Kritika 1. (1972)
1972 / 11. szám - Szabó István: A gimnazisták Petőfi-képéről
te úgy tűnt fel előttem, mint valami népmese: elindult, küzdött, szenvedett, az ország legnagyobb költője volt, s a végén meghalt a szabadságért. (Talán.)” Csak egyetlen írásban tűnt fel egy kissé más, fiatalos arcél: „Petőfit könnyelműnek, mindig jókedvűnek, magabiztosnak és egy kicsit vagánynak tartottam. Azt hittem, amit írt, jókedvében írta.” Ezt egy, a Bocsor kollégiumban lakó negyedikes fiú írta, akiben ez a kép itt is kialakulhatott. Érdekes, hogy a pápai évek kopott, dacos, büszke Baka néven közismert Petrovics Sándora egyetlen interjúban sem tűnik fel. De hiányzik az országutak gyalogos, ifjú vándora, és a nyomorgó vándorszínész is. Az egyik írás közlései mögött valószínű egy sokkal teljesebb élmény bújik meg: „Őt találom a legnagyobb költőnek, sokat tanultunk róla az általánosban, az Illyéskönyvből olvastunk részleteket, amit a tanárunk választott ki. Mindig szívesen hallgattam.” Ezt azért is emeltem ki, mert Illyés könyvének a hatásával máshol nem találkoztam. 2. A Petőfi-életmű esztétikai hatása A válaszok egyharmadában találtam utalást arra, hogy a tanulók értékrendjében Petőfi hol helyezkedik el Ezek szerint egy kivételével a tanulók mind más költőket helyeznek Petőfi elé. (Főleg Adyt és József Attilát.) Az egyetlen kivétel fiú, a mezőgazdasági szakközépiskola III. osztályos tanulója. „Adyt és Petőfit jobban szeretem, mint például Vörösmartyt és József Attilát. Akármilyen rosszkedvem volt is, ha elkezdtem olvasni Petőfi verseit, mindenről elfeledkeztem.” A versek esztétikai értékelésénél különben a távolságot jelző magatartás a legáltalánosabb, ami nemritkán elutasításba is átcsap. Alig találtam olyan megjegyzést a negyvenkilenc interjúban, amely határozottan kiállt volna a művek esztétikai értéke mellett. A talált megjegyzések is mind szűkszavúak, és csak egy-két vonást érintettek: „Gondolatait és érzéseit egyszerűen és mégsem köznapian írta le.” „Megfogott az egyszerűsége.” „Értékének tartom a reális ábrázolást.” „A János vitéz rendkívül nagy hatást tett rám.” „Verseinél egyszerűsége és realizmusa tetszett. Megmaradt emlékezetemben a Tisza, Az Alföld, Pató Pál, Szeget szeggel, Nemzeti dal stb." Az elutasítások már korántsem ilyen szűkszavúak, s jóval határozottabban és magabiztosabban fogalmazódtak meg: „Mint költőt nem nagyra értékelem. A Nemzeti dal első hatása erős volt, később elnyűtté vált bennem .” (A Nemzeti dal ilyen „elnyüvése” tizennégyszer fordul elő.) „Nem tett rám nagy hatást, egyoldalúan szónokiasnak tartom, József Attila, Ady, de Arany is nagyobb a szememben nála.” „Semmit sem jelentettek a versei: Alföld, Tisza, Nemzeti dal, Szeptember végén. Egy gondolat, ezekre emlékszem. Egyik sem tett rám különös hatást, igaz, nemtetszést sem váltott ki, közönyösen hagy.” „Költői nagysága — ezt nem láttam benne semmilyen téren, de azt tanították, hogy nagy, mert szép hazafias és szerelmi verseket tudott írni... Képeit nem szerettem, s így a szép szavakban való lubickolást személyileg értelmetlennek találtam.” „Nem jelentettek verses élményt. Az elemzésnél azt mondták — Igen, ez gyönyörű vers, jó vers, Petőfi egyik legnagyobb költeménye. Tanuljátok meg kívülről.” Ám mennél tovább hallgattam és olvastam az ilyen és efféle megnyilatkozásokat, annál inkább feltűnt valami, ami máig sem hagy nyugodni. A legjobban fanyalgó fiatal is imponáló címáradattal halmozott el. A felhozott címek mögött általában jól felidézhető és könnyen aktivizálható élményeket találtam. S néhány észrevétel nem zárja ki, sőt nagyon valószínűvé teszi annak a feltételezését, hogy a sokkal kedveltebbnek feltüntetett Ady és József Attila alakja és költészete nem él bennük ilyen elevenen, világosan, ennyire kemény kontúrokkal körülhatárolva. 3. Az életmű világnézeti, morális és emberformáló hatása Az interjúkban csak ítéleteket (részben előítéleteket) és élménynyomokat találhattunk. Ezekből kellett a világnézeti és morális hatásra következtetni, hiszen a fiataloktól nem várhatjuk, hogy e kérdésekben közvetlenül eligazítsanak bennünket. Csakhamar rá kellett jönni, hogy az előző két ponthoz viszonyítva most jóval kevesebb biztos fogódzót találunk a válaszokban, s azok is többnyire közvetett adatok: „A legnagyobb hatást A nép nevében című verse tette rám. A benne dübörgő erő és erőltetettség nélkül pergő sorok nagyon megragadtak.” „A Föltámadott a tenger című verse tette rám a legnagyobb hatást. Nem tudtam, milyen körülmények között íródott, de éreztem és értettem.” (Még négyen hangsúlyozták e fenti két vers erős hatását, szemben a Nemzeti dallal.) Erre azért figyeltem különösen, mert izgatott, mennyire képes az erő, a harcos forradalmi pátosz hatni az ifjúságra. Meglepett, hogy Petőfi „hazafias költészetét” a többség elutasítja. De mivel ez a jelenség csak az írásos interjúkban fordult elő KRITIKA PETŐFI ARCA A KÉPZŐMŰVÉSZETBEN Orlay Petrich Soma: Petőfi szüleivel. Olajfestmény, Kiscelli Múzeum tendenciózusan, nem volt módomban megtudni, mit értenek Petőfi „hazafias líráján”, mert éppen ezt egyetlen címmel sem határozták meg, csak ex cathedra kijelentik: „... a hazafiasak (ti. versek) felett járt el legjobban az idő.” A válaszok alapján nem valószínű, hogy ezek az elutasítások az általuk forradalminak nevezett versekre is vonatkoznának. Ugyanis többen A nép nevében és a Föltámadott a tenger című versek pozitív megítélése után vetik oda: „A hazafias verseit akkor sem szerettem.” A „hazafias versek” e kurta-furcsa elutasítása számomra azért volt különösen tanulságos, mert mind az írásbeli, mind a szóbeli információk egyaránt azt bizonyították, hogy a magyar tájról írt versek élnek legjobban a tanulókban. Nyilván itt a hazafias jelző valami torz leszűkítéséről lehet szó. Petőfi hazafias verseit olyanok is elutasítják, akik más helyen arról írnak: „Minden tájverse nagyon megfogott.” „A táj, általában az fogott meg a legjobban.” „Nagyon tetszettek a tájversei, sokszor szavaltam is, könnyű volt megtanulni.” „Tavaly jártam először az Alföldön és tényleg olyan volt, mint a Petőfiversekben.” A sok tájleíró vers közül két cím emelkedik ki: Az Alföld és A Tisza. Nincs olyan diák, hogy legalább az egyiket ne szerepeltetné. De csak táj versként. Meglepett a szerelmi költészet visszhangtalansága. Igaz ugyan, hogy a Szeptember végén és a Reszket a bokor címét sokan említették, de igazi élményt nem éreztem mögötte. Csak két válaszban fejeződött ki az, hogy a szerelmes verseket külön is észrevették: „Nagyon sok forradalmi verset tanulmányoztunk tőle. Én viszont elég szentimentális vagyok, s a magam érdeklődése miatt egy kicsit szerelmi költészetét és tájleíró költészetét is megismertem.” „Tetszettek a szerelmes versei, azt gondoltam, hogy miért ne írhatna ő is kedvesének, amikor minden ember azt teszi, ha szerelmes.” Ezzel szemben másik két megjegyzés jelentéktelennek tartja a szerelmes verseket: „Sokat foglalkoztunk családi, szerelmes, tájleíró és hazafias verseivel. Azonban szerelmes versei, a magánélet költészete eltörpült forradalmi lírája mellett." ..Vannak szerelmes versei is, de költői nagysága csak forradalmiságában van." A beszélgetésekben is találtam három olyan véleményt, hogy „szerelmi lírája nem olyan jelentős”. E közönyösség és az elítélő vélemények egyik oka bizonyára a tanulók általános iskolai életkori sajátosságaiból magyarázható. A másik okot abban a prüdériában vélem felfedezni, amely sajnos régóta jellemző irodalomtalanításukra, még ma is sok pedagógus nyelvére vet ez béklyót, ha a szerelem szépségéről, embert formáló csodájáról kellene költői szavakkal szólni. Az interjúk összegezésénél kiderült, hogy egy olyan momentum is felmerült bennük, amely nem fér bele az eddig tárgyalt három szempont egyikébe sem. Ez pedig a középiskolai Petőfi-anyag tanítására szánt idő kérdése. Petőfi költészetét a második év végén tanítjuk. És mivel a magyartanárok nem kis része küzd időzavarral, az a benyomás alakult ki bennem, hogy a tanterv fegyelmezettebb betartása és az idővel való tervszerűbb és céltudatosabb gazdálkodás önmagában is jóval magasabb színvonalra emelné Petőfi költészetének tanítását. Az interjú adatai egy nagyon régi és nagyon sok forrásból táplálkozó megfigyelést frissítettek fel bennem. Az új tanterv és tankönyv bevezetése óta az év végi hajrában gyakran nem jut elég idő Petőfi tanítására. A harmadikban Arany, Jókai, Madách, Mikszáth tanítása — és ki győzné felsorolni a többieket — sok kollégától anynyi időt elvesz, hogy Adynál már csak kapkodni lehet. Azt a kérdést már fel sem kell tenni, hogy ha a negyedikben február végén még mindig a Nyugat-költészet szépségeinek ecsetelésénél tartunk, akkor mennyi idő marad a további tetemes anyagra, köztük József Attilára. Ha ez a megfigyelés a magyartanároknak akár csak húsz százalékára is érvényes, az is azt jelenti, hogy középiskolásaink egyötödénél éppen Petőfi, Ady és József Attila költészetének tanítása sínyli meg legjobban az „időhiányt”. SZABÓ ISTVÁN 10