Kritika 1. (1972)
1972 / 11. szám - Csatári Dániel: Petőfi tüze
naiv egyszerűsítéseit helyettesítenie”. (Szocializmus.) Illyés Petőfije az igazi Petőfi. „Azt a Petőfit adja vissza a magyarságnak, ami Petőfi akart és valóban tudott is lenni és ami minden további igaz magyarázatnak egyetlen alapja lehet... Petőfi itt az, ami: az igaz forradalma a hazug ellen, a rend forradalma a rendetlenség ellen, a nyíltságé a fondorkodás ellen, a testet öltött erkölcsiség... a mindenen áttörő erkölcsiség forradalma” — és Illyés előtt magától értetődő ez a forradalom. A Puszták népe után — írja a Népszavában Nyigri Imre — Illyés „még inkább vállalja az írástudók legnehezebb hivatását: előrenézni. Szabad lélekkel, a közösségérzés és a szociális felelősség vállalásával Ez nem pillanatnyi népszerűség útja, de a mai korban szívünket melegíti ez a bátor kiállás, amely méltó Petőfihez... Illyés nem ingadozik művészi és politikai hitvallás között, amihez ma személyes bátorság is kell... Ez a ma cselekvő irodalom alkotása." Ezzel a kijelentéssel hangzik egybe Komlós Aladár cikke A Tollban. „Valósággal ijesztő, anynyira félreérthetetlen, hol áll és mit akar ez a költő, akinek nevében egy előkelő társaság működik Magyarországon." Ilyés korábrázolására hívja fel a figyelmet a Szép Szó. Fejtő Ferenc kritikája jelzi Illyés forradalomszemléletének, 48-értékelésének közeledését Szabó Ervin koncepciójához. „Szabó Ervin volt az első és egyetlen, aki a szokványos forradalmi romantika helyett a társadalomtudományi realizmus szemléletével nyúlt a magyar szabadságharc eseményeinek vizsgálatához. A politikai események útját szegték annak a szellemi fejlődésnek, amely Szabó Ervin kutatásainak eredményeit a köztudatban meggyökereztethette volna.Örülünk, hogy Illyés Gyula most e fejlődés és hasznos népszerűsítés szolgálatába állt, csak azt sajnáljuk, hogy Szabó Ervinre forrásként egyszer sem hivatkozik.” „Illyés Gyulát a nagy példa magával ragadja. Állásfoglalásának, merész kijelentéseinek őszintén örülünk... a népet nem a ma divatos nép-nemzeti parasztromantika szemszögéből tekinti.” „Végre!...” — kiált fel Benedek Marcell a Századunk hasábjain. „Illyés Gyula még a világon sem volt, amikor várni kezdtem a könyvét, az egyetlen Petőfi-könyvet, amely igazán jó lehet: a költő, a rokonlelkű költő Petőfi-könyvét.” — „Meg kellett érnünk néhány Petőfi-átfestést ellenforradalmi célokra” — írja, míg Illyés nemzedéke ismét viszszanyúlt Petőfihez, „hogy ott folytassák, ahol nem diadalmaskodott; próbálják befejezni a művet, amelyért Petőfi meghalt. Visszamennek ahhoz a néphez, amelyről ők már nem táplálnak illúziókat, hiszen tudják, hogy kővel dobálta meg Petőfi képviselő urat. De nem haragusznak rá; tudják, kinek a bűne volt a kődobálás. Nem idealizálják, de ismerik.” A könyvet fogadó kritikusokat nem a népiesség kérdése foglalkoztatta elsősorban, hanem a meghamisított Petőfi új fénnyel való megvilágítása, a részekre osztott Petőfi egységes ábrázolása, a 48-as hagyományok értékelése. És nem a szépszavú poéta — annak ellenére, hogy sok helyen olvashattunk „megrovó” sorokat: miért nem szentelt Illyés több helyet verselemzéseknek, hanem a forradalomban részt vett Petőfi, a politikus, a világszabadságot éneklő költő. A Petőfi-kérdés közéleti aktualitása foglalkoztatta a kritikusok többségét, s nem az irodalomtörténet. Illyés „megvédi az író jogát a politikához” — írta Juhász Géza a Válaszban. És hogy ennek hangoztatása milyen aktuális volt 1936— 37-ben, álljon itt befejezésül a 8 órai Újság cikkének egy részlete: „Soha Magyarországon ... ilyen oltárt még nem építettek az erőszaknak. A szolgaság divatban van, a szolgaság korszerű, a szolgaságnak apostolai és hívői vannak. ... a szolgaság papjai között egyelőre csak törtetők vannak, a gondolat igazi emberei messziről elkerülik e gyanús templomokat, írástudó egy sincs köztük. De annyi bizonyos, hogy soha jobbkor nem jelenhetett volna meg Illyés Gyula könyve, fehér címlapján hat lángoló piros betű: Petőfi." SZALAI ANNA 21 Petőfi tüze Bár a recenzensnek nincs teljes áttekintése arról a mennyiségileg is jelentős szellemi termésről, amely Petőfi Sándor születésének 150. évfordulójára határokon innen és túl, magyar és más nyelveken napvilágot látott, annyit talán mégis megkockáztathat: a Kossuth Könyvkiadónak és a Zrínyi Katonai Kiadónak az ünnepélyes alkalomra közösen kiadott tanulmánykötete ebben a szerteágazó szellemi termésben egyedülálló és sajátos tudatformálási hivatás betöltésére hivatott. (Petőfi tüze; szerkesztették: Tamás Anna és Wéber Antal. A Petőfi-irodalom válogatott bibliográfiáját összeállította: M. Törő Györgyi. Bp. 1972.) E szűkre szabott recenzió keretei lehetetlenné teszik, hogy a kezünkben levő kötet minden, akár csak magyarság-egyetemesség egymást involváló és összetartozásával kapcsolatos lényeges, új gondolati anyagára — mint a kötet legfőbb gondolati pillérére — felhívjuk az olvasó figyelmét. Be kell érnünk azzal a szerényebb igénnyel, hogy a Petőfi-életműnek ebből az önmagában is jelentős összefüggéséből csak néhány időszerű problémakört ragadjunk ki. Vizsgálódásaink ilyen „leszűkítését” s egyben koncentrálását egy aktuálpolitikai és szellemi törekvés egyaránt indokolja. Ami az előbbit illeti: csak az elismerés és az öröm hangján lehet utalni azokra a Szovjetunióból, Jugoszláviából, Romániából és Csehszlovákiából érkező hírekre, amelyek azt bizonyítják — nem utolsósorban az ott élő magyar írók, műfordítók, a kellőképpen nem is méltányolható „szellemi hídverők” jóvoltából —, hogy Petőfi tüzét valamennyien és közösen élesztgetjük. S ha arra a kérdésre keresünk választ, hogy a Szovjetunió, Jugoszlávia, Románia, Csehszlovákia szellemi élete csupán a protokolláris szabályok követelményei szerint vagy akár Petőfi magyarságát kisebbítve s kétségbe vonva adózik-e a költő emlékének, nélkülözhetetlennek látjuk a jelen kötet mondanivalójának ismertetését. Másrészről viszont hazai szellemi életünk olyan jelenségei inspirálják a kötet mondanivalójának ilyen jellegű, körülhatároltabb ismertetését, amelyek a magyar szellemi élet kimagasló képviselőinek magyarságát éppen azok egyetemes látókörére hivatkozva — legutóbb Lukács György esetében — kérdőjelezik meg. Magyarság vagy egyetemesség, haza vagy haladás, sajátos vagy általános újra felbukkanó hamis alternatívájának meggyőző cáfolatához és annak megértéséhez, hogy a közös sorsú testvérnének miért tekintik egyre inkább a magukénak is a magyarság szellemi óriását, Petőfit, egyaránt nélkülözhetetlen a Petőfi tüze című kötet mondanivalójának ismerete. A kötet 22 elmélyült tanulmánya ugyanis egyértelműen és a letagadhatatlan történelmi igazság erejével bizonyítja: ahogy Petőfit nem úgy kezdték sajátjuknak tekinteni a kor egyetemes haladó erői, hogy kétségbe vonták volna magyarságát, ugyanúgy Petőfi egyetemes látásmódja semmivel sem lazította népéhez fűződő kapcsolatát. Sőtér István Petőfi és a világlíra című, a kötetben közölt széles horizontú tanulmánya arról győzi meg az olvasót, hogy Petőfi egyik betetőzője volt annak az egyetemes költészetben meginduló folyamatnak, amely átvezetett a forradalom költészetébe. A felvilágosodás, amelyből mint egyetemes szellemi jelenségből megszületik a művészet újjáalakításának általános igénye, a kelet-európai népek életében azt a hatást eredményezte, hogy felfedezni kívánták önmagukat, megszólaltatták sajátos viszonyaikat és sorsukat, összefoglalták nemzeti múltjukat és társadalmi jelenüket, vagyis: az egyetemes hatás mindenütt az egyedi, sajátos értékeket fejlesztette ki. (A kelet-európai népies irányzatok és Petőfi népiessége közötti összefüggések néhány vonásával Nacsády József tanulmánya foglalkozik.) Hogy Petőfit — aki szervesen beilleszkedett ebbe a folyamatba — közvetlenül milyen hatások érik, kialakuló forradalmi világnézete az egyetemes emberi gondolkodás milyen szellemi forrásaiból merített a legtöbbet, arról Fekete Sándor, Lukácsy Sándor és Mádl Antal igényes, elemző munkái tudósítanak. Legalább ilyen fontos s az egyetemessel egyenrangú szerepet játszott azonban ■szellemi fejlődésében, tevékenységében a magyar valóság korabeli talaja is. Az ír nép elnyomásának látása vagy a francia forradalom iránti rokonszenve miért mérsékelte volna saját népe társadalmi és nemzeti elnyomatása miatt érzett fájdalmát, majd annak megszüntetését igénylő szenvedélyét? A magyar valóság — és ezen a ponton a kötet tematikai gazdagsága miatt csak jelzésekre vállalkozhatunk — több vonatkozásban járult hozzá Petőfi szellemi-költői világrajöttének kialakításához. Egyrészt az a szint, amelyre a magyar szellemi élet Petőfi előtt Berzsenyitől Vörösmartyig eljutott, vagyis a folyamatosság mint az újrakezdés lényeges feltétele nélkülözhetetlen előzménye volt — ahogy ezt Kiss József, Martinké András, Wéber Antal, Kerényi Ferenc gazdag anyagot felvonultató tanulmányai mutatják — annak a forradalmi robbanásnak, amit Petőfi jelentett. Másrészt ez a korabeli szellemi szint új felismerések megfogalmazásának, a régi, konzervatív gondolati elemekkel való szembefordulásának egyre határozottabb igényét is kiváltotta, ahogy ez Kulin Ferenc és Tamás Anna eszmetörténetileg is értékes tanulmányaiból kiderül. S végül ez egy olyan nemzetfogalom kialakítására is ösztönzött, amely a feudális magyar urak pártharcai helyett Dózsában és Martinovicsban, sőt szélesebbre tágítva a horizontokat, Spartacusban és Robespierre-ben ismerte fel s határozta meg a maga elődeit s eszményképeit. A korabeli magyar valóság talaján, az egyetemes emberi gondolkodás legfontosabb értékeit megismerve, feldolgozva és alkalmazva formálódik ki Petőfi forradalmi világnézetének az a szabadságfogalma, amely egyaránt elutasította a nemzeti elnyomás és a társadalmi igazságtalanság állapotát. Az iparosítást — ha mai terminológiával élünk — éppúgy napirenden tartotta, mint ahogy az ország nemzeti függetlenségének kivívását az egész emberi felszabadulás elidegeníthetetlen részének. Ezért tartotta természetesnek a nemzeti és a piros zászló egymásmellettiségének szimbólumát, a magyar és a világszabadság összetartozását; ezért volt a korabeli teljes emberi felszabadulás maximumának hirdetője és harcosa, prófétája és vértanúja, annak a világnézetnek a követelményei szerint, amelynek kardinális gondolatát már 1846- ban így öntötte formába: „Midőn a népek mind felemelik A föld porába gázolt fejeket , végig mennydörgik a föld kerekén: »•Legyünk rabokból ismét emberek«”. E fontos összefüggés bizonyításán kívül természetesen a kötet többet és egyéb ismeretanyagot is ad az olvasónak. Ahogy pl. Spira György és Urbán Aladár tanulmányai annak a történeti atmoszférának az átélését segítik elő, amelyben a politikus Petőfi tevékenysége kibontakozott. Kovács Magda, Mezei Márta, Németh G. Béla és Szigethy Gábor igényes írásai a szellemi alkotás izgalmas lélektani folyamataiba is betekintést nyújtva, eddig figyelmen kívül hagyott problémák feltárásával a teljesebb költői mű megismeréséhez járulnak hozzá. Csak elismeréssel lehet szólni a szerkesztés koncepciójának arról a lényeges gondolati eleméről, hogy — legalábbis a lényeges pontokon — nyomon követi a Petőfi-életműnek a későbbi korok politikai gondolkozására gyakorolt hatását is. A történelem folyamatossága, a korok és követelmények változásai — ahogy ezt Szalai Anna, József Farkas, Jordáky Lajos és Pándi Pál tanulmányai igazolják — a Petőfihez való hűség kritériumának nem a megismétlés, az utánzás törekvéseit tekintették, hanem ellenkezőleg: a szellemi örökösök hűségének fokmérője mindig abban állott, hogy a saját koruk nagy kérdéseire választ keresve, mit tudtak alkalmazni magyarság és egyetemesség szintézisének azokból az eszméiből, amelyeket Petőfi a maga életének történelmi szintjén képes volt megfogalmazni. A hűség próbáját azok állták ki, akik — tévedéseikkel együtt — a Petőfihez való ragaszkodásukat nem ünnepélyes fogadalmakkal bizonygatták, hanem a történelmi sorsfordulók kedvező pillanataival élve, az elmaradott hazai valóságot az egyetemes KRITIKA