj és Hugo elbeszélésmódjának, cselekményességének összeha­sonlítása mutathatja legmeggyőzőbben a kétféle igény különbözéseit. Kétségtelen, hogy a romanti­kus regények cselekménye látványosabb, meglepetést célzóbb, s egyben spekulatívabb is a realis­ta regényekénél. A cselekmény a módszer igen lényeges része, s az egymástól különböző cselekmény­típusok a módszerek különbözéseire is figyelmeztetnek. A magyar regényben Jókai honosította meg az anekdotát mint a realista megfigyelésnek az egész mű regényességével, fokozott cselekményessé­gével leginkább összeférő, kedélyes és kerekded formáját. Az anekdota Mikszáth kritikai, realisz­tikus igényű módszerének is egyik fő elemévé válik, és ez a körülmény minősíti is az ő módszerét, és meg is különbözteti a realizmusnak az erősebben polgárosodott irodalmakban kialakult módszeré­től. Ez a megkülönböztetés azonban Mikszáthnak javára is válik, ha olyan hazai szerzőkkel hason­lítjuk össze (aminő többek közt Justh Zsigmond is), akik talán többet tanultak a francia vagy az orosz módszerből, de az elsajátítottakat nem tudták a magyar regény hagyományaival és speciális vívmányaival eléggé összeolvasztani. A módszer szemszögéből vizsgálva például a magyar regény kialakulását, azt láthatjuk, hogy a magyar prózai epika már a XIX. század derekától kezdve (Keménynél és részben Eötvösnél) átvette a francia realista regénynek (illetve­ ez irányzat előzményeinek) módszerét, vagy legalábbis e módszer lényeges elemeit. A kortársi kritika, Gyulaitól Péterfyig, fokozódó sürgetéssel kérte is számon a magyar regényíróktól a motiváció, a jellemrajzi és lélektani hitelesség, valószerűség igényét. A francia realista regény módszerének példája mellé társult a századvégen az orosz regény módszerének ihlető hatása. A XX. század legjobb magyar regényeiben ez a módszer fenn­maradt, tovább finomodott, s a magyar regény benső birtokává vált. (Gondoljunk, egyebek közt, Kosztolányi regényeire.) A magyar regényírásban soká maradt fenn a romantika módszere is (Jókainál), elvegyülve bizonyos realisztikus elemekkel. A genre-szerűség, az anekdotikus előadásmód érvényesítésében s a patriarkális, elmaradott, de bensőségesnek tekintett „magyar világ” rajzában a realizmusnak egy sajátos, magyar változata alakult ki Mikszáthnál, mely éppúgy nem állítható párhuzamba más, világirodalmi jelenségekkel, mint Petőfi és Arany népiessége. Ez a fajta, romantikával elegy, egy sajátos valóságot megmutató, realisztikus művészet Krúdynál bontakozott ki leggazdagabban. A magyar regénynek ez a kétféle iránya a realista módszer kétféle változatát, kétféle lehetőségét képviseli a magyar regény történetében. A történetileg felfogott irányzatnak­­ a módszer a legfontosabb eleme. Az irányzatok, az irodalmi mozgalmak idővel megszűnhetnek, de módszerük vagy a módszer bizonyos elemei tovább élhet­nek más irányzatokban, vagy olyan alkotóknál, akiket nem lehet valamely irányzathoz hozzákap­csolni. Az irányzat nem is alkalmas különösképp arra, hogy az irodalomtörténeti rendszerezés fogal­maként használjuk. A rendszerezés minduntalan arra kényszerül, hogy gyűjtőfogalmakban gondol­kozzék, ami szükségmegoldásokhoz is vezet. A mi XX. századi irodalmunk rendszerezésénél a Nyugat című folyóiratról szokás ilyen gyűjtőfogalomként beszélni. A Nyugat bizonnyal irodalmi mozgalom, de semmiképp sem irányzat: mozgalom, mely különböző irányzatokat és módszereket egyesít. Vagyis olyan irodalmi jelenségeket, melyek egymással néha nagyon is ellentétesek. E jelenségek megértése és valódi elrendezése érdekében is leghelyesebb a módszert kutatnunk, a módszer sajá­tosságainak megmutatására törekednünk. Az irányzatok s körükön belül az elméletek, a módszerek, a stílusok jellegének, helyének, jelentkezési módjának vizsgálata még előttünk álló feladat. A marxista irodalomtörténetírás csak e feladat elvégzése, elméleti végiggondolása után vállalkozhatik újabb, az eddiginél pontosabb és magasabbrendű rendszerezési feladatokra. Az itt bemutatott szemelvényes példák távolról setít nyújtanak teljes képet a kérdés bonyolultságáról. Hisz a minél modernebb, tehát minél több ha­gyományra támaszkodó, minél több módszerbeli példával és hatással rendelkező korszakokban - így a saját korunkban is - az irányzatok már nem oly egyértelműen jelentkeznek, mint valamikor. De még ilyen esetekben is : a módszer világosan megmutatkozik a művekben, s annak feltárásával helyüket s alkotóik helyét is fellelhetjük, megmutathatjuk. Az irányzatok, az egyes alkotók mód­szerének vizsgálata, illetve a módszerek sajátosságainak elméleti kidolgozása kell legyen a marxista irodalomtudomány legfontosabb soron következő feladata. 32

Next