Kritika 1. (1972)
1972 / 11. szám - Radó György: A legújabb orosz Petőfi-kötet - Kardos Tibor: Petőfi az olaszoknál
cseng. Illyés könyvében — bocsánat az igazságtalan összehasonlításért — a Sass kisaszszonyok gyalulórgácsot csempésznek a fánkos tálba, s ezen úgy mulat az olvasó, mintha saját asztaltársának a foga bánná a tréfát; a „magyar nemesnek” még a szuszogását is hallak —■ Hunyadynál árnyékok keringőznek a zatmári bálon, s nyelvtankönyvek példamondatait váltják egymással. Csakhogy az írónak mégis magával kell ragadnia az olvasót, együttérzésre kényszeríteni ott is, ahol a történetből hiányzik a valódi érzelem, ezért kell az igazi élmény melegét a stílus pátoszával pótolnia. Hunyady legkedvesebb írásjele a felkiáltójel. Nemcsak a szereplők beszélnek okkal, ok nélkül felkiáltó mondatokban, az írói közlés is így történik, jelezve, hogy a sorok mögött indulatok kavarognak. Ezek az indulatok változatosak. Felháborodás a gonosz és ostoba kortársakkal szemben, vállveregető megértés, ha Bajza tekintetes úrról van szó; az állandóan lesándorozott költőnek kacsintó bizalmaskodás jut; s mindig és mindenkor andalító negéd lengi át a sorokat, ha hölgyek vagy a nép egyszerű fiai jelennek meg a színen. Az elkoptatott szóvirágokból gazdag a választék: a széplány válla gömbölyű, ugyanő turbékolva kacag, a barátság felhőtlen, a végzet jeges, a szem azúrkék, a hat napsugár szőke, a házikó nádfedeles. Petőfi úgy issza Júlia szavait, mint a kirepedezett föld, a májusi esőt, s úgy lobognak mind a ketten, mint a pásztortűz, szerencsére év- és napszakra való utalás, nélkül. Akad persze ellenpélda is. Ahol az író el akarja kerülni a pátoszt, anakronisztikus, helyenként majdnem triviális hangot üt meg. Júlia nem jött ki az anyósával, Vachott Sándornak lelke van, Petőfi néhány perccel halála előtt így kacag a keresztúri orvoson: Majom a köszörű kövön! Igazi Zalán futása,(!) amit csinálsz, komám! A kötet címlapján Barabás erősen idealizáló, 48-as Petőfi-portréja áll. Jellemző, hogy az évfordulón feltűnően sokszor találkozunk ezzel a képpel, talán azért, mert ez a kardoskokárdás-karszalagos deli ifjú testesíti meg legjobban a Petőfiről alkotott fogalmi közhelyeinket. Az az arc azonban, amely Hunyady könyvének mozaikdarabkáiból bontakozott ki, még ennyire sem hasonlít a verseiben élő igazi Petőfihez. S amíg az ő arca nem bukkan fel az ünnepre szánt népszerű kiadványok között, fiatalok és idősebbek kezébe adjuk inkább újra Illyés Petőfijét. Senki sem fogja sokallni a példányszámot. (Kossuth) KOVÁCS MAGDA P 27 A legújabb orosz Petőfi-kötet etőfi orosz nyelvű bemutatása a második világháború után rohamos ütemben fejlődött. Ennek a fejlődésnek 1946, 1948 és 1952—53 volt három nagy mérföldköve: a harmadik dátum azt a négykötetes kiadást jelzi, amely igen részletesen árnyalt képet nyújt Petőfi Sándor lírájáról, epikájáról, szépprózájáról, publicisztikájáról és levelezéséről. Azóta Petőfi költészetének egy-egy újabb orosz kiadása alapvetően erre a négykötetes kiadványra támaszkodik — mégsem mondható egyszerű, gépies újraközlésnek, mert minden újabb kiadás tud valami újat, valami meghatározott célra irányulót adni. Akad 1953 óta olyan kiadás, amely ügyes méretével és százezres példányszámával azt célozza, hogy a szovjet olvasók tízezrei tegyék a zsebükbe, és akad olyan is, amelyet csak azért adtak ki, hogy akinek a ma már ritkaságszámba menő négykötetes kiadásból nem jutott, legalább Petőfi költészetének bőséges válogatását tehesse könyvtárába. Hazai nyomdatechnikánk kitűnő lehetőségeinek felhasználásával már a Corvina is kiadottegy bőséges válogatást — három tetszetős kötetben —, hogy segítse kielégíteni a szovjet olvasóközönségnek Petőfi iránti állandó érdeklődését. Szándékában, formájában, de még tartalmában is megint újat ad az olvasónak a legújabb, Moszkvában kiadott, orosz nyelvű Petőfi-kötet, melyet Kun Ágnes szerkesztett. Mit mondanak a számok? A négykötetes kiadványban 566 lírai vers és 9 elbeszélő költemény jelent meg — az 1971. évben kiadott új kötet viszont csak 348 lírai vers és 6 elbeszélő költemény fordítását tartalmazza. „Csak”? Visszaesés volna e számszerű különbség? Szó sincs róla, inkább belső, lényegi fejlődésről szólhatunk. Mert — ha szám szerint csökkenő tendenciát látunk is — az 1971-es kiadvány lényege az, hogy az anyag gazdagságát (hiszen 348 vers sem mondható kevésnek!) egy határozott válogatói vonalvezetés szempontjából igyekszik egybehangolni. Aki tehát minél több Petőfi-verssel kíván megismerkedni, annak továbbra is a négyköteteskiadványhoz kell nyúlnia — aki azonban áttekintésben lényegre törő, Petőfiről az olvasó által átfogható képet keres, az mindezt megkaphatja a külső kiállításában és tartalmában egyaránt kiváló moszkvai kiadástól. Külső kiállítása: finom papír, ízléses nyomás, a külső borítólapon kitűnő egykorú rajz a szászsebesi csatáról, bent külön lapokon dokumentumértékű illusztrációk, csupa egykorú rajz és festmény reprodukciója, portrék, jelenetek ... A tartalmat meghatározta a keret, a sorozat, amelyben ez a vaskos — 622 lap terjedelmű — kötet megjelent. „Világirodalmi könyvtár” (Bibliotyeka vszemimoj lityeraturi) a címe annak a sokkötetes sorozatnak, amelynek célja, hogy a szovjet olvasók igen nagy tömegeit (a kötetek példányszáma 300 ezer!) a világirodalom minden kiemelkedő alkotásával ellássa. A sorozat alsorozatokra oszlik, a második alsorozat „A XIX. század irodalma” címet viseli, s ennek 36. kötete ez a Petőfi-gyűjtemény. A kötetben Pándi Pál előszava olvasható: első ízben jelent meg Moszkvában hazai kutató irodalomtörténész bevezető tanulmányával Petőfikötet. Az irodalomtörténész előszavát a költő előszava követi, melyet egy nevezetes napon, 1847. január 1-én írt Petőfi az „összes költeményei” címmel jelzett kötetéhez, s amely a költőnek egyik alapvető esztétikai állásfoglalása. Ezután következnek a versek. A lírai költemények közt nincs olyan, amely korábban ne jelent volna meg — mind a szovjet műfordítás kiváló mestereinek a művei, kiknek sorában olyan neveket találunk, mint Borisz Paszternák, Leonyid Martinov, Nyikolaj Csukovszkij, Szamuil Marsak, Vilhelm Levik ... Három kivételével valamennyi vers a négykötetes kiadásban is szerepel; az a három pedig (s köztük az Élet vagy halál) az első, vaskos, orosz Petőfi-kötetben, 1948-ban jelent meg és a négykötetes válogatásból valami oknál fogva kimaradt. Ez a kiegészítés, valamint a válogatás egésze egyértelműen egy célt szolgál: a költeményekből kirajzolódó Petőfi-portré teljességét, finom árnyaltságát. Az elbeszélő költemények rovatában ott a két legnagyobb, legjelentősebb mű: a János vitéz és Az apostol. A többi négy között pedig olvasható a Szécsi Mária (Paszternák fordításában), amelyet akár az 1948. évi, akár az 1952—53. évi kiadásokban hiába keresnénk. Ennyiben is újat ad olvasóinak a korábbi, „mérföldjelző” kiadásokkal szemben a moszkvai Hudozsesztvennaja Lityeratura kiadó 1971. évi Petőfi-kötete. ^■ összefoglalóan: méltó ez a kötet nemcsak is arra, hogy a nagyszabású, értékes világirodalmi sorozat része legyen, hanem arra is, hogy méltóan képviselje Petőfit az igényes orosz-szovjet olvasóközönség előtt, mégpedig éppen a költő százötvenedik születési évfordulójával kapcsolatos jubiláris ünnepségek küszöbén. RADÓ GYÖRGY Petőfi az olaszoknál Még mielőtt 1860-ban Aleardo Aleardi, a nemes gróf, a magántulajdon esküdt ellensége, Lamennais barátja, Proudhon követője, az osztrák börtönöket kétszer is megjárt forradalmár megírta volna Petőfi Sándor olasz apoteózisát. A hét katonában, már évek óta izgatott felfedező tevékenység bontakozott ki Itáliában Petőfi személye, élete és halála, valamint költészete körül. Petőfi verseit lefordították prózában, versben, életrajzot írtak róla. Ebben természetesen nagy szerepet játszott az 1848—49-es magyar szabadságharc ott élő emigrációja, főként Helfy Ignác és olasz barátai, mint Valbusa, aki A falu jegyzőjét fordította (1855) és Jókait, de egy 1859-ben megjelent magyar antológia s egy Petőfi-életrajz szerzője is volt. Már verses formában adták át a magyar szabadság költőjének verseit Francesco dall’Ongaro és Tebaldo Cecconi. A hatvanas évektől kezdve egyre fokozódó mértékben fogadják be Petőfit az Appennin-félsziget északi központjától, a Risorgimento szívétől, Torinótól le Palermóig és Notóig, a Garibaldihadjárat célpontjáig. A fordítások a forradalmi versekkel és néhány megragadó lírai dallal kezdődnek, hogy egyre mélyebben tárják fel azután Petőfi világát. A béna szicíliai költő, Giuseppe Cassone, azt lehet mondani, egész életét Petőfi fordításával tölti. Megtanul magyarul, több mint három évtizeden át adja ki valóban lírai fordításait, melyek Az apostol átültetésében érik el tetőpontjukat. Nincsen olyan évtized 1870 után, amikor egy vagy több nagy Petőfi-gyűjtemény ne jelenne meg, egyes dalok pedig évről évre, sokszor hónapról hónapra. Ez a Petőfi-kultusz áthúzódik a XX. évszázadba is, bár akkor az első világháború után inkább csak emlegették Petőfit születése századik évfordulója idején. Művészileg magas értékű kötetet hozott létre Folco Tempesti 1948-ban, a magyar és az olasz szabadságharcok évfordulóján. És napjainkban készül egy újabb, teljesebb fordításkiadás. Mi ennek az állandó „jelenlét”-nek a titka? Hiszen még a legnagyobbak világhíre is hullámzó! Talán csak azokat olvassák állandóan, akik Dante, Shakespeare, Tolsztoj erejével rántják magukhoz olvasóikat. Nem is olyan nehéz felelni erre a kérdésre: ha összevetjük Petőfi olasz hírét németországi fordításaival, ezek szinte egyidejűek a költő alkotásaival, mindjárt utána következik a francia befogadás. Ez annyival érthetőbb, mert Petőfi maga és kortársai második hazájuknak Franciaországot vallották: a forradalmár Franciaországot, a francia forradalmakat és hőseiket, költőiket. Ez az a szál, amely közös az olasz és a francia Petőfi-kultusz között. Petőfit Itáliában forradalmi költőként fogadták be, így szerették meg, így tudták talán a legigazabb ítéletet mondani róla. Táplálja az egyidőben levert olasz és magyar szabadságharc, a Bach-rendszer elnyomó politikája Magyarországon s az egyre fokozódó feszültség Itáliában, mely 1859-ben robban ki az első küzdelmekben, és a következő évben, 1860-ban hatalmas tettekben valósul meg úgy, hogy 1861-ben lényegében csaknem teljes mértékben valósítják meg az „egyesített Itáliát”. Megoldatlan problémák persze ránehezednek erre az egyesítésre, amely ekkor még nem volt teljes: pápai—francia fennhatóság alatt maradt Róma, osztrák uralom alatt Észak-Itália jelentékeny része. Ilyen körülmények között a magyar szabadságharc költője és mártírja élete példájával világított egy, a küzdelem mindennapjaiban élő nemzedéknek. Petőfi olasz hírének ez az eredete egyénien jellemző Itáliára, de arra a képre is, amely Petőfiről, az emberről és sorsáról kiformálódott. S ebben oroszlánrésze van Aleardo Aleardinak. A hét katona, ez a több mint harminc oldalas poéma túlnyomórészt a magyar szabadságharcnak van szentelve, s legszebb része a Petőfi-apoteózis. Aleardo Aleardi nem hirtelen, váratlanul fordul a KRITIKA