Kritika 2. (1973)

1973 / 2. szám - A kritikai Állásfoglalás után - Novák Zoltán: Megjegyzések Hankiss Elemér válaszához

5. Strukturalizmus és történetiség A rendszerelvű szemléletnek is megvannak azonban a maga hátulütői, veszélyei. Lefébvre szerint például a strukturalisták (s itt nem elsősorban a többnyire igen jámbor és eklektikus szemléletű irodalmárokra gondol) fetisizálják a rendszert; az egész világot és az egész világmindenséget részrendszerek és rendszerek gépezetének, perpetuum mobiléjának, örökmozgó mechanizmusának tekintik, amelyben mindent eleve meghatároz az egyszer s mindenkorra adott rendszertörvény, nem hagyva helyet így a változásnak, a forradalomnak, a szabad emberi cselekvésnek, a történelemnek. Részben, nem is kis részben, jogos ez az aggály. Mert valóban vannak strukturalisták (Lévi-Strauss, Chomsky, Foucault, Lacan), akik a jelenségvilág mögött többé-kevésbé örök és statikus rendszereket tételeznek föl. A statikusság, a változatlanság és változtathatatlanság azonban nem kritériuma a rendszer fogalmának. Marx se ilyen értelemben használta e fogalmat; nála a gazdasági-társadalmi rendszereket az emberek hozzák létre és az emberek alakítják át, rombolják le, s alkotnak helyettük újat. Nem is lehet ez másképp, mert Marxnál az ember lényegéhez tartozik az, hogy „történelme van”, hogy újra és újra magasabb szinten akarja újrateremteni önmagát és önmaga világát. S következésképpen: lényeges kritériuma minden olyan rendszernek, amelyet emberek hoztak létre, hogy állandóan átalakulóban, változóban van. Ha ezzel a rendszerfogalommal dolgozunk, akkor a rendszerek kutatása nem a teljes determinizmushoz, nem az emberi szabadság és az emberi történelem tagadásához vezet el, hanem épp ellenkezőleg: azoknak a gazdasági, társadalmi, eszmei, pszichikai, művészi s más rendszereknek a megismeréséhez, amelyekben élünk s amelyek bennünk élnek, s amelyeket ismernünk kell ahhoz, hogy tudatosan alakíthassuk őket. Kétségtelen az, hogy a kifejezetten strukturalista módszerek többsége elsősorban a statikus, illetve a viszonylag állandó rendszereket vizsgálta, tudta vizsgálni; számos kísérlet folyik azonban világszerte, amelynek célja a változásban levő rendszerek elemzése; ilyen például a nyelvészetben a stratifikációs irányzat, vagy az irodalomtudományban az úgynevezett diakronikus poétikai kutatás. Nem mintha a strukturalista kutatókra várna az a feladat, hogy az emberi társadalom és történelem eddig még ismeretlen rendszerszerű összefüggéseit feltárják. Mindössze az a valószínű, hogy e munkában azok a módszerek is szerepet kapnak majd, amelyeket ma még strukturalista módszereknek nevez a tudomány szült, ekkor Hankiss Elemért egyáltalán nem ismertem, soha semmiféle kapcsolatban nem álltunk egymással. Hankiss Elemérrel a múlt év augusztusában, a bukaresti esztétikai világkongresszuson ismerkedtem meg, ahol átadtam neki megjegyzéseim első változatát. Hankiss Elemér a tanúm (más tanúkat is meg tudnék nevezni), hogy ez az első változat hangnemében, érvelésében sokkal élesebb, „kioktatóbb” volt annál, amely végül is megjelent a kritikában. Be kell vallanom, hogy Hankiss-sal való személyes találkozásom nagymértékben lelohasztotta az addig érzett bosszúságomat. Hankiss diákos bája megkapott, s arra késztetett, hogy megjegyzéseim hangját erősen tompítsam. Ennyit a személyeskedő támadásról. A harcos röpiratgyártás, az inszinuáció ennél komolyabb dolog. Hankiss Elemér ugyan azt nem állítja, hogy én követtem el a politikai inszinuációt; elég, ha ezt mások mondják — s ez így van, hogy mondják — a Hankiss és a körülmények által létrehozott látszatok alapján. S itt kezdődik Hankiss Elemér mártíromsága. Ugyebár minden világos: megjelent a párt kritikával kapcsolatos állásfoglalása, ahol Hankiss Elemért a strukturalizmus kapcsán elmarasztalják. Erre jön Novák Zoltán, ez a harcias röpiratokat gyártó, személyeskedő támadástól sem visszariadó konjunktúralovag, aki a hatalom árnyékában töviskoszorút fonogat és a már kupán vágott Hankiss Elemér fejére szorítja. A mártíromság már-már majdnem igazi, csak egy icipici tény akadályozza meg abban, hogy beteljesedjék. Az, hogy én Hankiss Elemér cikkéről az állásfoglalás megjelenése előtt, s attól teljesen függetlenül írtam meg véleményemet. Az állásfoglalással a Társadalmi Szemlében való megjelenésekor ismerkedtem meg, ami nem jelenti azt, hogy a strukturalizmus lényegéről nem vallhattam az állásfoglalással egyírású kritikai nézeteket — az állásfoglalás megjelenése előtt és megjelenése után. Ha mindez csak személyemet érintő probléma lenne, az, hogy egyesek politikai mameluknak tartanak, nem érdekelne a dolog. Itt sokkal többről van szó: egy — sznob és apolitikus értelmiségiek által létrehozott — közhangulatról, aki e közhangulatot megteremtve, Hankiss Elemérekből mártírokat szeretnének csinálni, s ezzel együtt a valóság marxista elemzését (beleértve a sznob dilettánsok tevékenységének kritikáját is) kívánják diszkreditálni. 2. Amiről Hankiss Elemér szerint nem érdemes vitatkozni A Kritikában közölt írásom elsősorban a Filmkultúrában megjelent Hankiss Elemér-cikkel, az ebben érintett filmelméleti kérdésekkel foglalkozott, s csak mellékesen érintette a strukturalizmus általános problémáit. Ezért nem tudom másnak tekinteni, csak szofizmának azt, hogy Hankiss egyrészt — az alcímben is — kijelenti, hogy írásommal nem érdemes vitatkozni, mert nincsenek érveim, másrészt a filmelmélet általam kifejtett problémáit (de hát ez a cikem lényege!) komolyan figyelembe veendő álláspontnak minősíti. Cikkem igazi mondanivalójához kapcsolódva csak egy zárójelben levő megjegyzést tesz, .......hogy a »hosszú snitt« igenis közismert... kifejezés a filmszakmában ...” (Én is csak zárójelben jegyzem meg, hogy az ezzel kapcsolatos állításom lényege az volt, hogy a hosszú beállítást semmiféle snittel nem lehet összekeverni, ahogy ezt Hankiss tette cikkében.) Teljesen egyetértek Hankiss Elemérrel abban, hogy e kérdésekről egy szaklapban kellene vitatkozni (persze csak akkor, ha a vitatkozó felek szembenálló álláspontjai a problémák tudományos megközelítésének határán belül mozognak). Ezért várom Hankiss Elemér véleményének e vonatkozásban kissé részletesebb kifejtését a Kritikában közölt írásomról. Ha ez Hankiss részéről valamilyen nehézségbe ütközne, hajlandó lennék a vitatott kérdésekről álláspontomat például a Filmkultúrában részletesebben kifejteni. 6. Ahogyan nem kell vitatkoznunk Hadd térjek vissza, végezetül, Kiss Lajos egyébként fontos szempontokat fölvető cikkére, e név szerint csak egyszer említ engem, s ekkor mérsékelt, józanul tartózkodó elismeréssel. Később is utalgat azonban, név és művek megnevezése nélkül, egyik vagy másik munkámra, csak éppen nem mindig lehet tudni, hogy mikor utal rám s mikor nem. S minthogy cikke Novák Zoltán heves és személyeskedő támadásának árnyékában jelent meg, nagyon is arra kellene hajlanom, hogy magamra vegyem azokat a nem éppen hízelgő jelzőket, amelyeket talán nem is nekem szánt. Például az ilyeneket: „neofita strukturalisták”; „elvi tisztázatlanságok”; „A strukturalizmus halandzsázói”; „egzakt blöffölök”, „hatalmas »tudományos« apparátussal mondanak a semminél jóval kevesebbet”, és így tovább. Azt hiszem, ennél az utalgató, inszinuáló, ha éppen akarnámmondhatnám célozgatásnál jobb volna, a vitát és a nézetek tisztázását jobban szolgálná a nyílt és egyenes beszéd, s a díszítő jelzőknél minden esetben jobb szolgálatot tennének az érvek és a gondolatok. HANKISS ELEMÉR Megjegyzések Hankiss Elemér válaszához 1. A látszat és a tények Lehet-e személyeskedő támadást intézni az ellen, akit nem is ismerünk? Lehet-e harcias röpirat a néhány oldalas megjegyzés? S végül: inszinuáció-e, ha véleményünket kifejtjük s ez egy későbbi pártdokumentumban is megfogalmazódik? Először is ezeket a kérdéseket veti fel számomra Hankiss Elemér Amiről érdemes vitatkoznunk című írása. Válaszoljunk ezekre a kérdésekre a kritikában közölt megjegyzéseim születésének rövid ismertetésével. Hankiss Elemér Filmkultúrában megjelent írása (A Jancsó-filmek motívumrendszere) annak idején felbosszantott, s ezért a múlt nyáron örömmel tettem eleget annak a felkérésnek, hogy mondjam el róla véleményemet. Írásom első változata még július folyamán elsé KRITIKA 3. Néhány szó a strukturalizmusról A továbbiakban Hankiss Elemér Kiss Lajos cikkével polemizál. Néhány megjegyzést mégis tennék, minden különösebb bizonyítási törekvés nélkül. Mi a strukturalizmus, módszer vagy elmélet? Legkevésbé sem az a fontos, hogy Hankiss Elemér a strukturalizmust minek hiszi, s esetleg ő (és elvbarátai) miként kívánják művelni. Hankiss Elemér maga írja másutt, hogy a strukturalizmusnak nagy a világnézeti fertőzékenysége, s az is közismert, hogy némelyek filozófiaként művelik (pl. Michel Foucault). S hogy ez a világnézeti fertőzékenység mennyire igaz, azt Hankiss Elemér strukturalizmussal kapcsolatos állítása lényegével kívánjuk jelezni. Hankiss Elemér állításának lényege az, hogy a strukturalizmus olyan tudományos módszer, tudományos szemléletmód stb. „ ... amely a jelenségeket kölcsönös összefüggéseik szintjén, működő rendszerként vizsgálja...” (Nemcsak az itt közölt válaszában, más írásában sem találtam a strukturalizmusnak egy lényegibb meghatározását.) Az, hogy a jelenségeket, folyamatokat, a dolgokat „kölcsönös öszszefüggéseik szintjén” kell vizsgálni, ez a dialektikának közismert alaptétele. E kutatási szempont megvalósításához nincs szükség a strukturalizmusra, vagy ha azt állítjuk, hogy e szempont megvalósítása a strukturalizmus érdeme, az elemi filozófiai tudatlanságra vall. Ennek bizonyítására kár a szót vesztegetni. Nézzük Hankiss meghatározásának másik vonatkozását. A strukturalizmus lényege talán abban van, hogy a dolgokat működő rendszerként, e rendszer részeit kölcsönös összefüggésben vizsgálja? Itt is azt kell mondanom, hogy ez — a Hankiss által elég zavarosan megfogalmazott problematika is közismert követelménye a dialektikának. Akik a marxista filozófiában, esztétikában egy kicsit is járatosak (nem akarok beszélni a filozófiatörténeti előzményekről, pl. Hegelről), azok tudják, hogy Engels mit írt a rész és egész viszonyáról és más .