Kritika 1. (1972)
1972 / 11. szám - Illyés Gyula: Petőfi - Szalai Anna: Jegyzetek Illyés Petőfi-könyvének fogadtatásáról
JEGYZETEK ILLYÉS PETŐFI-KÖNYVÉNEK FOGADTATÁSÁRÓL Illyés Gyula prózaírói jelentkezése a harmincas évek közepén nem egyszerűen azt jelezte, hogy prózai törekvései azonos pályán haladnak költői vallomásaival. Az egymást követő években megjelent Oroszország, Puszták népe, Petőfi egyszersmind a legfontosabb, legégetőbb kérdésekre adott választ. Illyés ezekkel a prózai munkáival a progresszió vállalásának, a néphez való hűségnek, a haladó, forradalmi magyar hagyományokhoz való kötődésének adott hangot. Petőfi könyvének forradalomábrázolása, a költő politikai szereplésének bemutatása évekkel később is foglalkoztatta a marxista kritikákat. Révai József 1946-os Petőfi-cikkében Illyésre hivatkozik: „Petőfi politikai lényének Illyés Gyula nagyszerű Petőfi-könyve szolgáltatott igazságot”, amelyben Illyés bemutatja: ,,Petőfi nem egyszerű közkatonája, egyik vezetője volt az 1848-as forradalom, a magyar szabadságharc plebejus-jakobinus balszárnyának. És vezére volt, vezére és szervezője 1848. március 15-ének.” Révai — bár éveken keresztül foglalkoztatja — itt nem tér ki a 48-as forradalom „bázis”-kérdésére, itt csak az Illyés ábrázolta Petőfi forradalmi, politikai szerepét emeli ki. De néhány évvel a Petőfi-könyv megjelenése után Lukács György — elismerve, hogy Illyés „igazi, mély és meleg megértéssel szereti Petőfit” — az írástudóik felelősségére hivatkozva (1939.), számon kérte Illyés valóságábrázolását: „közlése nyomán valóságot nem ismerő, a valóság elől menekülő” Petőfi képe rajzolódik ki. A könyv megjelenése utáni emigráns kritikák is megállnak az Illyés által körvonalazott, kevesektől követett forradalmár tragikus ábrázolásánál. A Szabó Ervin-féle '48-értelmezést sokban magáénak valló Illyés mellett foglal állást a szlovenszkói Magyar Nap kritikusa, Vass László. Petőfi „az egész forradalmi kavargásban az egyetlen tudatos valósággal osztályharcos forradalmár volt megalkuvás nélkül”. Szabó Ervin elméletét halljuk vissza Bálint György Illyést ünneplő 1937-es cikkében is: Petőfi „nem elégedhetett meg tökéletesen 1848-cal, mely, ragyogó vívmányai és értékei mellett, végeredményben csak nemesi-polgári reformmozgalom”. Illyés Gyula Petőfijét „a reakciós magyar sajtó ... bunkóval” fogadta — olvassuk a Magyar Nap cikkében. De ez a „bunkóval fogadtatás” távolról sem jelenti azt, hogy az 1936 decemberében megjelent könyv sorozatosan elutasító bírálatokat kapott volna. Tulajdonképpen valamennyi kritikusa egyetértett abban, hogy a könyv időszerű, hogy a könyvtárnyi Petőfi-irodalom ellenére is jogosult a költő újbóli bemutatása, értékelése. De ha sorra vesszük, ki mit emel ki az új Petőfikönyviből, a különböző politikai frontokat, képviselő lapok kritikusai milyen különböző szempontok szerint értékelik, dicsérik Illyés művét, tisztázódnak az eszmefrontok. „A szobor széttört részeit újra összeállítani, a hivatalos dagály után a valódi Petőfit megrajzolni: ez a feladat, amelyre Illyés Gyula vállalkozott” — írja a polgári humanista Apolló kritikusa, Kósa János. A Magyar Út című protestáns lap kritikusát — Gyulai Tivadart — Illyés mesteri ábrázolása ragadta meg, ahogy feltárja, „miként válik a költőből magyaraibb magyarságért küzdő hazafi, társadalmi forradalmár, világpolgár”. könyv újdonsága — hangzik a Tükör kritikája —, hogy Illyés: „Helytáll Petőfiért és ezzel kissé önmagáért is.” „Petőfi forradalmár volt, talán az egyetlen igazi, becsületes forradalmár kora szereplő emberei közt. Illyés nagyon szépen mutatja ki, hogy nem lehetett belőle más, mint forradalmár.” Illyés Petőfije „egy önmagát megtalált nemzedék vallomása” ■— írja a kolozsvári Pásztortűzrben Vita Zsigmond. Szinte rímel erre a Képes Krónika cikke. „Illyés Gyula megírta Petőfi életrajzát. De nem ám a most divatos regényes életrajzot. A szíve vérével írta ennek a könyvnek minden sorát. A népfi írt a népfiről, a költő a költőről, a radikális a forradalmárról. És talán ez a legutolsó kapcsolat csúsztatott be egy kis hibát ebbe az életrajzba... főképp a forradalmárt fürkészi Petőfiben, aki benne is volt, de sokkal polgáribb keretek között, mint Illyés Gyula szeretné.” A haladó szellemű, fiatal katolikus írókat és újságírókat tömörítő Korunk szava kritikája inkább a korra, mint Illyésre jellemző mondatban summázza a Petőfi-könyv lényegét: „Valami keményen és megrendítően protestáns van ebben a könyvben és ebben az életben: az eleve elrendeltetettség sötét és megragadó költészete.” A könyv egységes Petőfi-képe aztán önkényesen hullott részekre a hagyományosan leszűkítő és megcsonkító Petőfi-értékelés kritikusi és irodalomtörténészi változatai nyomán. Egyik jele ennek az a mód, ahogy a kritikusok elkülönítik Illyést a nagy költőelődtől, ahogy meghatározzák, hol azonosulhat Illyés — szerintük — akadálytalanul hősével, és hol válnak lehetetlenné az azonosulásra irányuló igények. Természetesen mindez már túl is mutat a szorosan vett Illyés—Petőfi párhuzamon: a korrajzot, Petőfi korának társadalmi, politikai jellemzését, a múlt századi mozgalom értékelésének kérdéseit feszegeti. PETŐFI ARCA A KÉPZŐMŰVÉSZETBEN Az Irodalomtörténet cikkírója szerint Illyés könyvében Petőfi „főleg a népjogok bátor hirdetője”. A cikk néhány konkrét, tárgyhoz szóló megjegyzése valójában a könyv koncepcióját érinti: bántó, szerinte, ahogy Illyés fölényes hangon beszél a házasságról, téved, amikor Byront Petőfi mögé helyezi; nem szerencsés, hogy Kossuthot gyűlöletes színben tünteti fel, ez „demoralizálólag hathat különösen az ifjúságra”. Illyés és Petőfi rokonságát, „Népimádat és forradalmiságát” hangsúlyozta a konzervatív Napkeletben Vajthó László. Illyés Petőfi forradalmiságát „emeli ki váltig”, holott ez természetes: „minden nagy költő” forradalmár, bár Petőfi létének ez „csak alapja, egy része”. Illyés beállítása miatt Petőfi „legnagyobb értékei” háttérbe szorulnak — de ez a könyv írójának természetéből származik: saját lelkiségét vitte bele Petőfibe. Az eddigi értékelésekkel szemben újként hat a következő megállapítás: „Most közelebb jutottunk az igazi képhez. Igaz, Illyés a másik végletbe csábítja az embert: így van ez minden átértékelésnél. Mégis, sokat használt s könnyebbé tette, hogy ezután bölcsebben találjuk el a középutat.” A Katolikus Szemle cikkírója — Possonyi , László — a koncepció részleges érvényű bírálata mellett a könyv sok tekintetben helytálló értelmezését adja: „valahogy a legintimebb Petőfi-életrajz ma számunkra, akik már a forradalomba és az Ady-korszakba kamaszodtunk bele és Petőfit éppen az őszintétlen március tizenötödike-ünneplések, a dilettáns kommentálások és a szalonképesre fésült és olajlenyomatozott beállítások tették gyanússá és nem korszerűvé előttünk”. Petőfi ma időszerűbb, mint valaha, vallja a cikk, de a szerzővel már komolyabb nézeteltérései vannak: „őszinte ez a könyv, mélyről,fakadó és jószándékú. A szerző beidegzett, később magára vett és még teljesen le nem rázott politikai ideológiája képezhet ugyan benne olyan rögöket, amelyekben a más utakon járó megbotolhat és bosszankodhat. Ahol Petőfi a koreszmék tévedettje volt, ott Illyés, a rajongó lantos is tévedésekbe és a gyászbeszédeket mondók jóakaratú túlzásaiba esik.” A politikai állásfoglalás helytelenségét azonban — így a Katolikus Szemle cikkírója — ellensúlyozza a könyv szociális aktualitása, és egy olyan kapcsolat Illyés és Petőfi között, amelynek érzékeltetése a kritikus szerint a könyv nagy érdeme: „Illyés Gyula a kunyhók ablakából, a magyar puszták népének szemszögéből érzi át Petőfit, de minden írását európai távlatú kritikai mérlegre teszi.” És a cikk befejezése a könyv „hasznosítására” is ad hasznos javaslatokat: a szomszédos népek nyelvére kellene elsősorban lefordítani: „más magyarságot ismernének meg belőle, mint amelyet egy ellenséges propaganda által túlnagyított hibáiban kellett meggyűlölniök”. A konzervatív Petőfi Társaság közlönye, a Koszorú ismét az obligát kérdéssel kezdi kritikáját: van-e jogosultsága egy új Petőfikönyvnek? S megállapítja: Illyés „talált műve számára egy olyan feladatot, amilyenre eddig még senki sem gondolt: Petőfit, az embert állította az érdeklődés előterébe”. A lélekrajzot jellemrajzzá mélyítette. Nagy értéke: „egyrészt teljesen hozzásimul a köztudatban élő Petőfi-képhez, tehát hű, másfelől érdekes, gazdag, eleven, tehát művészi”. De nem ezek miatt a felületes, hangzatos kijelentések miatt méltó megemlítésre a cikk. A befejezése érdemel figyelmet: „A könyv a Nyugat kiadásában jelent meg, szerzője olyan miliőben dolgozik, amely megbűvölve a modernség és a nyugatiasság jelszavától, tudatosan szembehelyezkedett nemzeti klasszicizmusunkkal s a hagyományok lerombolását hirdette és követelte. Ettől Illyés Gyula könyve távol áll s mentes minden irodalompolitikától, az irodalom szeretetében fogant Hogy szívünk húrjait a túlsó partról érkező hangok bírják együttrezgésre, az valóban nagy örömünkre szolgál.” A „másik part”, a Nyugat, Schöpflin kritikáját közli Illyés Petőfijéről. „Érdekesnek” tartja azt az ábrázolásmódot, amely szerint Petőfi volt „körülbelül az egyetlen, aki a forradalom lényegét átérezte”. „...a költő, amikor a szabadságért hevült, nemcsak a nemzet politikai vagy közjogi szabadságára gondolt, hanem a századok óta uraitól elnyomott nép szabadságára is, amikor zsarnokságot emleget, nemcsak a Habsburg-zsarnokságra kell érteni, hanem a nép elnyomóinak zsarnokságára is.” „Az a szabadságfogalom, melyért ő lelkesült, nemcsak a világszabadság romantikus gondolatát foglalta magába, hanem a szociális szabadságét is.” A szociáldemokrata sajtó a forradalmár Petőfi képének megrajzolásában Illyés politikai állásfoglalását értékeli. Kádár Kata szerint „A hivatalos irodalomtörténet tudatos és öntudatlan sorozatos mulasztását kell pótolnia a Petőfi-revíziónak és a közvélemény . Izsó Miklós: Petőfi Sándor: Gipsz, vázlat. Petőfi Irodalmi Múzeum 20 KRITIKA