Kritika 7. (1969)
1969 / 1. szám - Hankiss Elemér: Hamlet tenor-hangra
HANKISS ELEMÉR Hamlet tenor-hangra Régi felismerés az, hogy a különböző művészetek, művészeti ágak nem egymással párhuzamosan, nem egyazon ütemben fejlődnek, hanem hol az egyik, hol a másik szökik előre, vagy marad ideig-óráig hátra. Az angol renaissance drámák, példának okáért, s kiváltképpen Shakespeare tragédiái, a bennük kifejezett emberi élmény gazdagságát, bonyolultságát, mélységét tekintve évszázadokkal megelőzték a korabeli angol zene legkiválóbb alkotásait is. Byrd, Gibbons, Bull, Campion, Morley kifejező eszközei legfeljebb a tragédiák dalbetéteinek megzenésítésére, vagy a királyi kis bevonulások, csatajelenetek, lakomák, táncbetétek, szellemjelenések zenei aláfestésére voltak alkalmasak. Nem érte utol Shakespeare-t a barokk majd a klasszikus zene sem, bár újra és újra nekirugaszkodott a nehéz feladatnak. Gasparini és Scarlatti Hamletoperája (1705-ben illetve 1715-ben) nem a shakespeare-i, hanem inkább csak a corneille-i tragédiák aránylag egyszerűbb forma-s élményvilágát elevenítette meg. Tovább folyt az ostrom, tudjuk, a XIX. században is; egymást követték a Hamlet-operák (Thomas, 1868; Faccio, 1871) és a //am/e/inspirálta szinfonikus költemények, nyitányok, közzenék (Berlioz, 1848; Liszt, 1858; Csajkovszki, 1888; Pannoni, 1891), de a romantikus és későromantikus zene erejéből és lehetőségeiből csak a hamleti érzelmek és szenvedélyek, bánatok és nosztalgiák kifejezésére, vagy a Hamletnél jóval egyszerűbb szövetű Shakespeare tragédiák megzenésítésére futotta. A fordulat a XX. század első évtizedeiben következett be. Az ekkor lejátszódó nagy zenei forradalom, Schönberg, Strawinski, Bartók, Webern, Berg munkássága végre megteremtette azokat a kifejező eszközöket, formákat, azt a zenei nyelvet, amely már képes nyomonkövetni a shakespeare-i szöveg és a shakespeare-i tragikum legapróbb rebbenéseit és legvadabb csapongásait is, amely már képes a Hamlethez hasonlóan — a hang, a hangnem, a magatartás pillanatonkénti váltására, az értékek szüntelen revíziójára, a tragikus és a groteszk, a lírai és a nyersen prózai, a nosztalgikus és a közönyös, a heroikus és az ironikus szakadatlan egymásbajátszására, az érzelmek védőburkából már-már teljesen kifejtett gondolatok, gondolatsorok megfogalmazására. S következésképpen : most már valóban a siker reményében próbálkozhat a zeneszerző Shakespeare Hamlet-jének megzenésítésével. Ez az újonnan megnyílt lehetőség a közelmúltban, gyors egymásutánban, két Hamlet-operát hívott életre. Az angol Humphrey Searle operáját 1967-ben mutatták be Hamburgban, a magyar Szokolay Sándorét pedig a múlt év végén a budapesti Operaházban. Azok a kritikusok, akik mindkét produkciót látták, egybehangzóan az utóbbit ítélik kiforrottabbnak, zeneileg gazdagabbnak, „shakespeare-ibbnek”, és ezt az értékítéletet támasztja esetleg alá az angol opera tudomásunk szerint mérsékelt, Szokolay művének viszont kirobbanó közönségsikere. Ámbár e népszerűség 1*3