Kritika 6. (1968)

1968 / 11. szám - Hankiss Elemér: Kihez szól a vers?

2. A kommunikációs viszony, mint szemantikai tényező Kihez szól a vers? Kikhez szólnak a versek? — Magától kínálkozik a válasz: az olva­sóhoz. Csakhogy e válasz téves, vagy legalábbis magyarázatra szorul. Ritka kivétel ugyanis az olyan lírai vers — s a továbbiakban versen kizárólag lírai verset értünk —, amelyben a költő közvetlenül az olvasóhoz fordul, mint ahogy például Baudelaire teszi A Romlás virágai című kötet Előhang­jában : „én álszent olvasóm, — képmásom — bús fivérem”.­ S valljuk be, e közvetlen megszólítás, e közvetlen, szinte rövid­zárlatszerű kapcsolat a költővel valamiféle viszolygást kelt az emberben. Mint ahogy a színpadról való le-, vagy a regényből való ki­szólásnak is van, általában, valami kellemetlenül bizalmaskodó, nyájaskodó, s néha már-már szemérmetlenkedő jellege, hatása. Nem kutatjuk egyelőre e jelenség okát, hanem egyszerűen csak megállapítjuk azt a tényt, hogy a versek túlnyomó többsége elsődlegesen és közvetlenül nem az olvasó­hoz, hanem valaki vagy valami máshoz vagy senkihez sem szól, s legfeljebb csak e „máson” vagy „senkin” keresztül, közvetve szól az olvasóhoz, akiről — látszólag vagy ténylegesen — tudomást sem vesz. Ha tehát a költőt, vagyis a megszólítót­­a |-val, a közvetlen megszólítottat j.S|-vel, az olvasót pedig Ó -val jelöljük, akkor a vers kommunikációs képletében az ő helyét egyelőre nem tudjuk meghatározni. A költőnek azonban, természetesen, szüksége van az olvasóra, s így az esetek túl­nyomó többségében megteremti vagy legalábbis előkészíti annak lehetőségét, hogy az olvasó bekapcsolódjék a kommunikációs folyamatba. Az a kérdés: hogyan? 1. A leggyakrabban úgy, hogy­­­­ tényezőt nyitva hagyja, vagyis a megszólított személyét, kilétét nem határozza meg pontosan, s így lehetővé teszi, hogy az olvasó mintegy behelyettesítse magát e m­eghatározatlan j­ő­­ tényező helyére. Ha ugyanis túlságosan konkrét és evidens a megszólított személye, mondjuk ha Berzsenyi egy bizonyos Helmeczi Mihályhoz vagy báró Prónay Sándorhoz címzi a versét, nem sok lehetőség van az ilyen behelyettesítődésre. Más azonban a helyzet, ha példának okáért Thaliarcus-hoz, Sestius-hoz, Fuscus-hoz, Dellius-hoz, Licinius-hoz címzett Horatius-verseket olvas az ember. E hajdani nevek már nem kötődnek konkrét személyekhez s körülményekhez, már-már a barát szó metaforáivá, szinekdokhéivá absztrahálódtak, s nem zárják ki eleve a versből az olvasót. A vers annál is könnyebben elszakad a konkrét individuumtól, mivel a barát vagy általában a megszólított ember személye Horatiusnál, s a költők többségénél, több­nyire eleve csak ürügy­i eszköz arra, hogy a költő valamiféle emberi kapcsolatot teremtsen, s a vers tulajdonképpen már nem is a konkrét baráthoz szól, hanem egy már-már elvont, meghatározatlan, eszményi „társ”-hoz, Valakihez, Bárkihez, egy puszta nyelvtani 2. személyhez, akinek nincs is más tulajdonsága, mint hogy szólni lehet hozzá, olyan nyíltsággal és közvetlenséggel, ahogy önmagához szólna az ember: „Ne bánd, a holnap mit hoz . . .”, „Hogyha elér a halál...”, „Fortuna szekerén lói

Next