Kritika 6. (1968)
1968 / 2. szám - SZEMLE
individualista filozófia kétarcúsága. Mert igaz ugyan, hogy a szegényekkel, éhezőkkel, sőt a proletárforradalommal is rokonszenvező apa újságíró munkássága révén részt vett a ferencjózsefi Magyarország szellemi rombolásában, és a család furcsa, szabálytalan viselkedésében is egyfajta lázadást kell látnunk az uralkodó világrend szokásaival szemben; e lázadás azonban csak külsőségekben nyilvánul meg; abban, hogy nem törödnek az anyagi javakkal, nem csinálnak nagy gondot sem adósságaikból, sem egyes értéktárgyaik elárverezéséből; abban, hogy az apa elvből olvasatlanul összetépi az összes hivatalos írásokat, nem fizeti ki az adót, és ha terhesnek érzi az újságíró mesterség robotját, egyszerűen lemond a pénzkeresetről, s festői kedvtelésének szenteli minden idejét. Ez a fajta lázadás azonban — mely erősen hasonlít a nem-tisztálkodásukkal, gondozatlanságukkal tiltakozó beatnik és hipster kortársaink magatartásához — nem vezet sehová sem, bármilyen szellemi és erkölcsi értékek rejtőzzenek mögötte. S az olvasónak, ha túlteszi magát a regény hangulati hatásán, feltétlenül gondolnia kell rá, hogy az író bizony megfeledkezett arról a felelősségről, ami a bekövetkezett eseAbban a folyamban, melyet az újonnan megjelent könyvek alkotnak, egyre nagyobb hely és szerep jut a zenei jellegű kiadványoknak. Közöttük is egyik legfontosabb a Gondolat Kiadó gondozásában megjelenő Kis zenei könyvtár sorozat, amely nemcsak a zeneszerzők portréit vázolja fel hivatott zenetörténészek tollából, hanem egyik-másik kötetében megvillan a művészetek szintetikus szemléletének lehetősége is. Igen jelentősek ezek a kezdeményezések, hiszen a közeljövőnek kell megoldania azt a kérdést, hogyan hatottak egymásra egy-egy koron belül a művészet egyes ágai: az irodalom, a zene és a képzőművészet. Sőtér István Arany Jánosról írva annak epikus módszerét a wagneri Gesamtkunstwerk rokonának érzi, s ha ezt bőségesebben dokumentálandó párhuzamnak érezzük is, bizonyos, hogy nemcsak a huszadik században — Bartók és Kodály révén — került szoros kölcsönhatásba az irodalom és a zene, hanem már sokkal előbb. Mihelyt rálelünk azokra a sokszor rejtett kis ményekért erre az individualista szemléletre, illetve az ebből következő végzetes passzivitásra hárul. Kellemes, érdekes olvasmány Goda kötete e komoly fogyatékossága ellenére. Aprólékos műgonddal kidolgozott elbeszélései azonban nem okoznak különösebb szellemi izgalmakat, a kitűnően megszerkesztett, szenvedéllyel átitatott utolsó — címadó — elbeszélést kivéve; itt ugyanis nemcsak a történet és a szereplők érdekesek, de a korrajz is hiteles és a mondanivalója is fontos. Nagy érdeklődéssel olvastuk az Útravaló című első elbeszélést is, mely egy múlt századbeli komáromi polgárcsalád életébe világít be. Nagy kár, hogy erről Goda Gábornak is csak kevés mondanivalója van, hisz a régi, tősgyökeres — zömmel német és zsidó eredetű — polgárcsaládaink életéről bizony igen keveset tudunk. Végezetül hadd említsem meg a kötet hangulati hatását erősen fokozó remek illusztrációkat, amelyek Gross Arnold finom művészetét, valamint a szép, tiszta tipográfiát, ami Szabó Katalin munkáját dicséri. (Magvető, 1967)Taxner-Tóth Ernő ezekre, melyek egyik művészeti ágból a másik felé vezetnek, egyszerre sokkal összetettebben, alaposabban ismerjük majd az illető korszak összes művészeti vonatkozásait. Az irodalom és zene kölcsönhatásának, „egymásra találásának” jelei már a tizenkilencedik század első évtizedeiben megfigyelhetők. Pozsonyban 1817-ben alapítják a Művészek és Nyelvmesterek Egyesületét, amely egyszerre művelné a nyelvújítást, s fejlesztené ezzel párhuzamosan a magyar zene ügyét (más kérdés, hogy akkor még senki nem tudta pontosan, mi is tulajdonképpen az igazi magyar zene, Liszt évtizedekkel későbbi, hibás kiindulású tanulmányával a huszadik században Bartóknak kellett polemizálnia). Amikor évekkel később a Veszprém megyei Zenetársaság elhatározza, hogy összegyűjti a szebb magyar dallamokat, Ruzitska Ignácot azért küldik Pozsonyba, hogy az említett egyesület anyagából szerezzen eredeti és szép magyar dallamkincset. Széchenyi 1831-ben „sártenger”-nek nevezte Négy zenei könyvről (Németh Amadé; Erkel Ferenc; Eősze László: Kodály Zoltán; Pernye András: Alban Berg; Fábián Imre: A huszadik század zenéje)