Kritika 7. (1969)
1969 / 2. szám - SZEMLE
zönyt, meg nem értést, a hallgatást, — „mert ez segíti a bűnt”. Mérlegén mindenki könnyűnek találtatik, aki nem tett meg mindent az ügy érdekében. „Háborgó lelkiismeret vagyok” — hirdeti, és József Attiláról szólva vádat emel azok ellen, akik csak utólag ismerik föl a jót, a nagyságot, az igazságot. A meditáció vádkiáltásokba csap át, de úgy, hogy hitelességét a beléfonódott önvád s az ellentmondásos körülmények sokrétű vallatása biztosítja. „Minden összekeveredett” — panaszolja a háborús évekre utalva, és az értelemhez föllebbez: a rendteremtő értelemhez. Szigorú — mértani — rend uralkodik nemcsak az egyes versekben, de a kötet egészében is. A szerkesztés logikája azonban a „káosz” és a „rend” ellentétén kívül egy másik ellentétet is kifejez. „A Mítosz hatalma kegyetlen és gyilkos” — hirdeti a költő, az igazság azonban nem e rossz egyszerű ellentéte. Nem a valóságtól elvonatkoztatott illúzió, nem békésen szárnyaló idill, hanem — „a kétely kancatejével táplálkozik” —, s csak a látszatok mögé hatolva, a küzdelem és szenvedés útján közelíthető meg. „Szeretném ha szennyezetlen szelek óriási szárnyai alatt ...” — így kezdi a Befejezetlen költeményben politikus vágyainak kifejtését, de önironikusan rögtön hozzá is teszi, hogy sajnos a vágy nem azonos a valósággal, sőt nem is mindig valósítható meg teljes mértékben. A kötet fölépítése az ellenpontozás elvén alapszik. Elejére A szénásszekér elégia soha nem volt gyermekkori idillje került, közvetlenül a Rafael Alberti emlékének tisztelgő, nyugtalanságot árasztó Angyal a katlanban avagy a hopplá elégia elé. Ezután egy finom hangulatú szerelmes verset iktatott be a tudatos szerkesztő, majd a zsidó siratóénekek mintájára készült A jitgadal elégia szenvedélyes sorai következnek, hogy a kötet gondolati és érzelmi csúcspontját körülbelül a közepén érje el a József Attilát idéző Elégia A.-ért című nagy versben. Végül a továbbiakban a feszültség lassan oldódik, s az utolsó oldalakra — most már nyílt irónia formájában — ismét belopózik az idill utáni vágy. Az egymással szembeállított gondolatok nagy fesztáván kívül a kép és utalásanyag gazdagsága jellemzi Méliusz új kötetének tágas, nagy lélegzetű verseit. Fölvillantja a nagyvárosba zárt ember falu-nosztalgiáját, a szerelmet, és megidéz történelmi tragédiákat. A zöld dió szagától az élet legbrutálisabb eseményeiig feszíti az emberi viszonylatoknak azt a hálóját, amellyel gondolatait összeköti. Változatos hangvételű kötetében uralkodó a szabad vers. Míg azonban A szénásszekér elégia majdnem szabályos elbeszélőköltemény, a többi versekre éppen a formai „szabálytalanság” jellemző. A jugadal szenvedélyességét a gondolatritmus, az ismétlés, a felszólító mód sűrű használata, valamint a gyakori folyamatos és mozzanatos igék egymást fokozó hatása idézi elő. Máshol viszont föltűnően kevés a mozgásige. Méliusz szeret rövid cselekményfolyamatokból és állóképekből építkezni, s talán ezek a legjellegzetesebb versei jelenlegi alkotó korszakának. Ezekben nem a mozgó világot akarja újjáteremteni a maga természethű valóságában, hanem a lényeget szeretné nyelvi képekbe tömöríteni úgy, hogy az emberiség közös képtárában őrzött emlékekből, tanulságokból, műveltséganyagból egy sűrű asszociációs erőteret is létrehozzon, és ebben a szöveg mögötti rétegben alakuljon ki a költői gondolatfolyam legmélyebb értelme. Méliusz József új kötetében a világ jelenségeire és a jelenségek közötti összefüggésekre vonatkozóan kevés a filozófiailag vagy történetileg új információ. A versek értékét a fölvetett kérdések időszerűsége, a modern forma és a kommunista költő töprengéseinek líraiemberi hitele biztosítja. (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1968) Taxner-Tóth Ernő Bajor Andor: Főúr, írja a többihez Bajor Andor, sajnos, ismeretlen író nálunk. Bizonyára ez okozta, hogy irodalmi hetilapunk néhány értetlen sorban intézte el legutóbbi művét. A romániai magyar irodalom köreiben és olvasói között viszont annál népszerűbb, egyike a „középnemzedék” legtöbbet olvasott íróinak. 1955-ben megjelent Kerek perc című első humoreszk-kötete óta négy könyvet adott ki, utoljára a Főúr, írja a többihez című gyűjteményt. Mint modern humoros irodalmunk java, ő is Karinthy Frigyest választotta mesterének, legalábbis abban, ami a műfaj racionalizmusát és tartalmasságát illeti. „Humorban” ő sem „ismer tréfát”.