Kritika 9. (1971)
1971 / 1. szám - SZEMLE
A mesterember korunk kiemelkedő regényei közé tartozik. Modern, anélkül, hogy a realista hagyományoktól lényegesen eltérne. Az író mondanivalójának — végső soron a közszabadság és társadalmi haladás vágyának, illetve féltésének — bölcseleti mélységet ad anélkül, hogy filozófiai gondolatai megtörnék, átformálnák a mű szuverén, öntörvényű belső világát. A regény erősen intellektuális, közvetíti a korszerű társadalomtudományok, főleg a pszichológia számos eredményét anélkül, hogy lemondana az élet lüktető megjelenítéséről, a minden szegletet kitöltő sűrű és magával ragadó hangulatról. Malamud nem az osztályharc távlatában gondolkodik, de talán ez az egyetlen tényező, ami humanizmusát a szocialista világszemlélet marxista értelmezésétől elválasztja. Külön kellene szólni a regény nyelvéről. A mesterember világának hitelét jiddis kifejezések, szavak, utalások színezik, gazdagítják. A fordító, Réz Ádám, jelentős érdeme, hogy a magyar szöveg nem csupán könnyen érthető, de megőrizte Malamud stílusának könnyed eleganciáját is. (Európa, 1970)Taxner-Tóth Ernő J. D. Sasinger két új könyve Nehéz helyzetben volt e sorok írója 1963-ban, amikor először ismertette Magyarországon Salinger műveit. Salinger neve az irodalomtörténészek és kritikusok szűk körén kívül teljesen ismeretlen volt. Ezért a kritikusnak akkor el kellett hitetnie az olvasókkal, hogy jelentős új amerikai író készül a magyar közönség előtt megjelenni. Azóta a helyzet teljesen megváltozott. Folyóiratokban megjelent novellafordítások után 1964-ben megjelent a Zabhegyező, 1966-ban a Kilenc történet, most pedig a Franny és Zooey, valamint a Magasabbra a tetőt, ácsolt. — Seymour: bemutatás megjelenésével az író teljes életműve hozzáférhetővé vált. E két utóbbi kötet megjelenése azért is jelentős esemény, mert most már a magyar olvasó is genetikus szempontból közelítheti meg Salinger életművét. Ez a szempont pedig talán a legfontosabb a sálingen életmű megértéséhez. Először is az életmű. Eddig megjelent négy kötete összesen nem éri el az ezer oldalt. A róla írt kritikák lapszáma csak az Egyesült Államokban legalább ennek tízszerese. Népszerűsége pedig még ennél is nagyobb. Más író talán tízszer ekkora terjedelmű életművel fele annyi idő alatt eltűnik az irodalmi köztudatból, mint az a negyedszázad év, ami alatt ez a salingeri életmű létrejött. Salinger művei értékállóságának, sőt értéknövekedésének titkát az életmű genetikus szemlélete tárja fel. Itt most nem beszélünk a Zabhegyezőről, amely ezt a kérdést túlságosan kiszélesítené, csak az elbeszélésekről. Az olvasó már a kilenc történet megjelenésekor tapasztalhatta, hogy egy kivételes érzékenységű, hallatlanul éles szemű, mélyen kulturált intellektuális íróművész világába pillant be. Egy olyan író világába, akit a kor, a hely és a kérdések közössége a vele párhuzamosan futó irodalmi beat-mozgalommal rokonítana, de akit ettől ég-föld különbsége választ el, és akit, minden összehasonlítás eleve hamis voltának felismerése mellett, életszemlélet, műveltség, morál és írói mívesség analóg rokonsága alapján legfeljebb Thorton Wilderrel említhetne együtt. A kilenc történet elbeszélései ugyanakkor minden jeles tulajdonságuk, míves kidolgozottságuk, érzékenységük mellett valami hiányérzetet hagytak az olvasóban. Hogy mi volt ez a hiányérzet, ezt akkor nehéz volt megfogalmazni, mert minden egyes elbeszélés kerek egészet képezett. Valami azonban mégis hiányzott. Nem az elbeszélésekből, hanem azok hátteréből. Valami, aminek megjelenését az érzékeny olvasó minden pillanatban várhatta és várta. Ezt a hiányérzetet a könyv mottója, az egyik leghíresebb zenbuddhista koan, a „Milyen a félkéz tapsa?”, a maga aszimmetrikus, alogikus voltával csak erősítette. Az olvasó ezt ugyan értelmezhette úgy is, hogy a félkéz tapsának hangja a novellák szerkezetéből adódó csattanóban csendül fel, mondjuk a banánhalálról szóló történetben az öngyilkos Seymour pisztolylövésében, vagy a Teddy c. elbeszélés végén felhangzó váratlan sikolyban. De csak ez túlságosan banális és az igényes íróhoz méltatlan megoldás lett volna. Többről és mélyebb dologról volt szó. A Kilenc történet néha csupán kuriózusnak tűnő elbeszéléseiről az olvasó aligha gondolhatta, legfeljebb sejthette, hogy valahol a háttérben összefüggnek. Ebben a két új kötetben azonban kiderül, hogy ezek a szálak mind összefutnak, és egy egységes írói világ képévé állnak össze. E két kötet elbeszéléseinek varázsát az adja meg, hogy lassanként kiderül: ami Salinger műveiben látszólag egyedi történet, elbeszélés, novella, az tulajdonképpen összefüggő