Kritika 1. (1972)

1972 / 11. szám - Sorok Petőfiről - Horváth Ferenc: Keviben - Pervomajszkij: Levél a Kritikához Petőfiről

KRITIKA Ünnep Keviben „Előttem áll a délután, midőn A színészetbe beavattatom.” (Petőfi) NO, GYEREKEIM — MONDTA A NÉNIKE november elején, egy verőfényes őszi délutánon —, most idefigyel az egész iskola. Nagy feladat előtt állunk. Január elsején Petőfi Sándor születésének 100. évfordulóját fogjuk megünnepelni. Mindenkinek megmondom, mi lesz a feladata. 1922-ben mondta ezt a tanító néni — a Néniké, ahogy őt hivatalosan szólítottuk — Túrkeve rendezett tanácsú város tipikusan falusias, egy tantermes, hatosztályos kis iskolájában. Most úgy tűnik, Petőfi Sándor nevét akkor hallottam először. Ez persze nem valószínű. Csak az bizonyos, hogy nem tudtam: ez a név a világ egyik költőóriását jelenti. Valójában azt sem tudhattam, miféle emberfajta a költő. Keviben — ahogyan Túrkevét ma is nevezzük — emlékezetem szerint semmiféle művészt nem ismertünk, így költőt sem. (Talán Kis Elemér, a cigányprímás lehetett az egyetlen számon tartott, amolyan művészformájú élőlény iszákos, bohém életmódjáért igen lenézetten, ha mégoly szépen húzta is. Az időközben világhírűvé lett, Amerikába vetődött szobrászművészt, Finta Sándort, csak börtönviseltsége tartotta az emberek emlékezetében. A népdalgyűjtő-népdalénekes Madarász Katalin a drága Madarász tanító úrnak — a „nagyiskola” igazgatójának — talán még gondolatában sem született meg.) Ha egyáltalán lett volna elképzelésem akkoriban íróról, költőről, hát bizonyára csak annyi, hogy ír és „költ”. Meglephetett, amikor arról értesültem a Nénikétől, hogy élt is, tehát született, 1823. január elsején, hogy iskolába járt, hogy jó öreg kocsmáros volt az apja, hogy neki volt a legszeretőbb anyja; hogy vándorolt és éhezett, és forradalmat csinált, és általában sok mindenben olyan volt, mint sok más ember. Kivéve, hogy a harc mezején akart meghalni. Így tudtuk hát meg, ki is valójában az ünnepelt. És megtudtuk azt is, mi lesz a feladatunk. A hat osztály minden egyes tanulója — lehettünk vagy hatvanan — megkapta a maga ünnepi versét. Ma már tudom, hogy ezzel minden gyerek egy értékes kis antológia szereplője lett. A válogatás díszkiadáshoz méltóan ünnepi volt. Az előadásra kerülő versek egy Petőfi-életrajz mozzanatait követték. Az életrajzból kijelölt részeket — tisztán emlékszem — egy album alakú könyvből az iskola eminens tanulója, Kemény Klárika olvasta fel. Olvasta pedig két hónapon át minden áldott nap, megilletődött arccal, egy kisméretű székben ülve a katedrán a Nénike mellett. A verseket már az első héten tudnunk kellett. (De lehet, hogy már másnap.) Azt is, ki következik a maga versével, amikor Klárika egy-egy textus végére ér. Ilyenformán Klárika legalább hatvanszor kezdte el, illetve fejezte be naponként a maga mondókáját. Ugyanannyiszor állt fel a padban s szavalta el a maga versét egy-egy tanuló. Fújtuk, fújtuk — most úgy tűnik — Petőfi összes költeményeit, fújtuk mindannyian. Alig akadhatott köztünk, parasztgyerekekből, mesteremberek gyermekeiből, vidéki úrigyerekekből álló elemisták között annyira butácska, aki hallás után legalább a felét ne jegyezte volna meg a készülő műsornak. (Beleértve a valószínűleg jelentéktelen irodalmi értékű életrajzi anyagot is.) Naponként két órát gyakoroltunk. A drága jó Nénike pontosan tudta, mit akar; a „rendezői koncepció” így nem változván, heteken át csak mormolt. velünk a verseket. Könyv nélkül. Ahogyan Kemény Klárika is, ha abbahagyta az olvasást, és mindannyian mi is, amikor a másik gyerek mondta a versét. A Nénike — amikor tetszésnyilvánításunknak nevetéssel, kuncogással, netán halk szipogással jelét adtuk — szigorúan csendre intett bennünket: „Drága gyerekeim, ez így az előadáson nem megy...” És elérkezett végül az ünnepély napja is. Nem mondhatnám, hogy emlékeim között úgy szerepel az a nap, mint amikor különös izgalom tölti el az embert. Sok, fontosabbnál fontosabb előadásra készültem én már azóta, olykor igen nagyszerű együttesekkel is, de a felkészültségnek azzal a biztonságával, amilyennel mi akkor rendelkeztünk, talán azóta sem találkoztam. De miért lett volna okunk izgalomra? Valamennyien — a Nénike is, Kemény Klári is, mi is — elfoglaltuk szokott helyünket. Aztán a Nénike felállt, talán kicsit köhintett, s néhány ünnepélyes mondatban közölte, milyen nagy jelentőségű nap virradt ránk. Utána a szokott módon, ahogyan hetek óta mindennap, mindenki teljesítette szokott feladatát. A Nénike nagy igyekezettel leplezte hangtalan szájmozgását, tekintetével pedig hol fegyelmet parancsolt, hol hangosabb beszédre buzdított, hol meg figyelmeztetően a következő szereplőre pillantott. Amire persze semmi szükség nem volt, hiszen mindenki tudta a maga dolgát. Mindenki tudta mindenki dolgát. A Nénike feszültsége valahogy mégis izgalmat teremtett bennünk és egyre fűtöttebbé tette előadásunkat. Ünneplő ruháinkban — mert persze ünneplő ruhát viseltünk valamennyien (emlékszem, nekem szép, fekete bársonyruhám volt) — megilletődötten álltunk fel a padokban és fújtuk, fújtuk a verseket, mint azelőtt. Voltaképpen ebben különbözött magatartásunk az előzőektől. Helyzetünk semmiben. Mert arra én csak évekkel később jöttem rá, hogy ez az egész mennyire abszurd szituáció volt Heteken át nagy energiával készülődni egy előadásra, amelynek csak szereplői vannak. Közönsége nincs. Minthogy nem volt. De nem is tudtuk, hogy kellett volna lennie. Nem volt és nem is hiányzott a közönség. (Hiányzott a tanteremnek az a része is, ahol helyet foglalhatott volna, amikor a hatvan elemista ült bent az egyetlen tanteremben.) Nem is tudtuk, mi az: közönség. Eszünkbe sem jutott, hogy szülőknek, hozzátartozóknak, az iskolaszék tagjainak vagy más hivatalos személyeknek jelen kellene lenniük. Ma is úgy érzem, olyasmiről volt szó, ami kizárólag ránk tartozott. Bárki jelenléte csak megzavarta volna a készülődésünket jellemző természetes állapotot. A magunk szórakozását. És bizonyára a tanító néni szándékait is. Azt, hogy minden magyar gyermek megismerkedjék az addig élt legnagyobb magyar költővel. Életútját, költeményeit számon tartva kerüljön vele meghitt, bensőséges kapcsolatba. Életem első versmondó, irodalmi estjén így vettem részt. Virág aligha lehetett azon a január elsejei ünnepen az alföldi mezővároska tantermében, de az bizonyos, hogy ma is valami friss, üde illatot érzek erről beszélve. És azóta része az életemnek Petőfi is, a versmondás is. Lehet véletlen, nem véletlen, azonban tény, hogy első önálló Petőfi-estem bemutatására éppen Keviben került sor néhány esztendeje. A 100. és a 150. születésnap között volt elég időm rájönni: Petőfi igazsága nemcsak az ünnepi alkalmaké. S arra is: a hétköznapok mulasztásait az utókor Petőfi szavaival mindig számon kéri. HORVÁTH FERENC Levél a Kritikához Petőfiről ÚGY AKARTAM KEZDENI, hogy az ember ifjúkorában él át ehhez hasonlóan mély megrendülést, de íme már több mint negyven év múlt el felettem és még ma is kősz fejjel, a hódolatnak ugyanazt az elragadtatott remegését érzem géniusza előtt, mint megismerkedésünk első pillanatában. Íme a kérdésre — miért is kezdtem Petőfit fordítani — a válasz. Az ember, ha váratlan kincshez jut, képtelen meg nem osztani azt másokkal, azokkal a hozzá közel álló emberekkel, akiket szeret és boldognak akar látni. Sok csodálatos pillanatot éltem át, miközben ennek a zseniális magyar ifjúnak a verseit olvastam és beleéltem magam költészetébe, sorsába — de egyetlenegyet sem tartok közülük hiábavalónak, elvesztegetettnek. Fokozatosan tárult fel előttem Petőfi Sándor költészetének határtalan szépsége és értéke, miként a felbecsülhetetlen értékű gyémánt, mely forgása közben újra és újra másmás élét fordítja felénk. A magyar nép fényesíti őt, hogy benne mutassa meg magának a világot, az ő hajthatatlan szellemének határtalan fényében. Petőfi és a magyar nép egymástól elválaszthatatlan. Petőfit én a magyar nép lángoló szívének nevezném — úgy tüzel és ver íme már százötven év óta, és lángja soha ki nem alszik, soha nem szűnik meg dobogni — saját népéért és a földkerekségen minden emberért. LEONYID PERVOMAJSZKIJ PETŐFI ARCA A KÉPZŐMŰVÉSZETBEN Borsos Miklós: Petőfi-érem, Bronz, 1948 .