Kritika 2. (1973)

1973 / 2. szám - A kritikai Állásfoglalás után - Hankiss Elemér: Amiről érdemes vitatkoznunk

A kritikai állásfoglalás után Amiről érdemes vitatkoznunk 1. Amiről nem érdemes A Kritika novemberi számában két cikk (Novák Zoltán és Kiss Lajos írása) érinti, többek között, az én munkásságomat is. Novák Zoltán harcias röpiratával nemigen tudok vitatkozni, mert érvek és bizonyítékok helyett jobbára csak ex cathedra kijelentésekkel él. Ki­nyilatkoztatja például egyfelől, hogy én Jancsóról írt cikkemben „a strukturalista módszert tartalmi elemzésként” alkalmaztam, s kinyi­latkoztatja, másfelől, hogy ez nem sikerült, mert „tartalmatlan általá­nosságokon kívül semmit sem” tudtam mondani. E megállapítással — érthető okokból — nem értek egyet, de minthogy semmiféle érvvel nem támasztja alá véleményét (hacsak azzal nem, hogy Hanák Péter másképp értelmezi Jancsó történelemszemléletét, mint én), nincs mi­ről vitatkoznom. Azzal sem tudok mit kezdeni, hogy e bizonyítatlan tétellel — cikkem kudarcával — bizonyítja azután, diadalmasan és dőlt szedéssel, hogy a „strukturalizmus alkalmatlan a konkrét törté­nelmi elemzésre”. Lehet, hogy alkalmatlan, de ezt egyetlen rossz cikk (ami ráadásul esetleg még nem is „strukturalista”) korántsem bizo­nyítja. Nem tudok vitatkozni az olyan, nagy szavakat dobáló meglec- kéztetésekkel és egy mellékmondattal meglehetősen sok munkát le­döfő kurta-furcsa utalásokkal sem, mint pl. az, hogy „Hankiss Elemér — mint a Strukturalizmus kötet előszava is bizonyítja — nem tisz­tázta a strukturalizmus értelmét...” És így tovább. Szívesen vitat­koznék viszont Novák Zoltánnal olyasmikről, amit igazán ért, ha nem is a filmszemiotikáról, hanem pl. a képszerkesztés, a montázs, a hosz- szú beállítás kérdéseiről (s zárójelben jegyzem csak meg, hogy a „hosszú snitt” igenis közismert és közhasználatban levő kifejezés a filmszakmában), mert itt kifejti az enyémtől eltérő s komolyan figye­lembe veendő álláspontját. E szakkérdésnek megvitatására azonban inkább egy szaklapban kel­lene majd sort keríteni. Itt, most, a rendelkezésemre bocsátott helyet inkább arra használom föl, hogy hozzászóljak ahhoz a napjainkban világszerte folyó vitához, amely a strukturalizmus fogalmának, jelen­tésének tudománytörténeti helyének, világnézeti vonatkozásainak tisz­tázása körül folyik. E hozzászólás során több olyan szempontot is em­lítek majd, amelyet érdekes cikkében Kiss Lajos is fölvet: a hely szűk volta miatt nem tehetek mást, mint hogy vitatkozás helyett egysze­rűen kifejtem az övétől több ponton eltérő álláspontomat. Ha nem is abban a minőségben, amelyet Novák Zoltán szánt nekem: nem te­kintem magam a strukturalizmus magyarországi vezérképviselőjének. 2. Strukturalizmus és világnézet Mint másutt már részletesebben kifejtettem, lényegét és eredetét tekintve a strukturalizmus nem filozófiai-világnézeti irányzat, hanem tudományos módszer, tudományos szemléletmód, a tudományos ku­tatás egy bizonyos szintje, illetve szakasza (amely a jelenségeket köl­csönös összefüggéseik szintjén, működő rendszerekként vizsgálja), s épp azáltal, csak azáltal, hogy nem filozófia, hanem tudományos mód­szer, vált, válhatott alkalmassá arra, hogy a legkülönfélébb világné­zetet valló és szolgáló kutatók alkalmazzák, sajátítsák ki a maguk cél­jaira. Mint másutt már említettem, a harmincas-negyvenes évek Amerikájában a perszonalizmussal és az egzisztencializmussal forrt össze; két évtizeddel később, Franciaországban, épp a perszonaliz- must és az egzisztencializmust taszította a leghevesebben, és inkább freudista-jungiánus, illetve marxista, pseudomarxista törekvésekkel társult; Németországban a fenomenológiával pendült egy húron; Chomskyéknál a kartéziánus racionalizmussal ötvöződött egybe; Tal- cott Parsonséknál épp ellenkezőleg, a szociológiai pragmatizmussal, Jakobsonnál pedig a pierce-i neoarisztotelianizmussal és így tovább. Valamivel, de csak valamivel egységesebb a kép, ha ellenfeleiknek tükrében vizsgáljuk a különféle strukturalista irányzatokat. A hajda­ni Űj Kritikusokat konzervativizmussal, tradicionalizmussal, dekadens esztétizmussal vádolták baloldali kritikusaik; a mai francia struktu­ralistákat deterministáknak, „a rabság filozófusainak” nevezik s tart­ják perszonalista, keresztény ellenfeleik; antihumanistákként osto­rozzák egzisztencialista bírálóik; a társadalmi forradalom lehetőségét és szükségességét tagadó technokrata ideológia szószólóiként, a fejlő­dést megállítani akaró hanyatló polgárság „eleata” vagy „hellenisz­tikus” ideológiájának képviselőiként értelmezik s bírálják őket a mar­xista gondolkodók. S nálunk Magyarországon? A strukturalista kutatómódszerek ná­lunk, legjobb tudomásom szerint, az említett filozófiai-világnézeti töl­tetek nélkül jelentek meg. Egy részüket, valljuk be őszintén, amúgy magyar módra és spanyolviaszként „fedeztük föl” itt, a Duna vagy a Tisza partján, néhány évtized késéssel. Nem ismerek egyetlen olyan, strukturalista módszerekkel is dolgozó magyar kutatót sem, aki írá­saival szándékosan és átgondoltan perszonalista vagy technokrata, neokantiánus vagy neoarisztoteliánus filozófiát, kartéziánus raciona­lizmust, pragmatista empirizmust vagy determinista szemléletet su­gárzott, terjesztett volna. És akaratlanul? Vagy akár akarata, szán­déka ellenére? Ez lehetséges, ez reális veszély. Kár, hogy e kérdések nyílt megvitatására nem került korábban sor, mert korábban vagy akár eleve kiküszöbölődhettek volna ezek az esetleges, rejtett hatá­sok. Érdemes-e azonban egyáltalán vállalni ezeket az ideológiai kocká­zatokat? Nem lett volna-e jobb, nem lenne-e jobb eleve elzárkózni a strukturalista módszerek, a strukturalista kutatói szemléletmód elől, mint ahogy azt személy szerint sok hazai kutató tette? Tanulhatunk-e egyáltalában valamit a strukturalista kutatások eredményeiből? Vé­leményem szerint a társadalomtudományi kutatások jelenlegi szaka­szában még feltétlenül tanulhatunk. 3. A strukturalizmus és a rendszerek kutatása A strukturalista kutatás- és szemléletmód legfőbb sajátossága, mint ismeretes, az, hogy a valóságban mindig rendszereket, működésben le­vő vagy működéseket vezérlő rendszereket vizsgál. Nem mintha ko­rábban nem lett volna erre számos példa. A filozófiának és a tudo­mányos kutatásnak megvoltak a maga rendszerező, rendszereket konstruáló korszakai; Descartes az ember érzelemvilágát, Hobbes az ember ösztönvilágát és a társadalmi együttélést már kifejezetten rend­szerként, gépszerűen működő rendszerként írta le, majd a XVIII— XIX. században egyre több kísérlet történt a gazdasági-társadalmi „gépezet” rendszerelvű leírására. Marxé az a kiemelkedő érdem, hogy az emberiség egész történetét meghatározott erők és törvényszerűsé­gek hatására létrejövő, kibontakozó és felbomló nagy gazdasági-tár­sadalmi rendszerek dialektikus mozgásaként írta le. Marxnak ez az úttörő kezdeményezése azonban a későbbiek során, legalábbis rész­ben, elsikkadt. Mert egyfelől, követői is elsősorban a nagy gazdasági­társadalmi formációkat (feudalizmus, kapitalizmus stb.) elemezték, s ezeknél „kisebb” rendszerek, részrendszerek (pl. egy-egy rövidebb tör­téneti korszak) elemzésére viszonylag ritkán vállalkoztak (átenged­ve a terepet hosszú évtizedekre a szellemtörténeti iskolának, amely, a maga módján, rendszerként próbálta vizsgálni a különböző műve­lődéstörténeti korszakokat). Nem érvényesült kellőképpen a rendszer- szerű szemlélet másfelől azért sem, mert a marxista kutatás sokáig elsősorban a „vertikálisnak” nevezhető rendszereket vizsgálta, vagy­is azt, ahogyan a termelőerőkre ráépülő termelési viszonyok s az ezek­re ráépülő társadalmi formák egymást kölcsönösen, rendszerszerűen meghatározzák; annak viszont kevés figyelmet szenteltek, hogy e vertikális rendszerrel szoros összefüggésben „horizontálisnak” nevezi hető kisebb rendszerek sokasága alakult ki (pl. egy ország politikai életének erőrendszere, a jog vagy az erkölcs sajátos belső összefüggés- rendszere, a nyelv mint jelrendszer stb.), amelyeknek bizonyos fokú belső autonómiájuk, bizonyos fokig öntörvényű belső fejlődésük is van. E horizontális részrendszerek föltárásának még javarészt elvég­zendő munkájában a marxista kutatás hasznosíthatja, megfelelő kriti­kával, a strukturalista módszerekkel dolgozó nyelvészet, szociológia, antropológia bizonyos eredményeit. Nem érvényesült kellő mértékben a rendszerelvű szemlélet Pleha- nov úttörő kísérlete óta a marxista irodalomtudományban sem. Az irodalmi korszakok rendszerszerű vizsgálata most van csak igazán kibontakozóban (lásd például a ma már marxista irányítással folyó nemzetközi reneszánsz-, barokk- vagy felvilágosodáskutatásokat), s a legutóbbi egy-két évtizedig viszonylag ritkán elemezte a marxista irodalomtudomány rendszerként, valóságmozzanatok, gondolatok, ér­zelmek, értékek sajátos rendszereként az irodalmi műveket is. Bi­zonyos fokig a strukturalista kutatás érdeme az, hogy a marxista ku­tatók figyelme is ráirányult az irodalmi mű rendszerjellegére, s vi­tathatatlan az is, hogy a strukturalista kutatás néhány évtized le­forgása alatt a mű belső összefüggésrendszerének korábban ismeretlen törvényszerűségét fedezte föl. 4. Strukturalizmus és műelemzés Szögezzük azonban máris le, hogy a strukturalista irodalomkutatá­sok zöme, túlnyomó többsége nem műelemzéssel, hanem akarva-aka- ratlan, poétikai kutatással foglalkozott. Még akkor is, ha műelemzés­nek nevezte, hitte önmagát. A strukturalista kutatók munkájának iga­zi jelentősége nem az, hogy „melléktermékként” született néhány bri­liáns műelemzés is (általában úgy, hogy a műelemző egybevetette a mű belső struktúráját a vele összefüggésben levő társadalmi, művelő­déstörténeti, pszichológiai rendszerek struktúrájával, ahogy például Lucien Goldmann vagy Roland Barthes tette néhány írásában), ha­nem az, hogy — mint már említettem — a műalkotás belső összefüg­gésrendszerének számos fontos törvényszerűségét, mozzanatát tárták föl, olyannyira, hogy többek között épp az ő munkájuk eredménye­képpen ma már kirajzolódóban vannak egy olyan poétika körvonalai, amely differenciáltságban és rendszerességben fokozatosan megköze­lítheti majd akár a zenetudomány évszázadok óta már-már tökéle­tessé csiszolt összhangzattanát, kompozíciótanát is. S megközelítheti majd formalizáltságban is (s a formalizálás nem egyenlő a „formaliz­mussal”, mint ahogy Novák Zoltán véli, sem pedig a „történeti adat­szinttől” való elszakadással, ahogy Kiss Lajos feltételezi), mert a poé­tikának igenis formalizálnia s tipizálnia kell eredményeit, hogy a maj­dani műelemzőknek, akik természetesen nemcsak a poétika oldaláról közelednek majd a műhöz, rendelkezésre álljanak többek között, a poétika eszközei, ismeretei is. 5

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék