Kritika 2. (1973)
1973 / 5. szám - Major Tamás Petőfi-estje
beszélni, itt tudok barátságról beszélni és így tovább. De mikor mindezt elmondtam, tulajdonképpen el is felejtem, hogy kinek írtam a levelet, még annyi udvariasság van bennem, hogy elbúcsúzzak a címzettektől, mert utána megint kint vagyok a világűrben, a fixaideámnál, az egy gondolatnál, a szabadságnál.” És ezekre a fordulatokra és főként az utolsó fordulatra hívta fel Karinthy a figyelmet. És akkor elkezdte. Azt mondta: „Szatmár. Éji zenét adnak a lelkes honi ifjak. Nem szeretem az efféle muzsikát, mégis mikor eljön halálom macskazenéje, édes hangként fog zengeni lelkemben e zene. De ha már felébredtem, verset kéne írni. Emil is sürget, Vachot is sürget, Jankónak kellene verset írni, bár a legutóbbi nem volt rossz, mint én nem egészen dicstelenítenék, folytasd te, barátom ... De mégis, most hosszat kellene találni, hiszen sürgetnek. Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott Jankóm, vagy feledéd végkép, hogy létezem én is? Vagy mi az ördög lett?... Híred sem hallja az ember. Hogyha magába fogadt az öröklét bölcsője, a sír, akkor béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn, feddő kérdésem nem fogja zavarni nyugalmad. Hogy mi okért hallgatsz? Mért késel szólni levélben? Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába s iparkodj meggyógyulni, fiam, s aztán írj rögtön, azonnal. S ha feledés engem? Ha barátod volna feledve? Dejsz úgy, öcsém, vessz meg, kívánom tiszta szívembül. Te mikoron nevedet keblem mélyébe leírtad, mit tettél, tudod azt? Gránitsziklába acéllal vágtál életen át múlás nélküli betűket. Hát én? én nevemet karcoltam volna homokba, melyet, névvel együtt, egy hó szellője is elfúj? Megköszönöm, ha netán így van... no de elhiszem inkább, hogy rossz verseim is vannak, mint hogy te feledtél. Lomha vagy, itt a bibéd, restelsz, mint jó magam írni. Kérlek, hagyd nekem a restséget, légy te serényebb, lásd, nekem úgy illik, (s oly jól esik!) Ugye, lemondasz róla, ha én kérlek? — Hah, máris látlak ugorni, mint ragadod nyakon a tollat, mint vágod az orrát a tintába, miként húzod a sok hosszú barázdát a papíron, hngy rongy eszméket vetve beléjök... Mert ne is írj inkább, hogysem bölcs gondolatokkal terheld meg leveled s gyomrom, mert semmi bolondabb nincsen, mint az okos levelek, s én iszonyúképpen irtózom tőlük, tán mert én nem tudok olyat komponálni, azért. Ez meglehet. Ámde hogy úgy van, esküszöm erre neked, túróstésztára, dohányra és mindenfélére, mi csak szent s kedves előttem. — Drága komámasszony, kegyedet kérem meg alássan, üsse agyon férjét és szidja meg istenesen, ha még eztán sem fog nekem írni az illyen-amollyan. Írjon mindenről hosszan, de kivált ha kegyedről ír röviden, haragudni fogok majd hosszú haraggal. El ne feledje a barna Lacit s a szőke Julist, e kedves gyermekeket. Hát a kert hogy van, amelynek rózsáin szemeim sokszor függenek, amíg a messze röpült lélek hívemhez vitte szerelmét. És a csonka torony, mely a harcoknak utána most szomorún hallgat gyér fű koszorúzta fejével, s várja jövendőjét, mely lábát ráteszi, s akkor összeomol, mint a koldus, ha kikapja kezéből a mankót a halál... áll még a gólya fölötte, méla merengéssel nézvén a messze vidékbe? Mindenről akarok, mi nekem kedves vala, tudni. Jártam azóta dicső szép tájakon, ámde tiétek mindig eszemben volt, bár nincs mit rajta csodálni; a veletek töltött kor tette szívembe örökké. S jártam azóta magas fényes paloták körül, ahol minden, minden nagy; gazdáik lelke kicsiny csak... Akkor eszembe jutott alacsony hajlékotok, ebben mind kicsinyecske, de a gazdának lelke nagy és szép! — Ejnye, mi a fene lett engem, hogy szembe dicsérek? Most veszem észre, hohó! mind, amit mondtam, hazugság, csúnya hazugság volt. Le akartam csak kenyerezni a nőtáros urat, hogy... hogy... hogy majd beszerezzen bakternek vagy kondásnak falujába, ha e szép hivatalok valamelyike meg fog ürülni idővel. Hja, nekem is hozzá kell látnom végre barátom. Házasodom, tudod azt, s tudod azt is, hogy jövedelmet dús uradalmam nem hullat zsebeimbe, mióta századik édesapám eladá vagy meg sem szerezte. S így az eléléshez nincsen mód, nincs! Hivatal kell. Meghajtom fejemet, szépen mosolyogni tanulok, nyájas szófogadás, kígyócsúszású hízelgés lesz kenyerem,s zsíros kenyerem...) Hah, lesz a kutyának, nem pedig énnékem! pusztán a gondolat is már lángfelhőket idéz véres szemeimnek elébe, és szívem tombol, mint a harmadik csikó, ha a ponyvás kötelet legelőször dobja nyakába a pásztor, hogy a ménesből kocsirudhoz vezesse. Nem a tehertől fél, amelyet húznia kell majd. Nem hanem a hámtól, mely korlátozza futását. És amit így elveszt, azt nem pótolja sem abrak, sem pedig a ragyogó szerszám. Mit nezi az étel, s a hiú fény! megelégszik ő a pusztai gyeppel, bármi sovány, s a záporesők szabad égnek alatta verhetik oldalait, s a bozót hadd tépje sörényét, csak szabadon járjon, csak kergethesse tüzében a sivatag viharát s a villám sárga kígyóit. — Isten hozzátok! Lelkem múlatni szeretne még veletek, kedves híveim, de az elragadó szél képzeletem százrétű vitorlájába beléfújt, szétszakad a horgony, fut gályám, elmarad a part, s ringat habkarján a látkör nélküli tenger, és míg az orkán zúg, s a felhők dörgenek, én a lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam harsány himnuszodat, százszorszent égi szabadság!” AZ A FIATALEMBER utána azt mondta, hogy: — Na jó, hát így már más —, amikor Petőfi költészete iránt érdeklődött. De ezeket a nagyszerű dolgokat, ezt a nagyon lényegeset, az „így írok én”-t, ezt valóban Karinthy fedezte fel és megnyitotta, megadta a kulcsát annak, hogy kell valóban Petőfit előadni. Mikor mi iskolába jártunk, akkor voltak ezek a rímes hangsúlyok, persze a leghíresebb volt az, hogy: „Rabok voltunk mostanáig, kárhozottak.” És ez annyira elterjedt, hogy még legutóbb is a fiatalemberrel nagyon sokat kellett vitatkozni, hogy ez valahogy nem így van: „kárhozottak ősapáink”, akik már rég meghaltak. De ettől függetlenül is hallani rettenetes hangsúlyokat és hallani retorikát. Rossz retorikát. Persze, hogy Petőfit másképp kell szavalni, mint Adyt vagy József Attilát. Persze, ez természetes. Persze, hogy van romantika, persze, hogy elragadja a lendületét. De ez a mindent leöntő retorika a Karinthy által is említett színeket nyomja el. A másik az a rettenetes szentimentalizmus, ahogy például a Szeptember végént szokták elmondani. Az ember vitatkozik, elmondja: itt nem arról van szó, Petőfi tudta, hogy a feleségéből mi válik, mert maga úgy szavalja. Petőfi remélte, hogy a feleségéből nem az lesz, ami lett, sőt, biztos volt benne, hogy nem az lesz. És két csók, két ölelés között egy ilyen keserédes évődés a Szeptember végén, és nem annak az embernek az önsajnálata, aki ezt a verset elmondja. Azonfelül, azt hiszem, spleenesen nem is lehet Petőfit mondani. Spleen és Petőfi — tűz és víz. Nagyon kell vigyázni, hogy az ifjúság úgy szeresse Petőfit, ahogy megérdemli. Kísérleteztem, amikor az Ady-jubileum volt. Kimentem iskolákba és elmondtam, hogy egy-egy Ady-vers miért íródott, milyen harci körülmények között, mi az értelme. Hát, egy sereg olyan szó van egy-egy Ady-versben, amit, ha egy fiatalember elolvas, egyáltalán fogalma nem lehet róla, hogy mi az. Hát, ilyenek vannak, hogy. .......én is készültem a hon trilógiára...” Hát most tessék, értse meg, hogy miről van szó... És ha az ember elmagyarázza, hogy ez a századfordulón egy nagy összecsapás, két tábor közötti összecsapás harcában született, ahol az egyik zászlóra Arany Jánost írtak, tehát megbontották Petőfi és Arany barátságát, a másik zászlóra Petőfit írták, s Ady kijelenti, hogy ő nem hajlandó, most nem hajlandó hon-trilógiát írni, mert ő hazugságokat akar leleplezni társadalomban és szerelemben egyaránt, akkor utána megértik, hogy mit jelent. Petőfivel is ezt kellene csinálni. Életre kelteni. BEFEJEZÉSÜL MÉG, annak a bizonyítására, amit Karinthy Frigyes mondott, elmondanék egy verset, amelyik elmondásának nagyon mulatságos története van. Ma már mulatságos története. Petőfi, ha felül a vonatra és ez a vonat robog vele huszonnyolc kilométeren keresztül, akkor úgy érzi, hogy egy rakétában ült. Hát, úgy is kellett, hogy érezze. S miközben ez a nagyszerű érzés, ez a gagarini érzés betölti Petőfit az első váci vonalon, figyeljék meg, akkor is visszatér a Karinthyféle fixaideához, minden átmenet nélkül. Na, úgy alakult a dolog, hogy nem mondhattunk sehol Petőfi-verset, és akkor 1944. március 13-án a Vasas-székházban volt egy ünnepség. Szakasits Árpád megkért engem, hogy mondjak el egy verset. És én mondtam, hogy ez teljesen reménytelen, mert már nem engedik. Azt mondta, hogy nem lesz ott rendőr. No, mondom, akkor jó. S elmentem a vasasokhoz, de hát olyan rendőr követett akkor bennünket, aki felismerhető volt még álruhában is. Óriási szakálla volt, Zsigmond kapitánynak hívták. Hát, valóban rendőr nem volt, de egy nagy szakáll ott ült az első sorban. És hogy Petőfi milyen jó költő és hogy mennyire igaza van Karinthynak, ez az eset is igazolja. Elmondtam a Vasúton című verset, és a rendőr — ugye azt szoktuk mondani a színpadon, hogy ha szaval is, a színésznek akkor is a belső monológját végig kell mondani. No, most én éreztem a rendőr belső monológját, amelyik a következőképpen hangzott: — Na, ennek a Majornak megjött az esze, hát ilyen verseket kell elmondani. — Hát lám ... És ezt csak Petőfivel lehet csinálni. Aztán az utolsó három sornál elkezdett felemelkedni, leesett a húszfilléres, de hát akkor már az ablakon át sikerült elhagynom a termet Nos, ez is a Petőfi-emlékeim közé tartozik A vers így hangzik: Vasúton. Major Tamás Petőfit szaval 1945-ben a MÁV AG-ban, a 100. mozdony átadása alkalmából 17 KRITIKA