Kritika 1. (1972)

1972 / 11. szám - Szabó István: A gimnazisták Petőfi-képéről

te úgy tűnt fel előttem, mint valami népmese: elindult, küzdött, szenvedett, az ország leg­nagyobb költője volt, s a végén meghalt a szabadságért. (Talán.)” Csak egyetlen írásban tűnt fel egy kis­sé más, fiatalos arcél: „Petőfit könnyelmű­nek, mindig jókedvűnek, magabiztosnak és egy kicsit vagánynak tartottam. Azt hittem, amit írt, jókedvében írta.” Ezt egy, a Bo­­csor kollégiumban lakó negyedikes fiú írta, akiben ez a kép itt is kialakulhatott. Érdekes, hogy a pápai évek kopott, dacos, büszke Baka néven közismert Petrovics Sán­­dora egyetlen interjúban sem tűnik fel. De hiányzik az országutak gyalogos, ifjú vándora, és a nyomorgó vándorszínész is. Az egyik írás közlései mögött valószí­nű egy sokkal teljesebb élmény bújik meg: „Őt találom a legnagyobb költőnek, sokat ta­nultunk róla az általánosban, az Illyés­­könyvből olvastunk részleteket, amit a taná­runk választott ki. Mindig szívesen hallgat­tam.” Ezt azért is emeltem ki, mert Illyés könyvének a hatásával máshol nem találkoz­tam. 2. A Petőfi-életmű esztétikai hatása A válaszok egyharmadában találtam uta­lást arra, hogy a tanulók értékrendjében Pe­tőfi hol helyezkedik el Ezek szerint egy kivé­telével a tanulók mind más költőket helyez­nek Petőfi elé. (Főleg Adyt és József Attilát.) Az egyetlen kivétel fiú, a mezőgazdasági szakközépiskola III. osztályos tanulója. „Adyt és Petőfit jobban szeretem, mint például Vö­­rösmartyt és József Attilát. Akármilyen rossz­kedvem volt is, ha elkezdtem olvasni Petőfi verseit, mindenről elfeledkeztem.” A versek esztétikai értékelésénél különben a távolságot jelző magatartás a legáltaláno­sabb, ami nemritkán elutasításba is átcsap. Alig találtam olyan megjegyzést a negyvenki­lenc interjúban, amely határozottan kiállt vol­na a művek esztétikai értéke mellett. A talált megjegyzések is mind szűkszavúak, és csak egy-két vonást érintettek: „Gondolatait és ér­zéseit egyszerűen és mégsem köznapian írta le.” „Megfogott az egyszerűsége.” „Értékének tartom a reális ábrázolást.” „A János vitéz rendkívül nagy hatást tett rám.” „Verseinél egyszerűsége és realizmusa tetszett. Megma­radt emlékezetemben a Tisza, Az Alföld, Pa­­tó Pál, Szeget szeggel, Nemzeti dal stb." Az elutasítások már korántsem ilyen szűk­szavúak, s jóval határozottabban és magabiz­tosabban fogalmazódtak meg: „Mint költőt nem nagyra értékelem. A Nemzeti dal első hatása erős volt, később elnyűtté vált ben­nem .” (A Nemzeti dal ilyen „elnyüvése” tizennégyszer fordul elő.) „Nem tett rám nagy hatást, egyoldalúan szónokiasnak tar­tom, József Attila, Ady, de Arany is nagyobb a szememben nála.” „Semmit sem jelentettek a versei: Alföld, Tisza, Nemzeti dal, Szeptem­ber végén. Egy gondolat, ezekre emlékszem. Egyik sem tett rám különös hatást, igaz, nem­tetszést sem váltott ki, közönyösen hagy.” „Költői nagysága — ezt nem láttam benne semmilyen téren, de azt tanították, hogy nagy, mert szép hazafias és szerelmi verse­ket tudott írni... Képeit nem szerettem, s így a szép szavakban való lubickolást szemé­lyileg értelmetlennek találtam.” „Nem jelen­tettek verses élményt. Az elemzésnél azt mondták — Igen, ez gyönyörű vers, jó vers, Petőfi egyik legnagyobb költeménye. Tanul­játok meg kívülről.” Ám mennél tovább hallgattam és olvastam az ilyen és efféle megnyilatkozásokat, annál inkább feltűnt valami, ami máig sem hagy nyugodni. A legjobban fanyalgó fiatal is im­ponáló címáradattal halmozott el. A felho­zott címek mögött általában jól felidézhető és könnyen aktivizálható élményeket találtam. S néhány észrevétel nem zárja ki, sőt nagyon valószínűvé teszi annak a feltételezését, hogy a sokkal kedveltebbnek feltüntetett Ady és József Attila alakja és költészete nem él ben­nük ilyen elevenen, világosan, ennyire ke­mény kontúrokkal körülhatárolva. 3. Az életmű világnézeti, morális és ember­formáló hatása Az interjúkban csak ítéleteket (részben elő­ítéleteket) és élménynyomokat találhattunk. Ezekből kellett a világnézeti és morális ha­tásra következtetni, hiszen a fiataloktól nem várhatjuk, hogy e kérdésekben közvetlenül eligazítsanak bennünket. Csakhamar rá kel­lett jönni, hogy az előző két ponthoz viszo­nyítva most jóval kevesebb biztos fogódzót találunk a válaszokban, s azok is többnyire közvetett adatok: „A legnagyobb hatást A nép nevében című verse tette rám. A benne dübörgő erő és erőltetettség nélkül pergő so­rok nagyon megragadtak.” „A Föltámadott a tenger című verse tette rám a legnagyobb ha­tást. Nem tudtam, milyen körülmények között íródott, de éreztem és értettem.” (Még né­gyen hangsúlyozták e fenti két vers erős hatását, szemben a Nemzeti dallal.) Erre azért figyeltem különösen, mert izgatott, mennyire képes az erő, a harcos forradalmi pátosz hatni az ifjúságra. Meglepett, hogy Petőfi „hazafias költésze­tét” a többség elutasítja. De mivel ez a je­lenség csak az írásos interjúkban fordult elő KRITIKA PETŐFI ARCA A KÉPZŐMŰVÉSZETBEN Orlay Pet­rich Soma: Petőfi szüleivel. Olajfestmény, Kiscelli Múzeum tendenciózusan, nem volt módomban megtud­ni, mit értenek Petőfi „hazafias líráján”, mert éppen ezt egyetlen címmel sem határoz­ták meg, csak ex cathedra kijelentik: „... a hazafiasak (ti. versek) felett járt el legjob­ban az idő.” A válaszok alapján nem valószí­nű, hogy ezek az elutasítások az általuk for­radalminak nevezett versekre is vonatkozná­nak. Ugyanis többen A nép nevében és a Föl­támadott a tenger című versek pozitív meg­ítélése után vetik oda: „A hazafias verseit ak­kor sem szerettem.” A „hazafias versek” e kurta-furcsa elutasí­tása számomra azért volt különösen tanulsá­gos, mert mind az írásbeli, mind a szóbeli in­formációk egyaránt azt bizonyították, hogy a magyar tájról írt versek élnek legjobban a tanulókban. Nyilván itt a hazafias jelző va­lami torz leszűkítéséről lehet szó. Petőfi ha­zafias verseit olyanok is elutasítják, akik más helyen arról írnak: „Minden tájverse nagyon megfogott.” „A táj, általában az fo­gott meg a legjobban.” „Nagyon tetszettek a tájversei, sokszor szavaltam is, könnyű volt megtanulni.” „Tavaly jártam először az Al­földön és tényleg olyan volt, mint a Petőfi­­versekben.” A sok tájleíró vers közül két cím emelkedik ki: Az Alföld és A Tisza. Nincs olyan diák, hogy legalább az egyiket ne sze­repeltetné. De csak táj versként. Meglepett a szerelmi költészet visszhang­­talansága. Igaz ugyan, hogy a Szeptember végén és a Reszket a bokor címét sokan em­lítették, de igazi élményt nem éreztem mö­götte. Csak két válaszban fejeződött ki az, hogy a szerelmes verseket külön is észrevet­ték: „Nagyon sok forradalmi verset tanulmá­nyoztunk tőle. Én viszont elég szentimentá­lis vagyok, s a magam érdeklődése miatt egy kicsit szerelmi költészetét és tájleíró költé­szetét is megismertem.” „Tetszettek a szerel­mes versei, azt gondoltam, hogy miért ne ír­hatna ő is kedvesének, amikor minden em­ber azt teszi, ha szerelmes.” Ezzel szemben másik két megjegyzés jelentéktelennek tart­ja a szerelmes verseket: „Sokat foglalkoztunk családi, szerelmes, tájleíró és hazafias versei­vel. Azonban szerelmes versei, a magánélet költészete eltörpült forradalmi lírája mellett." ..Vannak szerelmes versei is, de költői nagy­sága csak forradalmiságában van." A beszél­getésekben is találtam három olyan véle­ményt, hogy „szerelmi lírája nem olyan je­lentős”. E közönyösség és az elítélő vélemények egyik oka bizonyára a tanulók általános is­kolai életkori sajátosságaiból magyarázható. A másik okot abban a prüdériában vélem fel­fedezni, amely sajnos régóta jellemző iroda­lomtalanításukra, még ma is sok pedagógus nyelvére vet ez béklyót, ha a szerelem szépsé­géről, embert formáló csodájáról kellene köl­tői szavakkal szólni. Az interjúk összegezésénél kiderült, hogy egy olyan momentum is felmerült bennük, amely nem fér bele az eddig tárgyalt három szempont egyikébe sem. Ez pedig a középis­kolai Petőfi-anyag tanítására szánt idő kér­dése. Petőfi költészetét a második év végén ta­nítjuk. És mivel a magyartanárok nem kis ré­sze küzd időzavarral, az a benyomás alakult ki bennem, hogy a tanterv fegyelmezettebb betartása és az idővel való tervszerűbb és céltudatosabb gazdálkodás önmagában is jó­val magasabb színvonalra emelné Petőfi köl­tészetének tanítását. Az interjú adatai egy nagyon régi és nagyon sok forrásból táplál­kozó megfigyelést frissítettek fel bennem. Az új tanterv és tankönyv bevezetése óta az év végi hajrában gyakran nem jut elég idő Pe­tőfi tanítására. A harmadikban Arany, Jókai, Madách, Mikszáth tanítása — és ki győzné felsorolni a többieket — sok kollégától any­­nyi időt elvesz, hogy Adynál már csak kap­kodni lehet. Azt a kérdést már fel sem kell tenni, hogy ha a negyedikben február végén még mindig a Nyugat-költészet szépségeinek ecsetelésénél tartunk, ak­kor mennyi idő ma­rad a további tetemes anyagra, köztük Jó­zsef Attilára. Ha ez a megfigyelés a magyar­tanároknak akár csak húsz százalékára is ér­vényes, az is azt jelenti, hogy középiskolása­ink egyötödénél éppen Petőfi, Ady és József Attila költészetének tanítása sínyli meg leg­jobban az „időhiányt”. SZABÓ ISTVÁN 10

Next