Kritika 8. (1970)

1970 / 9. szám - KRITIKA

Veres Péter stb.) De a fiatalabbak is gyakran fordultak a műfaj felé: Csoóri Sándor, Galambos Lajos, Galgóczi Erzsébet, Moldova György, Váci Mihály, Végh Antal és mások szociográfiai írásai bizonyítják, hogy e feltámadás mögött nem egy múltba dermedt tradíció mesterséges életre­ bűvölése áll, hanem korszerű, aktuális igények. Mocsár Gábor könyvének „hőse” az olaj. A tárgy választása már eleve meghatá­rozza azt, hogy ebben az esetben nem beszélhetünk „tisztán” szociográfiáról : az olaj körül, a vele, az érte dolgozó emberek problémáinak megértéséhez és megismeréséhez nélkülözhetetlen az olajbányászat történetének és szerepének megismerése, így a szociográfiai szempont érvényesítésének szükségszerű előfeltétele az olajbányászat ipartörténeti megközelítése. Az olajipar fejlődésének négy évtizedes hazai múltja hálás és izgalmas feladatot jelent krónikása számára. Mocsár Gábor él is mindazokkal az írói lehetőségekkel, amelyeket témája részben felkínál, de részben meg is követel. Az olajbányászat törté­nete mindeddig feldolgozatlan volt, így nemcsak az élményszerűség követelménye, hanem a gyakorlati szükségszerűség is indokolta, hogy a szerző hol dokumentumok, levelek, feljegyzések alapján rekonstruálja az olajbányászat hazai hőskorának — gyakran bűnügyi krónikákba illő — történetét, hol riporterként szólaltassa meg egy-egy vitatott kérdéssel kapcsolatban a ma is élő tanúkat. De az ipar történetének nemcsak az a korszaka ragadja meg, amikor az olaj sorsát kalandorok és szélhámo­sok, politikai pártok, világhatalmak és olajbirodalmak tragikus vagy tragikomikus fordulatokkal is terhes acsarkodása határozta meg. Az olaj állandóan újabb és újabb meglepetésekkel szolgált, amelyek „regényességben” nem maradnak el a korábbi korszakoktól. A hatvanas években évtizedekig tartó hiábavaló kutatások után fel­fedezték az Alföld hatalmas kőolaj- és földgáztartalékait; egyik legelmaradottabb mezőgazdasági területünk — éppen a Féja Géza által bemutatott Viharsarok — egyik napról a másikra a „korlátlan lehetőségek” földjévé vált; az olajbányászat hazai központja a Dunántúl délnyugati csücskéből hirtelen a Nagyalföld délkeleti sarkába került át. Az Égő arany egyrészt tehát az olajbányászat születésének, növekedésének, hazai „karrierjének”, — vagyis egy iparág fejlődésének története. Ipartörténet és szociog­ráfia — első pillantásra műfaji doktrinerségnek tűnhet a kettő megkülönböztetése egy könyvön belül. Azonban ebben az esetben a kettő szinte magától válik szét,­­ és éppen ez az Égő arany egyik legfőbb erénye és tanulsága. Amikor Mocsár az ipar fejlődéséről ír, a fejlődés dinamizmusa lenyűgözi, elkáp­ráztatják azok a lehetőségek, amelyeket az olaj az Alföld számára jelent: az álmos mezővárosok helyén új gyárakat, lakótelepeket, átformálódó városképeket és embe­reket lát, a falvakban hatalmas melegházi kertészeteket, gyógyfürdőket, fejlett közművesítést, mindezzel együtt kulturált városias életmódot, új emberi értékrend­­szert remél. Lelkesedése mégsem csap át soha utópiákba; az olaj mindezt valóban reálisan megvalósítható lehetőséggé tette. De mit lát a szociográfus, amikor azokra az emberekre fordul tekintete, akik meg­teremtették mindezeket a lehetőségeket? Lendületes pátosz telíti a hangját, amikor az ipar gyors növekedéséről ír, de a lendület megtorpan, a pátosz megtörik, valahányszor az olajmunkások életével, körülményeivel foglalkozik. Nem akar első benyomásaira támaszkodva általánosítani, de statisztikák, adatok, tények hosszú sorával megismerkedve mégis megfogalmazza

Next