Kritika 8. (1970)
1970 / 12. szám - Hankiss Elemér: A halál és a happy ending
HANKISS ELEMÉR A halál és a happy ending: A regénybefejezések értékszerkezete 1. Az irodalmi alkotás négy szintje A strukturalista műelemzést gyakran vádolják formalizmussal, méltatlanul és méltán. Méltatlanul, mert az a törekvés, hogy a műben található mozzanatokat és viszonylatokat előbb erősen formalizálja, elvonja, modellálja, s csak azután értelmezi: nem formalizmus. Részben viszont méltán, mert ez az irányzat az eddigiek során csaknem kizárólag a műalkotás bizonyos szempontból „formálisnak” tekinthető szintjeit elemezte: 1. A nyelvi kifejezés szintjét, vagyis a műalkotás fonetikai, morfológiai, lexikai, szintaktikai, stilisztikai szerkezetét. 2. A kompozíció szintjét, például a cselekmény fölépítését, a cselekményszálak egymáshoz való viszonyát, a motívumok szerkezetét, a parallelizmusok rendszerét, a műalkotásbeli idő szerkezetét, az író és a regénybeli valóság viszonyát és így tovább. Nem lehet ezeket az elemzéseket sem egyértelműen formalistáknak nevezni, még a szó pejoratív árnyalata nélkül sem, mert többek között e nyelvi és kompozicionális mozzanatoknak is az a funkciójuk, hogy a műalkotás üzenetét, jelentését hordozzák, s a strukturalista elemzések többsége ténylegesen ilyen üzenethordozóként elemzi őket. Az azonban tény, hogy a műalkotásnak azzal a további két szintjével, amely látszólag vagy ténylegesen „tartalmibb”, több köze van a „valósághoz”, jóformán egyáltalában nem foglalkozott a kutatás. 3. A valóságszinttel, vagyis egyrészt azoknak a külső , fizikai, természeti, társadalmi valóságmozzanatoknak, másrészt azoknak a belső, gondolati, érzelmi mozzanatoknak a rendszerével, amelyek belekerültek a műalkotásba. Az eddigi elemzések is szóltak, természetesen, egy-egy a műben felbukkanó valóságmozzanatról; arról például, hogy a regény hősei arisztokraták-e vagy munkások, városiak-e vagy vidékiek, hogy kalandregény-e avagy szerelmi, intellektuális-e vagy érzelmes, hogy a külső vagy a belső valóság valamely szegmentumát így vagy úgy tükrözi. De e valóságmozzanatok pontos számbavételére nem került sor, s különösen annak vizsgálatára nem, hogy e mozzanatok milyen sajátos rendszert alkotnak a műalkotáson belül. Ez a munka el sem kezdődhetett addig, amíg a szemantikai kutatások legalább az első lépéseket meg nem tették az ember úgynevezett „szemantikai univerzumának” feltárása terén, míg a szociológia és pszichológia nem dolgozta ki az úgynevezett „content analysis” módszerét, az ember és a társadalmi csoportok dinamikájának, érzelmi-gondolati viselkedésének alapvető modelljeit és így tovább. Ezek az új módszerek az utóbbi néhány évben kezdik éreztetni hatásukat az irodalomtudományban, s világítják meg lassanként a műalkotásnak ezt az eddig elhanyagolt, homály fedte szintjét. Nem foglalkozott a strukturalista kutatás a műalkotás említett negyedik szintjével.