Kritika 2. (1973)

1973 / 6. szám - Trencsényi László: Galgóczi Erzsébet: Pókháló - Bata Imre: Zelk Zoltán: Féktávolságon belül

tó uralma nem tűr kivételt, a gyereknek a já­tékkal is alkalmazkodnia kell környezetéhez. Nincs ebben a novellában semmi jelképesség, az író azt mondja el, amit pusztán a törté­net közvetít, semmi többet. S épp ez a nagy­szerű benne. Az agyagbábuk széttipródnak, a sáros parasztudvaron apa és kisfia csöndes be­szélgetéséből szövődő teremtésmítosz játék­varázslata elillan, és a történet visszakanya­rodik a hétköznapi szürke élet durva csete­patéjába. S­zabó István élményből ír, novelláiból ki­rajzolódik önéletrajzának néhány fontos motívuma, a Minden olyan, mint régen s még néhány írás mutatja, hogy önmagát épp­oly stilizálás nélkül szemléli, mint környezeté­nek embereit. Az is nyilvánvaló, hogy az átélt élményekhez tapadás az írói karakter ösztö­nös vonásait hangsúlyozza. Első novelláiban, igen fiatalon, rátalált témájára, helyzeteire, írói hangjára és mindmáig kitartott mellette. Említettük már, ez a hűség szép eredményt hozott, a Ne nézz hátra zártan egynemű vi­lágáért írójának nem kell szégyenkeznie. A korai vázlatos és a legfrissebb keveset mon­dó, pesti témájú írások a műfaj nagyszerű darabjait fogják közre, köztük néhány tömör remekléssel. Szó nem érheti Szabó István igé­nyességét. Az egy témához ragaszkodás azon­ban mégis megbosszulta magát. Nemzedék­társai rég túlhaladták a Téli virágzás, Tűz­­ugrás, Az idegen bajnok szemléletvilágát, egyikük-másikuk a magyar próza élvonalába küzdötte magát, nemcsak új témákat vettek birtokba, nagyobb vállalkozásba is belefogtak és kezdeményező szerepet játszottak a ma­gyar próza formai megújításában is. Első no­velláival az Emberavatás nemzedék legtöbb írója a két háború közötti irodalom hagyo­mányaihoz kapcsolt vissza, Móricz Zsigmond és a népi írók rövid időre feledésbe merült vagy félremagyarázott művéből kapott báto­rítást. A hagyományhoz fordulásnak akkor igen nagy, felszabadító jelentősége volt. Ké­sőbb azonban sürgetően jelentkezett a tovább­jutás követelménye, amelyet nem a tagadás szelleme, a hagyományhoz fűző szálak eltépé­­se, hanem az alapokra új rétegek építése fe­jezett ki. Szabó István kimaradt nemzedéké­nek pályafordulatából, ő a hatvanas évek ele­jén is ugyanarról beszélt, mint tíz esztendővel korábban. A lázadó és A varázslat kertje kö­zött nincs semmi különbség. Ugyanaz a hang, ugyanaz a témakör. Ez a fajta írói hűség vé­gül hordozójának árt legtöbbet. Az időt nem lehet megállítani, Szabó István pedig úgy írt a hatvanas évek elején is fiatalkori élményei­ről, mint az ötvenes években. S ami akkor friss hangjával lepett meg, később a fáradtság jeleit is elárulta. Írók utálják a tanácsot, mint ördög a tömjénfüstöt, most mégis kikívánko­zik: Szabó Istvánnak gyűjteménye címébe foglaltakat kellene megszívlelni. (Szépirodal­mi) BÉLÁD­ MIKLÓS Galgóczi Erzsébet: Pókháló A­z új magyar falu elkötelezett írója új kisregényével jelentkezett. Legutóbb —­­ az elmúlt két évben — szociográfiai­­publicisztikai, valamint novellásgyűjteményei jelentek meg. A sokforrású anyaggyűjtés után a Pókháló című kisregény alighanem fontos állomás az írónő pályáján. Ezt igazolni látszik az is, hogy a kisregény-filmnovella hőse, Nik­­lai Géza termelőszövetkezeti elnök vissza­visszatérő alakja az írónő életművének. Ko­zák Imre, Madarász­ Dani, Máté és most Nik­­lai mind a magyar falu új útját járó, harcait — akár önmagukkal is — megharcoló, konf­liktusaival gyötrődő hősök. Mindegyikük az adott elbeszélés, kisregény keletkezési idejé­nek útszakaszait járja, de voltaképpen egy út­ról van szó. Az egyes alkotásokban az adott mű törvé­nyei szerinti „megoldásban” búcsúzhattunk mindegyiküktől, kivel a megalakult termelő­­szövetkezet elnöki asztalánál, kivel az új kö­­vesúton, kivel „félúton”, értelmetlen halálban, kivel idegszanatóriumban találkoztunk utol­jára. Niklai Géza sorsa köztük a legkevésbé lezárt. Tán ez is jelez valamit. Egybeolvasva — ciklusba fűzve — érdekes, izgalmas összefüggő életút alakul előttünk a hősök sorsából, szinte egy nagyregény anyaga a mi „feltört ugarunkról”. A Kinek a törvé­nye? című legutóbbi elbeszéléskötet temati­kája igen szerteágazó volt: háborús emlékek, a falu, a kisváros világának egészen furcsa, már-már romantikusan bizarr csődsorsai, va­lamint — szintén Galgóczi módszeresen ku­tatott területe — a politikai hatalom altiszt­jeinek, kisebb-nagyobb tisztségviselőinek életútja. A dolgozó nép hatalmáért való ag­gódás irányítja figyelmét a „hatalom bű­völetében” küldetésükről megfeledkezőkre vagy a történelmi széljárások lovagjaira. Az elbeszéléskötet sokfélesége — és sokféle írói folytatást feltételező gyűjteménye — után a kötet legjobb — címadó — elbeszélése nyo­mán indult tovább Galgóczi Erzsébet, folytat­va a fent jellemzett parasztvezető életút írói feldolgozását. A Kinek a törvénye? Mátéjában benne ma­gában leljük a torz utat. A tíz év előtti ki­emelkedő tehetségű tsz-elnök úgy érzi, ki­emelkedett, kiemelkedhet érdemei, szerepe alapján, a forradalom haszonélvezőjévé vál­hat, hogy saját győzelme már a győzelem. Sorsa torz út, a becsületes fiatal rendőrrel való összeütközésben a néppel, megtagadott saját sorsával, Kozák Imre és Madarász Dani szándékaival, tetteivel kerül szembe. Vesztes, ha látszólag még vannak is hatalmának támo­gatói. Az idegszanatórium erről tanúskodik, a kisiklott élet kísérletéről, hogy újraalkossa önmagát régi hűsége és ereje maradékából. Ha ez még egyáltalán lehetséges, N­iklai Géza, a Pókháló főszereplője nem kerül szembe regényhőselőd­ önmagával. Az új magyar falu legújabb korszaká­nak egy másik alternatíváját látjuk — ilyen értelemben nem egyenes folytatásai egymás­nak, inkább történelmünket követő variációi a Galgóczi írta tsz-elnök-regények. Az elnök egy beosztottja, a vezetőség tagja követ el törvénytelenséget, öt véka halat (kétezer forint körüli érték) visz el a halas­tóból. Aligha saját céljaira, hanem, hogy „megkenje” vele a szövetkezet anyagi gyara­podásában közreműködhető cégeket. Niklai, bár egészséges ösztöne berzenkedik az eljá­rástól, nem akar ügyet csinálni. Selyem Zsiga jó szakember, ötletei sokat használnak a tsz­­nek. De a vezetőség szigorúbb. Már csak azért is, mert nemrég az elnök menesztette az egyik brigádvezetőt egészen csekély ballépésért. Nem idealizál Galgóczi: a vezetőség öreg pa­rasztjai azért várnak el jakobinus szigort az elnöktől, mert nemrég egy nem vezetővel, egy közülük való részeges, ravasz paraszttal járt így el. Niklai becsületből itt is jelesre vizsgá­zik, Selyem Zsigát elbocsátja, majd megpró­bál új állást szerezni neki. Zsiga azonban eb­be nem megy bele, hason a vélt politikai ér­demein szerzett felsőbb kapcsolatai segítségét kéri, a járási osztályvezető pártját is fogja. S megindul az akció a tsz-elnök ellen. Aki viszont nem áll egyedül. Nemcsak az öreg csősz áll mellette, aki egyszerű becsület­tel háborodott fel a balügyben, hanem annak fia, az ifjú Zsuppán is, aki a jelen megvaló­sításáért viselt harcnak nem volt részese, az új nemzedék képviselője, aki a jövő szemével néz, s ezért kritikája a jelen felé fordul, ő az, aki gazdasági és politikai tisztaságra szorítja Niklait, melyre Niklai eredendően hajlandó is, ha élettapasztalatai ki is kezdenék szilárd­ságát. De a fiatal Zsuppán következetessége jókor érkezett vérátömlesztés. Először újságíró érkezik a faluba, hogy za­varos, de a kedélyeket felzaklató, az elnök presztízsét csorbító cikket írjon, majd revízió, ellenőrzés érkezik. Lényegében mindent rend­ben találnak, de a falu gyanakvó népe máris Niklai bukását szimatolja. Niklai kényszerhelyzetben visszaveszi Se­lyem Zsigát (akinek — emlékszünk — levál­tását annak idején ő sem helyeselte). De Se­lyem visszatérése — ha a Niklai elleni hajszát megszünteti is — rossz folyamatot indít meg. Győzelme tudatában szabadon engedi egyéni­ségének nem közénk való vonásait. Niklai tisztességes tehetsége kiszorításán igyekszik, bosszút áll az öreg csőszön, s a sértett bri­gádvezetővel együtt hangadó szerepre tör, s a szocialista hatalom nevével saját hatalomát­vételére készül. A feszült helyzetben a fiatal Zsuppán ve­szíti el a fejét, apja megalázásán pofonnal vesz elégtételt. Ám ezután önkényeskedés cí­mén ő lesz a kiszemelt céltábla. A Selyem Zsigát támogató erők most őt akarják kiebru­­dalni, s a vezetőség jámborul ezt is megsza­vazza. Niklai megtántorodik, ráadásul családi élete is most kerül válságba. Városi kedvesét az el­lene folyó hajszában csalétekül beköltöztetik a faluba. Niklai tisztességgel próbálja rendez­ni ezt az ügyét is, feleségét, családját választ­ja, de a tragikus vétséget elköveti, Zsuzsától sem tud elválni. Zsuppán nem hagyja magát. S amikor a le­váltását követő órákban megkezdődik a szü­ret, odaáll a teherautóhoz, ahol Selyem Zsiga irányítja a rakodást, és ősi parasztmód — ahogyan apja leplezte le az öt véka halat — egyik zsebéből a másikba morzsolt kukoricá­val számlálni kezdi a szőlőskosarakat. A megrendült Niklai csak idővel érti meg, hogy Zsuppán kihasználja azt az időnyeresé­get, míg a többiek nem tudják, hogy őt le­váltották, hogy már nincs hatalmon. Nem áll félre, harcra készül. Cselekedetével valóságo­san, jelképesen is jelzi, hogy jogot tart a ha­talomra, mert ő képvisel méltó, jogos, igaz­ságos hatalmat, szemben Selyem Zsigával és cimboráival. Így szól az elnökhöz: „Az em­berek nem tudnak semmit. Pedig ha van ér­telme marakodni a hatalomért, csak miattuk van értelme... Ez a hét még nehéz lesz, az­tán a jövő héten egy kicsit fellélegezhetünk. S megbeszélünk velük mindent.” E sorokkal zárul a regény. ■ ~ Í­gy érezzük, Niklainak lesz ereje folytat-­­ ni a harcot az új korszakban is. A hata­­lom megszerzése, az ország felépítése után (mely korszakoknak ő még nem volt részvevője), a szocialista mezőgazdaság, a szo­cialista falu megteremtése és megerősítése után (mely korszaknak hőse volt) az új kor­szakot a politika és történelem nyelvén a szo­cialista demokrácia megteremtése, őrzése és továbbfejlesztése szakaszának nevezhetjük. S ebben az új szakaszban már nincs egyedül. Ott áll mellette, mögötte a fiatal nemzedék. (Szépirodalmi) TRENCSÉNYI LÁSZLÓ KRITIKA Zelk Zoltán: Féktávolságon belül A­z emlékezetes Pénteki leveleket olvas­hatjuk e könyvben, s néhány portré­­vázlatot csapott hozzájuk Zelk Zoltán, még egyszer hangsúlyozandó e levelek réte­geit. Nemcsak irodalomról szólnak amazok, nemcsak íróportrék a kiegészítő anyagban. Színész, festő, bohóc, labdarúgó és Kovács Já­nos; ő, igen, a fodrász, nemcsak úgy általá­ban, mert Kovács János élő ember, vele kap­csolatos élménye okán vette a sorba, amelyet nagy írótársainak arcképvázlatával nyit Zelk Zoltán. Változatokban gazdag a világ, de az általa fölidézett változatokat összefogja a bennük közös humánum, amely éppen Kovács János esetén föltűnő, mert azon közvetlen nyilvánul meg. Braun Csibiben a humánum tehetségformán, mint Molnárban, mint a töb­bi felvillanó alakban, de Kovács János em­bersége függetlenül adta elő magát nehéz idő­ben, függetlenül dolgától, szakmájától; bár Zelknek arra is van szeme, figyelme — igen finoman érzékelteti —, Kovács János és szak­mája bensőséges kapcsolatára. A gyerekei is mind — fodrásznak készülnek. Kerek a világ, ha Zelk Zoltánt olvasom! Másként szólva — egész. Pedig szomorú írá­sok a Pénteki levelek. Zelk hangját fáradtság 10

Next