Kritika 9. (1971)
1971 / 11-12. szám - KRITIKA
stiláris eszköztára. Szinte csikorognak a hexameterek eresztékei a spontán beszédszerűség lobogó áramaitól, újabb és újabb lírai-szubjektív explóziókat kell visszafogniok a formák fékeibe. A csűrök és pajták lakóinak, a „ládán magukat hanyatt vágni szerető” emberek nyelve itt és ekkor vonul be először hódítóként — már a XVIII. század közepe táján! — a poétái műfajok és műnemek ezoterikus világába. Csupa mozgás, nyugtalanság, expresszív lendület ez a költemény. Az ezerarcú teremtő tevékenység és a bénító szolgaság, az elemi erejű naiv, lélektől lélekig ható életbizalom és a nyomasztó társadalmi diszharmónia ellentéte folyvást feszültséget támaszt, s a műnek e szinte fékezetten vitális és szenzuális energiáját a hexameteres forma kötöttsége és a beszőtt tanulságok szabályrendszere még tovább fokozza. Maga a költő cseppet sem vonul személytelenül a háttérbe, sőt nemcsak jelen van művében, de folyvást „kibeszél” abból, megszólítja az olvasót, vitázik velük, kommentálja a cselekményt. Mindennek nyomán már-már romantikusan lazává, szubjektivisztikussá és kötetlenné válik a szerkesztés, ehhez járulnak a szüntelen hangulat-, érzelem-, tónus- és költői gesztusváltások, amelyek úgyszólván szélsőségessé polarizálják a mű hordozta alapvető társadalmi feszültséget. Realista életképszerű jelenetek, népies szemléletvilágú és ízlésű valóságábrázolás együttesét kapjuk így, amellyel furcsán — mégis művészileg szervesen ! — feleselnek a klasszicista hagyományok : a szócsőszerű alakok, a didaktikus moralizálás, a benőtt reflexiók ódon-patriarkális-biblikus bölcsessége. Kifejező tanúsága az Évszakok annak, hogy mily nagy esztétikai-eszmei lehetőségek rejlenek a népiességben akkor, ha nem kell vállalnia a nemzeti lét képviseletének, fenntartójának szerepkörét. Donelaius Kelet-Poroszországban élt, ahol a rendszer bizonyos történeti okoknál fogva támogatta a poroszokhoz etnikailag közelálló litvánok kultúráját, ennek következtében a költő ábrázolásának egész „össztüzét” a jobbágyprobléma felelősségre vonó bemutatására fordíthatta. Költeménye így leginkább az angol George Crabbe The Village (1783) című poémájával rokonítható : a nemzeti problematika tehertételétől ment plebejus-demokratikus népiesség kiváló produktuma mindkettő. Tandon Dezső fordítása minden dicséretet megérdemel: egyaránt friss és erőteljes a naiv, a köznyelvi, a triviális, a rezonőr módon ironikus, a részletezően elbeszélő vagy az indulatosan lobogó nyelvi tónusok tolmácsolásában. Bojtár Endre lényegre törő utószava azt közli az olvasóval, amit a mű megértéséhez tudni kell. (Európa Könyvkiadó, 1970) William Styron Feküdt le sötétben (Fordította: Göncz Árpád) Jeles írók pályakezdő művét utólag rendszerint csalódással olvassuk. William Styron első regénye viszont későbbi alkotásai fényében is igazolja azokat a kritikusait, akik 1951-ben a Faulkner utáni nemzedék legnagyobb ígéretének kiáltották ki a Feküdj le sötétben íróját. A Háram lángra gyullad, a Nagy menetelés és a Nat Turner vallomásai felől mégis egészen másként látjuk a regény értékeit, mint a két évtizeddel ezelőtti olvasók. Akkor a mű szertelen, nyers erejét tartották a legjellemzőbbnek, ma — amikor művek sora tanúsítja Styron alkotó módszerének tudatosságát — föltűnik a szilárd, gondosan épített szerkezet: a látszólagos kuszaság alatt a cselekmény szinte egyenes vonalban fejlődik végpontjáig. (Styron munkamódszerére az jellemző, hogy húsz év alatt mindössze három regényt és alig néhány elbeszélést írt!) A korábbi kritikákban erősen hangsúlyozott Faulkner-hatás sem abban nyilvánul meg elsősorban, hogy a Feküdj le sötétben tartalmilag összecseng a „mester” két híres (magyarul a közelmúltban megjelent) regényével. Igaz, a Míg kiterítve fekszem címe hasonló, és a cselekmény itt is, ott is egy temetési menet elbeszélésére épül, ennek szálán ismerjük meg a hősök jellemét, családjuk belső életét. Míg azonban Faulknernél a halott végakaratának teljesítéséhez szükséges erőfeszítéseken van a hangsúly, Styronnál éppen az erőtlenség, tartásnélküliség okozza a tragédiát. Ott a kalandos temetés időben hosszú folyamatának elbeszélése során a múlt fölidézése mindig gyorsan visszavált a jelenbe; itt viszont az idő történelmileg pontosabban konkretizált (és aktualizált), de az elbeszélés jelen ideje csak arra szolgál, hogy a múltban megtörtént eseményeket előhívja. A történet — az előkelő déli család lezüllése — inkább A hang és a téboly világával rokon. Különösen a befejezés, amely a néger cselédek — primitív, nevetséges, babonás — hitét állítja szembe a fehérek tökéletes hitetlenségével, kiábrándultságával, életképtelenségével. A regény megítélésében változást hozó idő egyébként is sok mindent megváltoz.