Kritika 9. (1971)

1971 / 11-12. szám - KRITIKA

stiláris eszköztára. Szinte csikorognak a hexa­meterek eresztékei a spontán beszédszerűség lobogó áramaitól, újabb és újabb lírai-szubjek­tív explóziókat kell visszafogniok a formák fékeibe. A csűrök és pajták lakóinak, a „ládán magukat hanyatt vágni szerető” emberek nyelve itt és ekkor vonul be először hódítóként — már a XVIII. század közepe táján! — a poé­tái műfajok és műnemek ezoterikus világába. Csupa mozgás, nyugtalanság, expresszív len­dület ez a költemény. Az ezerarcú teremtő tevé­kenység és a bénító szolgaság, az elemi erejű naiv, lélektől lélekig ható életbizalom és a nyomasztó társadalmi diszharmónia ellentéte folyvást feszültséget támaszt, s a műnek e szinte fékezetten vitális és szenzuális energiáját a hexameteres forma kötöttsége és a beszőtt tanulságok szabályrendszere még tovább fo­kozza. Maga a költő cseppet sem vonul sze­mélytelenül a háttérbe, sőt nemcsak jelen van művében, de folyvást „kibeszél” abból, meg­szólítja az olvasót, vitázik velük, kommentálja a cselekményt. Mindennek nyomán már-már romantikusan lazává, szubjektivisztikussá és kötetlenné válik a szerkesztés, ehhez járulnak a szüntelen hangulat-, érzelem-, tónus- és köl­tői gesztusváltások, amelyek úgyszólván szél­sőségessé polarizálják a mű hordozta alapvető társadalmi feszültséget. Realista életképszerű jelenetek, népies szemléletvilágú és ízlésű való­ságábrázolás együttesét kapjuk így, amellyel furcsán — mégis művészileg szervesen ! — fele­selnek a klasszicista hagyományok : a szócsősze­rű alakok, a didaktikus moralizálás, a benőtt reflexiók ódon-patriarkális-biblikus bölcses­sége. Kifejező tanúsága az Évszakok annak, hogy mily nagy esztétikai-eszmei lehetőségek rejle­nek a népiességben akkor, ha nem kell vállalnia a nemzeti lét képviseletének, fenntartójának szerepkörét. Donelaiu­s Kelet-Poroszországban élt, ahol a rendszer bizonyos történeti okoknál fogva támogatta a poroszokhoz etnikailag közelálló litvánok kultúráját, ennek következ­tében a költő ábrázolásának egész „össztüzét” a jobbágyprobléma felelősségre vonó bemuta­tására fordíthatta. Költeménye így leginkább az angol George Crabbe The Village (1783) című poémájával rokonítható : a nemzeti prob­lematika tehertételétől ment plebejus-demokra­tikus népiesség kiváló produktuma mindkettő. Tandon Dezső fordítása minden dicséretet meg­érdemel: egyaránt friss és erőteljes a naiv, a köznyelvi, a triviális, a rezonőr módon ironi­kus, a részletezően elbeszélő vagy az indulato­san lobogó nyelvi tónusok tolmácsolásában. Bojtár Endre lényegre törő utószava azt közli az olvasóval, amit a mű megértéséhez tudni kell. (Európa Könyvkiadó, 1970) W­illiam Styron Feküdt le sötétben (Fordította: Göncz Árpád) Jeles írók pályakezdő művét utólag rendszerint csalódással olvassuk. William Styron első re­génye viszont későbbi alkotásai fényében is igazolja azokat a kritikusait, akik 1951-ben a Faulkner utáni nemzedék legnagyobb ígéreté­nek kiáltották ki a Feküdj le sötétben íróját. A Háram lángra gyullad, a Nagy menetelés és a Nat Turner vallomásai felől mégis egészen másként látjuk a regény értékeit, mint a két évtizeddel ezelőtti olvasók. Akkor a mű szertelen, nyers erejét tartották a legjellemzőbbnek, ma — amikor művek sora tanúsítja Styron alkotó módszerének tudatos­ságát — föltűnik a szilárd, gondosan épített szerkezet: a látszólagos kuszaság alatt a cselek­mény szinte egyenes vonalban fejlődik vég­pontjáig. (Styron munkamódszerére az jellemző, hogy húsz év alatt mindössze három regényt és alig néhány elbeszélést írt!) A korábbi kriti­kákban erősen hangsúlyozott Faulkner-hatás sem abban nyilvánul meg elsősorban, hogy a Feküdj le sötétben tartalmilag összecseng a „mester” két híres (magyarul a közelmúltban megjelent) regényével. Igaz, a Míg kiterítve fek­szem címe hasonló, és a cselekmény itt is, ott is egy temetési menet elbeszélésére épül, ennek szálán ismerjük meg a hősök jellemét, család­juk belső életét. Míg azonban Faulknernél a halott végakaratának teljesítéséhez szükséges erőfeszítéseken van a hangsúly, Styronnál éppen az erőtlenség, tartásnélküliség okozza a tragé­diát. Ott a kalandos temetés időben hosszú fo­lyamatának elbeszélése során a múlt fölidézése mindig gyorsan visszavált a jelenbe; itt viszont az idő történelmileg pontosabban konkretizált (és aktualizált), de az elbeszélés jelen ideje csak arra szolgál, hogy a múltban megtörtént ese­ményeket előhívja. A történet — az előkelő déli család lezüllése — inkább A hang és a téboly világával rokon. Különösen a befejezés, amely a néger cselédek — primitív, nevetséges, babo­nás — hitét állítja szembe a fehérek tökéletes hitetlenségével, kiábrándultságával, életképte­lenségével. A regény megítélésében változást hozó idő egyébként is sok mindent megváltoz.

Next