Kritika 1. (1972)
1972 / 11. szám - Dersi Tamás: Tigris és hiéna - Kovács Magda: Hunyady József: A viharmadár
Tigris és hiéna Petőfi Sándor drámáját, amely meglepően nagy sikerrel igazolta Kazimir Károly dramaturgi-rendezői vállalkozását, a Thália Színház felújítja. Ez nemcsak indokolttá, hanem szinte megkerülhetetlenné teszi a vitát a Petőfi-ügyben tallózó kollégával, aki a Tigris és hiéna méltató-elismerő fogadtatását gyanakvással fogadta. Szerintem sem fölöslegesek a kérdőjelek, amelyekkel a kritika a színész, illetve a drámaíró Petőfi legújabb értékelését kíséri. Közismertek a történelmi, irodalmi nagyságok, a nemzeti klasszikusok iránti elfogultság példái, az agyonmagyarázás balfogásai, a tények igazságának hátat fordító erőszaktevés konstrukciói. Hogyan győzhetném meg a nagytudású, finom ízlésű Martinkó Andrást arról, hogy ezúttal nem kell ilyen veszélyek ellen hadakoznia? Ami a színész Petőfit illeti, a félreértés lehetősége sincs kizárva. Mással nem tudom magyarázni a sehol le nem írt, el nem mondott nézetek elleni érvelést, amely azt kívánja bizonyítani, hogy Petőfi költői nagysága és színészi tehetségének minősége között semmiféle összefüggés nincs. A vándorszínészről bizonyító erejű, adatgazdag tanulmányt író Fekete Sándor nem állította, recenzensei sem említették, hogy Petőfi „színészi gyakorlatában is a költészetével szinte egyenrangú és főleg azonos irányú forradalmat kezdeményezett”. Ehelyett csupán arról volt és van is szó, hogy a színész Petőfi nem dilettáns, hanem sikereket elérő, tehetséges kezdő, akinek újító kedve, alakteremtő képessége a korabeli magyar színjátszás sablonjai ellen hatott. S ha nagyon közvetetten is, azt az ízlésirányt előlegezte, ami a költő és prózaíró Petőfi életművében klasszicizálódott. Ennyi is elég egy valóban igaztalan legenda kiiktatásához, a szerepjátszó Petőfiteória felújításának megakadályozásához egy konkrét témakörben. Fogasabb kérdés, hogy valóban méltatlanul mellőzte-e a magyar színpad a Tigris és hiénát? Hiszen való igaz, hogy 1846-tól 1967-ig egyetlen rendező, színész, irodalomtörténész vagy dramaturg-színháztörténész sem jelzett igazságtalanságot, jóvátennivalót. Mi lehet ennek az oka? Minden bizonnyal az, hogy a Tigris és hiéna nem nagy alkotás, nem olyan dráma, amely formátumát és súlyát tekintve akár csak hasonlítható is volna a költő és a publicista remekeihez. Ha vitapartnerünk csak ennyit mondott volna, feltétlenül igaza lenne. Ő azonban indokolt minősítését néhány további észrevétellel is megtoldja. Eszerint Petőfi színpadi alakjainak karaktere (az egyetlen Saul kivételével) egyvonású; dramaturgiai funkciójuk megragadhatatlan, a dráma mondanivalója — a bizonytalanságok gyökere — mindmáig megfejtetlen. Első pillantásra a Tigris és hiéna valóban emlékeztet a romantikus rémdrámákra. Fiát megölni készülő anya, anyját gyűlölő fiú. Kalandos sorsú másik fiú, aki az utolsó pillanatban tudja meg, hogy a férfi, akit büntető kezére bíztak, édesapja. Egymás előtt ismeretlen testvérek, barlangban gyülekező öszszeesküvők. Nyílt és rejtett szerelmi bonyodalmak, váratlan fordulatok, jajszó, szitok, véreső. Petőfi hősei azonban ebben a közegben sem egysíkúak. Eltérnek a romantika végletes tulajdonságokat kiemelő és felnagyító jellemzési technikájától. Borics képmutató szörnyeteg. Erőszakos és kíméletlen, de tervei meghiúsultan, fájdalmában, ő is emberi arcát mutatja apja és testvére sírja fölött. Ilona királyné alakjában jutott Petőfi a legmesszebb a romantika fekete-fehér ábrázolásától. A királyné lélekrajza csaknem színrelépése pillanatától összetett, ellentmondásos. Érzelmeinek csupán egyetlen vonatkozásban enged: becsüli és szánja Béla királyt. Máskülönben hatalomra született aszszony, aki elszánt okossággal védi meg férje trónját. További példákkal is bizonyítható a Tigris és hiéna szerzőjének egyvonalúság nélküli jellemzési módja. Lehet persze, hogy ezek a példák — illetve értelmezésük — nem meggyőzőek. Ezt azonban nem elég kijelenteni, bizonyításra is szükség volna. A Tigris és hiéna nem csak történelmi dráma. Kazimir rendezésében a politika, a hatalmi küzdelem színpadi megelevenítése. Petőfi a kor divatja szerint történelmi köntösben, de kortársi érzelmeket, indulatokat is kifejezve ábrázolta a győzteseket és a veszteseket, a hatalmi harc megszállottjainak módszereit, amelyek a szelíd, okos Béla király számára elfogadhatatlanok. A dráma bonyolítása azt is elárulja, hogy a valóság költője elkerülhetetlennek fogta fel a valósággal szembeforduló Béla vereségét, a célszerűség erejével kormányzó Ilona fölényét és győzelmét. A Thália Színházban látott előadás ezt a jelentést sugallja, ami — anélkül, hogy csupán ötletnek, sőt belemagyarázásnak tekinthetnénk — természetesen csak egy a sokféle értelmezési és megvalósítási lehetőség közül. (Egyébként ez is arra figyelmeztet, hogy Petőfi színpadi műve önértékét tekintve érdemes a színház művészeinek figyelmére.) Természetesnek tartom, hogy Kovács Pál, Vahot Imre vagy Obernyik Károly ugyanilyen minőségű darabja iránt kevesebb érdeklődés mutatkozna. A Tigris és hiéna viszszaveri Petőfi fényét, ám az ilyen tüneményhez a fényforráson kívül méltó tárgyra is szükség van. Petőfi drámája kétszeresen megfelel ennek a követelménynek. Kiemelkedik a reformkor végi magyar drámatermésből, és hatni képes ránk, az 1960-as, 70-es évek magyar közönségére. Ez a hatás vitathatatlan, ám semmiképpen nem azt bizonyítja, hogy a Tigris és hiéna értékeit közönyösen maguk mögött hagyó nemzedékek színházművészei, irodalomtörténészei süketek lettek volna. Utóbbiak a költői életművel egyenrangú színpadi alkotást kerestek, s mivel ilyent nem találtak, a viszonylagos értékű, zsenialitás nélkül vonzó drámát inkább félretolták. A színház mesterei pedig nálunk nem voltak elég önállóak az irodalomtörténet nagytekintélyű ítéleteinek felülvizsgálásában. Sem a szakmai hagyomány, sem a kozízlés nem biztatott százhúsz éven át perújrafelvételre. Ez nem vádaskodás vagy szemrehányás, csupán ténymegállapítás, amelynek jogosultságát a Thália előadása erősíti. Martinkó azt írja, hogy „egy nem-jó dráma drámának még nem lesz jó színpadra vive sem”. Logikáját azonban meg lehet fordítani. Ha egy dráma a színpadon, ötvennégy előadás próbáját kiállva, életképesnek bizonyul, talán mégsem „nem-jó dráma”. Hiszen a művek értéke és utóélete nem függetleníthető teljesen a hatástól, a közönség — soraiban a Petőfivel így is méltóképp ismerkedő-barátkozó fiatalok — tapsától, tetszésétől. DERSI TAMÁS Hunyady József: A viharmadár A Petőfi-évforduló lázában ég egész kulturális életünk. Tudományos intézetek, rádió, televízió, sajtó — ki-ki a maga ünnepi programjával készíti Petőfi koszorúit, s konjunktúra van, természetesen, a Petőfiről szóló könyvek kiadásában is. Az utóbbi évek Petőfi-kutatása sok új eredményt hozott, ezek a szakma szűk körén kívül alig-alig ismertek. Az évforduló kitűnő lehetőség arra, hogy népszerű ismeretterjesztő művek formálják a széles olvasóközönség Petőfi-képét. Hogy a Kossuth Könyvkiadót ilyen tervek foglalkoztatták, azt Hunyady József könyvének 42 000-es példányszáma igazolja, s ez nemcsak a tudományos kiadványok néhány ezres szériájához viszonyítva sok, hiszen pl. a Diákkönyvtár közkézen forgó kötetei is ritkán haladják meg a 30 000-es példányszámot. Éppen ezért, ha arra gondolunk, hogy tízezrek Petőfije születik vagy alakul Hunyady József könyve nyomán, kénytelenek vagyunk előre is feljebb emelni a mércét annál, amilyen magasra az író eleve lendülni akart. Az első szisszenésre éppen az írói szándék, a cél meghatározása késztetett. „ ... melyik életre szóló, alakját, tartását formáló élményét vegyem bele ebbe a kötetbe, s melyiket hagyjam ki?” — kérdezi magától Hunyady, majd néhány sorral lejjebb leszögezi:.......nem Petőfi csodálatos szépségű költeményeit kívánom értékelni..., életének legérdekesebb mozzanatait próbálom meg egymás mellé ralni.” Költőről lévén szó, „életre szóló” élményeinek megragadásához egyetlen igazán biztos út kínálkozik: saját szövegének elemzése, legyen az vers, próza, levél vagy bármilyen írásos feljegyzés. Ezt a forrást a műelemzéssel nem foglalkozó életrajzírás sem nélkülözheti, mint ahogy a költő életének egyéb dokumentumait sem. Természetes, hogy a regényes életrajz nem elégedhet meg a tudományos forrásokkal, az így volt mellett vállalkoznia kell az így lehetett rekonstrukciójára is, de ezzel csak kiegészítheti és nem pótolhatja a vitathatatlan hitelű életrajzi adatokat Hunyady József elemzésre nem vállalkozik, új adatok feltárása pedig nem is lehet a feladata; a tudományosság látszatához azonban mégis ragaszkodik, bizonyítja ezt a forrásmunkák szépirodalmi műben teljesen szokatlan felsorolása a mű végén: huszonkét cím szerepel a listán. Ha viszont megpróbáljuk megkeresni, melyik hatott a könyv szellemére, vagy melyik gazdagította az anyagát, a memoárokon kívül nem marad semmi a felsorolásból, azokat pedig Hatvany Így élt Petőfije foglalta össze — az ő öt kötete Hunyady szinte kizárólagos forrása. Ez nem is volna még baj, hiszen Hatvany maga mutatott példátarra — ha szenvedélye olykor elragadta is —, hogy hogyan lehet a tanúkat szembesítve, adataikat mérlegelve „summázni” a költő életét. Hunyadynál azonban éppen az anyag kritikus kezelése hiányzik. Kedvérelubickol a diákköri történetekben, amelyeket százával szállítottak a halhatatlanságra vágyó iskolatársak, szép számmal elevenít meg olyan epizódokat, amelyekről a Petőfikutatás már évekkel ezelőtt bizonyította, hogy nem úgy vagy egyáltalában nem történtek meg (például a színészanekdoták, a debreceni színházban történt állítólagos botrány). Hála a mesélők nagy számának, a történetek a könyv első felében gazdagon áradnak és elszórakoztatják az olvasót. A zökkenőket akkor kezdjük érezni, amikor az anekdoták száma megcsappan, s nem lehet többé színes kis történetekből kirakni a költő életét. A könyv itt, 1845 körül válik igazán töredezetté, ahogy azt az alcím — Mozaikok Petőfi Sándor életéből — előre jelezte. Ami pedig az anekdotákból kimaradt, azt elintézi néhány nagyvonalú mondat. Hunyady szerint Petőfi 1844-ben végzett a francia forradalom tanulmányozásával, olvasta Lamartine, Michelet, Mignet, Saint-Just sőt Louis Blanc műveit. S mivel motoszkál benne némi kétség, megjegyzi: „Érdekes módon így is hosszú időbe tellett, amíg a lelkébe felszívódó gondolatok szavakká, gyújtó hatású költeményekké formálódtak.” A válságkorszakra néhány ízes szitkozódás utal csak. 45 tavaszától 46 őszéig hármat kell lapoznunk, pedig a kétes hitelű és nem is mindig szellemes színészkalandoknak hosszú oldalak jutottak. S ha az író úgy érzi, hogy mondandóját a költő szavával kell megtámogatnia, „lefordítja” prózára Petőfi verseit. Így lesz nehezen döcögő jelenet A jó öreg kocsmárosból, a négyökrös szekéren „a költő a nyíló virágszál, Sass Erzsike mellett ült, és csillagot választottak” (!), a Füstbe ment terv parafrázisáról pedig jobb nem is beszélni. Az anekdoták összefűzése Hunyady módszerének csak egyik oldala. Hogy az elmondottak hitelét erősítse, a felhasznált forrás(ok)ból apró adatok tengerét építi be az életrajzba. Ezek az adatok a helyenkénti kronológiai tévedésektől eltekintve elfogadhatók, s nem is az a lényeg, hogy mi volt Petőfi soproni pártfogójának a keresztneve, hogy A helység kalapácsát a 110. lapon Geibel adta ki, a 140.-en pedig Hartleben Adolf; sőt még azt is csak zárójelben tennénk szóvá, hogy Petőfi akkor szavalja a Fóti dalt (kétszer is), amikor azt Vörösmarty még meg sem írta. Az olvasót az kedvetleníti el, hogy a név szerint megemlített szereplők százai nem kelnek életre, az adatok holtak maradnak, a beszélők hangja idegenül 26 KRITIKA