Kritika 5. (1967)

1967 / 12. szám - Hankiss Elemér: A népdaltól az abszurd drámáig

HANKISS ELEMÉR A népdaltól az abszurd drámáig - Az irodalmi kifejezésforma egy alapvető strukturális mozzanatáról - 1. Az első hipotézis Akárcsak a természettudományok, az irodalomtudomány is arra törekszik, hogy lehetőleg minél kevesebb és minél egyszerűbb törvényszerűségre redukálja vizsgálatának tárgyát, vagyis ebben az esetben­ az irodalmat. A rendszeresen folyó kutatások eredményeképpen sikerült, az elmúlt év­tizedek során, egyre egzaktabban meghatározni a művészetek alaptörvényét, a valóság dialektikus tükrözésének és újrateremtésének elvét,­­ olyannyira, hogy a legutóbbi években a kutatók figyelme már mindinkább azok felé a közös néven módszernek nevezhető sajátos törvényszerűségek felé fordult, amelyek nem általában a művészet, hanem csupán egy-egy művészeti ág sajátos valóságábrázolá­sát, formavilágát határozzák meg. A marxista irodalomtudomány eleddig elsősorban a módszer változó mozzanataival foglalkozott, azt vizsgálva, hogy a különböző korok társadalom-, eszme- és irodalomtörténeti erői hogyan, milyen áttételek, törvényszerűségek útján jutnak érvényre s határozzák meg végül a létrejövő irodalmi alkotás mibenlétét, jellegét. Vannak azonban a módszeren belül olyan állandó törvényszerűségek, amelyek minden író, irányzat és korszak műveiben jelen vannak, mégpedig lényeges tényezőként vannak jelen, mert kritériumai, alapvető jegyei az irodalomnak, mint sajátos, minden mástól különböző kifejezésformának. Olyan mozzanatok, mechanizmusok, amelyek és kizárólag amelyek irodalmilag értékes szöveggé s végső fokon irodalmi művé strukturálják a kifejezésre szánt anyagot. Most az irodalmi módszer egy ilyen állandó strukturáló princípiumát vizsgáljuk meg. Az irodalmi mű strukturáló princípiumai legkönnyebben a nyelv síkján ragadhatók meg,­­ ért­hető hát, hogy a legtöbb kezdeményezés ezen a szinten történt. Az utóbbi évtizedekben külö­nösen a strukturalista módszerrel dolgozó kutatók értek el jelentős eredményeket, oly módon, hogy előbb lebontották a problémáról a tartalmi-filozófiai-esztétikai összefüggések szövevényét, s pusztán a formai mozzanatok síkján próbálták meghatározni az irodalmi kifejezés specifikumát, vezérelvét. E redukció, munkahipotézisként, az elemzés első fázisaként, jogosult; próbáljunk meg mi is ezen az úton elindulni, későbbre, dolgozatunk második felére hagyva annak a kérdésnek a vizsgálatát, hogy milyen lényegi-tartalmi törvényszerűségek rejlenek e formai mozzanatok mögött. íme, a strukturalista-formalista kutatások konklúziói közül néhány. Az irodalmi kifejezés alap­vető specifikuma a jelek többértelműsége, vagy: magas konnotációs tartalma, vagy: többdimenzióssága, vagy: a jelek, jelsorok közötti feszültségrendszer gazdagsága.', vagy: az önmagukat jelentő jelek immanenciája, vagy: az a tény, hogy az irodalmi műben minden jel egyszerre áll betűszerinti és metaforikus értelemben, vagy: az a tény, hogy az irodalmi kifejezés deformálja, dezautomatizálja a konvencionális kifejezésfor­mákat, vagy­­ az, hogy az irodalmi kifejezésnek a paradoxon a strukturális modellje - és így tovább. Kimutatható azonban, hogy még ezek sem a végső absztrakciók. Mert mindezek, s az ezekhez hasonló képletek tovább redukálhatók egy mindannyiukban benne rejlő mozzanatra : az ismétlés, az ismétlődés mozzanatára. Az ismétlés, ismétlődés elve már a klasszikus esztétika szép­ definícióiban is gyakran felbukkant. [1] Ami pedig a modern irodalomtudományt illeti : az orosz formalisták már a tízes-húszas években rámutattak arra, hogy az ismétlés fontos mozzanata az irodalmi szövegnek. A közülök kikerült Ja­­kobsonnak nagy szerepe volt később abban, hogy a kutatók figyelme a népköltészetben gyakori ismétlés­formák, a különböző parallelizmusok felé fordult, [2] s részben ezeknek a kutatásoknak, részben szintaktikai vizsgálatainak eredményeképp Jakobson végül arra a következtetésre jutott, hogy a nyelvi jelek folyamatosságának (Kontiguität) és hasonlóságának (Ähnlichkeit) állandó váltakozása nem csak a parallelizmusoknak, hanem általában minden költői-irodalmi jelsornak (dichterische Sequenz) alapvető, meghatározó sajátossága. [3] Hasonló eredményre jutott a leg­utóbbi években, egymástól többé-kevésbé függetlenül a lengyel Stankiewicz, az amerikai La­uriére és a szovjet Lotman is. [4] Az irodalmi közlés szerintük is egyszerű bináris sorra, vagyis mindössze 14

Next