Kritika 7. (1969)
1969 / 1. szám - Hankiss Elemér: Hamlet tenor-hangra
a görög sorstragédiákhoz, mint a hajmeresztő ellentétekkel, éles kontrasztokkal, jóval szélesebb érzelmi-gondolati skálával dolgozó Shakespeare tragédiákhoz. Különös és meglepő ez, mert manapság világszerte épp az ironikus és groteszk elemeket hangsúlyozzák és hangsúlyozzák túl a Hamletban a rendezők, — Peter Brook új Hamlet-rendezése állítólag valóságos abszurd drámává ficamította ki a darabot —, s meglepő, mert Richard Strauss, Strawinski és Bartók óta a modern zenének minden eszköze megvan az ironikus-groteszk kontraszthatások megteremtésére. Kár, hogy Szokolay nem élt, vagy nem élt jóval nagyobb mértékben ezekkel az eszközökkel (hogy mesterien tud bánni velük, azt a remek Rosencrantz-Guildenstern kettősök bizonyítják), mert nem utolsó sorban épp e kontraszthatások, a tragikus és a frivol, a groteszk és az ünnepélyes, a szenvedélyes és az ironikus küzdelme, harca adhatta volna meg művének azt a magával ragadó dinamikát, sodrást, amely évszázadok óta élteti, remekműként élteti Shakespeare tragédiáit. Az opera rendezője rendkívül nehéz feladatot oldott meg — kitűnően. Nagy a kísértése annak, minden Hamlet-rendezésnél, hogy valami szenzációs, különös, sohanem volt, inkább meglepő s rejtelmes mintsem közérthető dráma bontakozzék ki a reflektorok fényében. Mikó András önfegyelmét és jó művészi érzékét dicséri, hogy valamiféle látványos és legeslegmodernebbül formabontó rendezés helyett szigorúan zárt, klasszikus, erősen stilizált formákat teremtett a színpadon, s e klasszikusan kiegyensúlyozott és fegyelmezett formákkal fogta össze, fogta keretbe a zenében, cselekvényben, szövegben nagyon is kavargó szenvedélyeket, gondolatokat, látomásokat. A rendezés e zárt, stilizált fegyelmét hangsúlyozza Forray Gábor kitűnő színpadképe is, amely a monumentális mértani formák szépségét és egyben közönyös, embertelen derűjét sugározza a színpadon vívódó nagyon is emberi szenvedésekre. A rendezőt és az énekeseket együttesen dicséri néhány, a prózai színházakban is párját ritkító alakítás. Szőnyi Ferenc érzékenységben, drámaiságban, kifejező erőben méltó folytatója a magyar Hamlet-játszó hagyományoknak. Komlóssy Erzsébet különös, férje s fia közt idegesen ide-odarebbenő, feszült, erősen tragikus színezetű Gertrudja a darab egyik középpontjává teszi ezt a színházakban oly gyakran érdektelenné szürkített szerepet. Házy Erzsébet, élve a zene adta lehetőségekkel, a prózai előadások bábu-szerű Ophéliájánál jóval bonyolultabb, emberibb Ophéliát alakít . Faragó András szinte a végtelenségig egyszerűsíti, s épp egyszerűségében teszi szuggesztívvá Claudius alakját, — és sorolhatnám tovább a többi szereplőt is, s bizonyára a második szereposztás tagjait is, akiket sajnos nem volt alkalmam hallani. Hanganyagban, muzikalitásban is kitűnő teljesítményt nyújt minden fontosabb szereplő. Mindent egybevetve, történetének egyik jelentős álomásához érkezett el Szokolay Hamlet-jével a magyar opera-irodalom. Minden szükséges feltétel adva volt s adva van az első teljes értékű s hiteles Hamlet-opera megszületéséhez: a zenei kifejezőformák, a kivételes zeneszerzői tehetség, az írói és zeneszerzői kongenialitás, a kitűnő operai együttes. Kár, hogy a túlméretezett és egyöntetűen komorrá festett, kontrasztokban szegény szövegkönyv nem engedte érvényre jutni mindazt a valóban shakespeare-i értéket, amit az opera zenéje gazdagon sugároz, sugároznék magából. Két évszázada nevetnek s háborognak azon a tudós Shakespeare-kritikusok, hogy a XVII. század végén egy londoni társulat felváltva, két változatban játszotta a