Kritika 6. (1968)
1968 / 9. szám - KRITIKA
tudományosan is téves determinizmusában, erényeit és megőrzésre méltó örökségét viszont a szociális kérdések iránti progresszív eszméktől áthatott érdeklődésében találja meg. A naturalizmus utóéletének másik, történelmileg konkrét változata, hogy olyan társadalmi helyzetekben, amikor a szociális feszültségek erősen érezhetők, de a művész nem tudja megtalálni az utat a változtatásra képes osztályerőkhöz, vagy nézőpontja objektív és szubjektív okokból nem teszi lehetővé a valóság lényeges mozgástendenciáinak áttekintését, a naturalizmusra emlékeztető művészi technikájú, szemléletű, érzelmi töltésű törekvések vagy alkotások jönnek létre. Megfigyelhető ez az amerikai irodalomban (Dreiser, U. Sinclair, Steinbeck, a modernek közül is sokan), de ide sorolhatók az olasz neorealisták közül többen s az angol újabb generáció (Silitoe, A. Wesker) számos műve is. A determinizmus ágának is van folytatása (Tennessee Williams, A. Miller stb. műveiben). Az ilyen értelemben vett naturalista tematika jelentkezik a színpadokon, s behatol a legnépszerűbb művészeti ág, a filmművészet alkotásaiba. Ilyen és ehhez hasonló késői leszármazottakat még bizonyára lehetne emlegetni, de példának elegendő ennyi is. Vannak olyan, a naturalizmushoz kapcsolódó vonások, sajátosságok, amelyeket én nem sorolnék oda. A naturalista irány és kora tudományának egyoldalú viszonya nem szükségszerű előzménye a modern irodalom és a társadalom, valamint természettudományok közötti, mind szorosabbra fűződő kapcsolatoknak. A tudomány ugyanis hovatovább a munka, a gondolkodás, a létkörülmények, a világnézet olyan alakító tényezőjévé válik, hogy a mi időnkben nem valami külön program segítségével, hanem a valóság és a reálisan ábrázolt hősök tudatának s az írói valóságlátás integráns részeként kap helyet a művészetben. A tudományba vetett naiv bizalom eltűnt, a tudománytól formált világképtől pedig szabadulni sem lehet, sőt csak ezzel rendelkezve lehet megkeresni a művészet helyét, valóságos tennivalóit a bonyolódó világban. Nem nevezném ez okból, még a távoli rokonság jogán sem, naturalista örökségnek az irodalmi szociográfia műfaját. E műfaj szabályait valóságos társadalmi igények formálták, s rangos művelői pontosan ismerték és ismerik határait. Művészi igényeikkel a tények plaszticitását fokozták, a tényekkel tapasztalataik igazságát bizonyították. Az irodalmi szociográfia nem versenytársa, helyettesítője, hanem kiegészítője a szépirodalom társadalmi küldetésének, az írónak, mint közéleti embernek megnyilatkozása, annyi esztétikummal felruházva, amennyit a tárgy megenged és lényegének meggyőző kifejtése érdekében megkövetel. Hat persze a szépirodalomra tényeivel és sajátos stílusával, de még annyi írott és íratlan gondolat, élmény, tevékenység, tapasztalat és látvány gazdagítja és akadályozza a művészi kifejezést, hogy felsorolásukkal igen messze kanyarodnánk a naturalizmustól. Ez pedig azért is sajnálatos lenne, mert Czine Mihály kötete olvasóként is hozzásegített jobb megértéséhez. (Gondolat, 1968) Wéber Antal 50