Kritika 2. (1973)
1973 / 2. szám - A kritikai Állásfoglalás után - Kelemen János: Mi a strukturalizmus?
ehhez kapcsolódó problémákról a Természet dialektikájában, Lenin a totalitásról a Filozófiai Füzetekben, hogy a lukácsi esztétika egyik központi kategóriája a műalkotás totalitása, hogy Eizenstein a filmalkotás lényege kapcsán hogyan beszél a rész és egész viszonyáról, a pars pro toto elvéről, a szerves egységről stb. E problémák és azok kifejtése révén Hankiss Elemér megismerkedhetne mindazokkal a kérdésekkel, amit ő a strukturalizmus lényegén ért. (Hankiss Elemér persze az ennek következtében létrejött ellentmondást könnyen megoldja, ennek során kiderül majd, hogy Engels, Lenin, Lukács, Eizenstein strukturalisták voltak, ahogy Hankiss — állítólag sokakkal egyetértésben — Marx Tőkéjét tekinti az első, úttörő jelentőségű strukturalista alkotásnak.) Engedje meg Hankiss Elemér, hogy szerény személyemben én is vallomást tegyek. Én is strukturalista vagyok, csak még nem fejtettem ki ezzel kapcsolatos álláspontomat. Ennek lényege a következő: a strukturalizmus az egy részleges módszer, a kutatásnak bizonyos szintje, szakasza, ahol a lényeges az, hogy e szinten csak mennyiségi és formális viszonyokat (és nem formalista, mint ahogy ezt Hankiss Elemér az én számba igyekszik adni) vizsgál; e módszer a jelenségeket mennyiségi és formális összefüggéseik szintjén, a rendszereket mennyiségi összetevői és ezek formális viszonyai, kapcsolatai szintjén ragadja meg. Röviden azt mondhatnám, hogy a strukturalizmus a tudományos kutatás mennyiségi — és ezen mennyiségek formális kapcsolatainak a szintje; ez a szint az empíria és a dolgok logikai megragadása között helyezkedik el, közelebb az empíriához. A dialektikus logika azonban — mint egységes folyamatot — magába foglalja ezt a szintet is. Miért nevezzem ezt a szintet akkor strukturalizmusnak? Csak! Mert ez lesz Hankiss Elemér számára a nyílt és egyenes beszéd, hogy mégis van strukturalizmus. (Ezért strukturalista Marx is.) Mondhatná valaki, hogy Hankiss Elemér is egy részleges módszernek, a kutatás egy bizonyos szintjének tekinti a strukturalizmust. Igen, Hankiss Elemér ezt is mondja, de ezen állításának teljesen ellentmond (s ezzel azt meg is szünteti) akkor, amikor a strukturalizmus általa vélt sajátosságait kifejti. Hankiss Elemér és a hozzá közel állók magatartásának tragikomikuma abban van, hogy érezvén bizonyos reális problémákat, azt, hogy a marxista társadalomtudományok sok területen elmaradtak a fejlődésben, hogy a polgári társadalomtudományok az empirikus kutatások szintjén jelentős eredményeket adtak s adnak még ma is — a marxizmust úgy egészítik ki, „fejlesztik tovább”, hogy ezzel az a polgári kutatás empirikus eredményeit nem is annyira integrálja, mint inkább — végső fokon — feloldódik benne. Meg vagyok róla győződve — Hankiss Elemér bármely írásán kimutatható —, hogy Hankiss Elemér a maga naivitásában minderről mit sem tud és ezáltal akaratlanul is filozófiát csinál: a dialektikus logika helyett a strukturalizmust (a Hankiss Elemér által hozzáadott kommentárokkal együtt) akarja a tudományos kutatás, a megismerés olyan módszerévé felmagasztosítani, amelyre csak a marxista dialektikus logika tarthat igényt. S ha ez csak Hankiss Elemér magatartása lenne, kár lenne rá a szót vesztegetni. Tény, hogy társadalmi fejlődésünk jelenlegi szakaszán az itt jelzett szimptómák egy magatartástípust jelentenek, amelynek lényegét fel kell tárnunk, mert csak az e típusban jelzett negatívumok leküzdése révén válunk képessé a bonyolult valóság tudományos megragadására. NOVÁK ZOLTÁN kai gazdaságtan és a történelmi materializmus felépítésének inherens mozzanata volt, mint ahogy magának a valóságnak, az adott társadalmi szerkezetnek a megértéséhez is hozzájárult, hiszen a mindennapi tudat szintjén jelentkező képzetek, illetve az ilyen képzetek kritikátlan általánosításaiként kialakuló polgári ideológiák részei a fennálló valóságnak, hozzátartoznak adott szinten történő reprodukálásához. Annak felismerése, hogy ezek az eszmerendszerek miként jönnek létre és hogyan működnek, a valóság feltárásának egyik állomását jelentette Marxnál, s ezt kell hogy jelentse ma is. A kritikai elemzést helyettesítő a priori elutasítás egyébként állandóan szüli a szellemi életben a másik végletet: a polgári ideológiák kritikátlan elfogadását. Ha a strukturalizmus értékelésének problémáját a fenti tanulságok és a jelzett tudományos és ideológiai szükségletek összefüggésébe illesztjük, le kell szögezni, hogy Hankiss Elemér egyike azoknak, akik a racionális vita előfeltételeinek megteremtéséért valóban tettek valamit. Strukturalizmus című kétkötetes válogatása — mely az interpretációs nehézségeken túl egy sor terminológiai, nyelvi stb. probléma megoldását tette szükségessé, s melyben igen sok és igen tiszteletreméltó munka rejlik — többet érdemel annál a sommás kijelentésnél, hogy Hankiss „nem tisztázta a strukturalizmus értelmét”, vagy annál a kétes értelmű és értékű mondatnál, hogy „Hankiss Elemér a strukturalizmus magyarországi népszerűsítője”. Mivel Novák írásából és Hankiss válaszából kitűnik, hogy A Jancsófilmek motívumrendszere című cikk valóban csak ürügyet szolgáltatott a vitához, úgy vélem, megengedhető, hogy eltekintsek tőle, s a vitában felmerülő általános kérdésekről fejtsem ki véleményemet. Mi a strukturalizmus? Novák Zoltán a Kritika novemberi számában Hankiss Elemér Jancsó-cikkét bírálva tulajdonképp a strukturalizmus alkalmazhatóságának és marxista értékelésének problémáját feszegeti. Sajnos a szóban forgó Hankiss-cikk (s önmagában egyetlen más írás sem) kínálhat elegendő anyagot ahhoz, hogy ezt a nagy horderejű problémát érdemében meg lehessen vitatni. Úgy vélem, Novák nem választott megfelelő terepet sok tekintetben megszívlelendő megállapításainak kifejtésére. A vita igazi terepét csakis a strukturalista módszerű tudományos munkák elmélyült tanulmányozása jelentheti, ezek értékelésének mércéje pedig egyedül az lehet, hogy az általuk tanulmányozott jelenségekre tudtak-e racionális magyarázatot kidolgozni vagy sem. Nem lehet azt állítani, hogy egy ilyen vita minden feltétele megvan nálunk, hiszen Lévi-Strausstól két-három cikk olvasható magyarul, Foucault-tól, Lacantól szinte semmi, és a hiányokat oldalakon keresztül lehetne sorolni. Pedig a múlt elegendő tanulsággal szolgálhat abban a tekintetben, hogy a marxizmus hatékonysága a polgári irányzatokkal folytatott polémiákban mindig csökkent, a marxizmus mindig defenzívába szorult, amikor ezeknek az irányzatoknak a megismerését és kritikai elemzését előre gyártott ítéletekkel pótolták. (Nem kell különösképpen hangsúlyozni, hogy Marxnak, Engelsnek és Leninnek más volt a módszere. Marx a polgári politikai gazdaságtant nemhogy semmibe vette volna, hanem annak egészét dolgozta fel és tette beható bírálat tárgyává. Ez a kritikai feldolgozás a marxi politi kia strukturalizmus? Ha csak egy pillantást vetünk a nyelvtudomány, az etnológia, a szociológia, a pszichológia vagy akár az irodalomtudomány történetére, ha csak megemlítjük Saussure, Hjelmslev vagy Chomsky, Piaget, Lévi-Strauss vagy Jakobson nevét, akkor csak a nevetségesség kockázatával mondhatjuk, hogy „blöff”, hogy „halandzsa”, hogy — s most idézzük Sartre-ot — „az utolsó barikád, melyet a burzsoázia még Marxszal szemben felállítani képes”. Természetesen nem állhatunk meg ennél a negatív kijelentésnél. Ezen a ponton azonban cél- szerű lesz kérdésünket kiegészíteni: miről folyik a vita? Melyik strukturalizmusról? Véleményem szerint ugyanis épp ezt nem tisztázták a vitázó felek. Sem Novák, sem Hankiss nem tett különbséget a strukturalizmus egy tágabb és egy szűkebb értelme között. Novák egy szűkebb értelemben vett strukturalizmusra gondol, amely az utóbbi évtizedben valóban sajátos világnézetté, filozófiává fejlődött, s Hankisst úgy látja, mint ennek védelmezőjét. Hankiss viszont tágabban fogja fel a strukturalizmust: bizonyos hasonló módszertani elképzeléseik alapján együvé sorolva olyan, egymással csak lazán összefüggő, sőt egymással olykor homlokegyenest szemben álló irányzatokat, mint a new criticism-et, a fenomenológiai vagy nyelvészeti eredetű irodalomelméleti iskolákat stb. A két vitapartner így másról beszél, s aligha értheti meg egymást. Nem kétséges, hogy a fenomenológiai rétegelemzések, az angolszász kritikai módszerek vagy a francia nouvelle critique egy lazább tipológia alapján valóban rokoníthatók. Ahogy a különböző tudományterületeken hasonló módszertani elképzelések vezérelhetnek egy Jakobsont, egy Chomskyt, egy Personst vagy egy Lacant is. De a fenomenológia, az egzisztencializmus, a perszonalizmus, a francia strukturalista metafizika, a pierce-i neoarisztotelianizmus, a kartéziánus racionalizmus vagy a pragmatizmus — Hankiss sugalmazásával ellentétben — nem kívülről kapcsolódik, nem cicomaként járul az említett iskolák módszertani eljárásaihoz. Ezek az iskolák — éppen, mert különböző filozófiai elképzelések képezik alapjukat — nem ugyanazt a strukturalizmust képviselik. Ami — néhány általános alapelv megegyezése ellenére (irodalomelméleti vonatkozásban ilyen a „műközpontúság”, az „objektivitás” elve, az „egzaktságra”, esetleg a „kvantifikálhatóságra” törekvés) — módszertani fegyvertárakra is rányomja bélyegét. A mondottak szinte banális igazságot takarnak: egy átfogó módszertani program mindig tartalmaz a vizsgált tárgy lényegére vonatkozó hipotézist, így belső szálak fűzik a filozófiai nézetek valamilyen rendszeréhez. Elég a nyelvészetre utalnunk. Saussure alapvető módszertani kategóriái („nyelv”/„beszéd”, „rendszer”, „forma”, „jelentő”/„jelentett”) egyben a nyelv lényegét hivatottak tükrözni. A generatív grammatika sem egyszerűen egy új technika a nyelvi jelenségek leírására, a különböző elméleti modellek megalkotására, értékelésére és kiválasztására, hanem a nyelv lényegéről, működéséről és elsajátításáról szóló összetett elmélet, melynek megvannak a maga pszichológiai és filozófiai vetületei. Igaz, a generatív grammatika meglehetne a kartéziánus racionalizmus nélkül, ez azonban az a kivétel, mely erősíti a módszerek és a filozófiai megalapozás közötti kapcsolatról szóló fentebbi szabályt. Itt érdemes rámutatnunk, hogy a szűkebb és tágabb értelemben vett strukturalizmus már a nyelvtudományon belül is elkülönül. Saussure nyomán a klasszikus XX. századi nyelvtudományi iskolák tovább nem bontható fix elemeket igyekeztek az egyes nyelvi szinteken elkülöníteni, hogy ezek viszonyhálózataiban stabil struktúrákra leljenek. Ez a törekvés megfelelt a tudomány történetileg adott fejlettségi fokának, és sok tekintetben gyümölcsözőnek bizonyult. Gátolta ugyanakkor nyelvünk ama döntő fontosságú sajátosságának megvilágítását, hogy olyan mondatokat vagyunk képesek létrehozni és megérteni, melyekkel korábban sohasem találkoztunk. A klasszikus strukturalizmus nyelvészeti modellje is az etnológiában, a szociológiában, az irodalomelméletben stb. a „szűkebb értelemben vett”, tehát a főleg francia ihletésű strukturalizmus ezt tartotta szem előtt — ahhoz a paradoxonhoz vezetett, hogy csak azt mondhatjuk, amit nyelvünk eleve lehetővé tesz, „nem mi beszélünk, hanem a nyelv” (innen adódik egy nyíltan objektivista-antihumanista filozófiai álláspont lehetősége). A 7 KRITIKA