Kritika 3. (1974)
1974 / 1. szám - Hankiss Elemér: A tanári pálya foglalkozási ártalmairól
A tanári pálya foglalkozási ártalmairól Szívesen közöljük ezt a sok problémát érintő, érdekes írást. A szerző megállapításait több ponton is vitathatóknak tartjuk, éppen ezért szívesen közöljük olvasóink hozzászólásait is. Nem a manapság sokat emlegetett fizikai ártalmakról lesz szó a következőkben. Nem a túl erős és tartós hang-, fény- vagy vegyi hatások káros következményeiről. Vagyis röviden: nem az emberi szervezetet fenyegető veszélyekről, hanem azokról a javarészt még ismeretlen vagy legalábbis tudomásul nem vett foglalkozási ártalmakról, melyek az ember személyiségét, személyiségstruktúráját fenyegetik. Az közismert tény, hogy a foglalkozási ágak többsége kitermel egy-egy személyiségtípust: a kereskedő, a hivatalnok, az orvos, a színész, a mérnök, a háziasszony típusát, s nyilvánvaló az is, hogy egy-egy ilyen foglalkozás megszabta személyiségjelleg gyakran túlontúl szűk keretek közé szorítja és meggátolja az ember szabad kibontakozását, elszegényíti, eltorzítja személyiségét. A szépirodalom sok példával szolgál e foglalkozások okozta torzulásokra (gondoljunk csak Balzac vagy Gogol hőseire), s a filozófiai, történetfilozófiai általánosítások szintjén is sokan foglalkoztak már a munkamegosztás torzító, elidegenítő, az ember „nembeli gazdagodását” gátló hatásával. Egy-egy ilyen személyiségtípus, személyiségkeret konkrét vizsgálatára azonban, tudomásom szerint, alig-alig került sor. Kerítsünk hát sort egyre, próbaképpen. S legyenek az áldozatok ezúttal is, mint manapság már oly sokszor, a tanárok. Illetve pontosabban a középiskolai tanárok, s hogy még szűkebbre vonjuk a kört: fejtegetéseink e csoporton belül is elsősorban, bár nem kizárólag, humán szakos tanárokra, s minthogy ők vannak többségben, mindenekelőtt tanárnőkre vonatkoznak majd. Szeretném azonban elöljáróban leszögezni egyrészt azt, hogy az itt következőket nem a tanárok ellenében, hanem a fogadatlan prókátorként — az ő érdekükben és tanítványaik érdekében írom. S megjegyezni másrészt azt, hogy meggyőződésem szerint a tanári hivatás sok tekintetben kedvezőbb a személyiség kibontakozása szempontjából, mint a kötött értelmiségi foglalkozások legtöbbike, de ugyanakkor, más értelmiségi foglalkozásoknál nagyobb veszélyeket, az átlagosnál jóval több olyan tényezőt hordoz magában, amelyek az emberi személyiség szabad és harmonikus kibontakozását gátolják, megakadályozhatják. Ezeknek a tényezőknek a számbavételére, tudomásulvételére s kiküszöbölésére akar ösztönözni a következőkben fölvetett, vitaindítónak szánt néhány szempont. Kirakatélet Az erkölcsi-társadalmi normák nem arra valók, nem arra a célra készültek, hogy az ember maradéktalanul betartsa őket. Sokszorosan túl is vannak méretezve, azért, hogy — a szabad emberi elhatározásoknak, sajátosságoknak, szokatlanságoknak tág teret engedvén — a társadalmilag szükséges hatást végül mégiscsak kifejtsék. Egyfelől e normák, másfelől az emberi érzések, vágyak, törekvések állandó küzdelméből szövődik a társadalmi együttélés gazdag szövete, s e küzdelemben, csak e küzdelemben alakulhat az ember emberré, gazdag személyiséggé. Vannak azonban emberek, akiket a társadalom többé-kevésbé kirekeszt ebből a termékenyítő küzdelemből azzal, hogy rájuk bízza a társadalmi normák „vezérképviseletét”; így például a tanárokat, akiktől elvárja, hogy tanítványaiknak, s még jóval inkább tanítványaik apukáinak és anyukáinak, vagyis az egész közvéleménynek a színe előtt hirdessék és képviseljék minden szavukkal és tettükkel a kialakult társadalmi normarendszert. A társadalom, természetesen, minden választott és kinevezett tisztségviselőjétől elvárja, hogy a kialakult társadalmi átlagnormák szerint éljen, ez az igény azonban fokozottan, sokszorosan érvényesül a tanárokkal szemben, mert ők a felnőtt társadalom előretolt elitcsapatai, vadakat térítő s nevelő áldozatos miszszionáriusai és rendfenntartó alakulatai, hírszerzői és diplomatái. Nem engedhetnek hát meg maguknak lazaságokat, egyénieskedéseket: a szó szoros értelmében kirakatéletet élnek napi négy-öt órán át, s e négy-öt óra csak a nagyvárosi tanárokra vonatkozik. Kisvárosban és falun, tudjuk, akár napi 14 vagy 24 órán át is szolgálatban vannak, mint ahogy eklatánsan kiderül ez ama „tanítókisasszonyok” esetéből, akikről Rózsa János készített dokumentumfilmet. Álljon itt, emlékeztetőül, néhány sor a Valóság 1972/4. számában megjelent szövegkönyvből: Az egyik lány:... Egyébként nekem van rendtartásom, de én nem tudok róla, hogy nekem éjfélkor rendesen kell viselkednem! Arról igen, hogy mindig! Hogy miért éppen éjfélkor és éjfél után, arról nem tudok. Az igazgató fia: Egyszerűen nem lehet! A munkatörvénykönyvben van benne, a munkatörvénykönyvben van benne, hogy egy nevelő, különösen falun, de egyébként is mindenhol, egy nevelőnek a viselkedését is figyelik, és azzal is példát kell mutatni! Szerintem. A tanácselnöknő: Én is azt mondtam nekik, meg is sértődtek érte, mert én nem bánom, most is csak azt mondom, egy nevelő, falun, aki falura jön, az neveljen akkor is, amikor szórakozik, neveljen akkor is, amikor mulatságba megy, még otthon, mikor alszik akkor is! Mindig figyelemmel kísérik! A más foglalkozásúak többségével szemben nem merülnek föl ilyen társadalmilag talán jogosult, de az emberi személyiség komoly károsodása nélkül teljesíthetetlen elvárások; vagy legfeljebb csak olyan általános megfogalmazásban merülnek föl, hogy minden állampolgárnak a társadalom törvényei szerint s példamutatóan kell élnie. A mérnöknek, a munkásnak, az orvosnak ugyanis csak a tudását és a munkaerejét, a tanárnak viszont, ezeken túl, a magatartását és a személyiségét is megveszi vagy legalábbis igénybe veszi a társadalom. A tanároknak e téren s furcsa módon a színészek a negatív ellenpárjaik. A színészek is kirakatéletet élnek, reájuk is alkalmazható a tanácselnöknő megjegyzése, őket is számon tartják még az ágyukban is, csakhogy: míg a tanártól azt várja el a társadalom, hogy a kirakatban, a gyerekek előtt, önnön „jobbik énjét”, normarendszerét, a gyakorlatban oly sokszor megcsúfolt felettes énjét képviselje, addig a színésztől, épp ellenkezőleg, azt kívánja, hogy önnön „rosszabbik énjét”, szégyelli énjét, tudattalanját, érzelem- s ösztönvilágát manifesztálja, mutassa föl, tobzódja ki, lehetőleg az egész társadalom színe előtt. A tanároknak a konformizmus viselkedési normákkal való következetes azonosulás, a színészeknek viszont épp e normák kérkedő, semmibe vevő megszegése a kutyakötelessége. A filmcsillag liliomtipró sorozatát még a tisztes családanyák is borzadállyal teli gyönyörűséggel tárgyalják meg a piacon vagy a fodrásznál; ha viszont egy tanár vetemedik netalántán valami egészen szerény kis szokatlanságra, még a liliomtipró színász is megbotránkozik, legalábbis „apuka” minőségében. A színészeknek, társadalmi megrendelésre, a „18 éven felüli”, a tanároknak a ,,18 éven aluli” közönség előtt kell eljátszaniok a maguk színjátékát. S mindkét attrakciónak megvannak a maga személyiségtorzító veszélyei. KRITIKA Ne a gyerekek előtt! Valljuk be: ez a tanárokra nehezedő nagy nyomás nem utolsósorban abból fakad, hogy a felnőtt társadalomnak nem egészen tiszta a lelkiismerete a maga értékrendjével, normarendszerével kapcsolatban. A felnőttek ugyanis tudják, önmagukról és másokról, s némi rezignációval, cinizmussal vagy közönnyel vegyes bűntudattal elfogadják azt a tényt, hogy — bár elvben helyesnek tartják a kialakult normákat — a gyakorlatban sűrűn megszegik őket. A felnőtté válás, többek között, épp azt jelenti, hogy az ember fölismeri és elfogadja a normák meglétének fontosságát és állandó megszegésük tényét. Az elveknek és a tetteknek, a felettes énnek és a cselekvő énnek ez a disszonanciája állandó forrása annak a látens, de a felnőtt ember öntudatát, eszmékbe s elvekbe vetett hitét állandóan sorvasztó közérzetnek, amit mindannyian jól ismerünk. S forrása annak a zavarnak, szégyenkezésnek, amit a felnőtt társadalom érez a gyerekek színe előtt, a gyerekek előtt, akik nem ismerték még föl vagy nem fogadták még el a felnőtt élet e szomorú kompromisszumát. Érthető ezek után a felnőtteknek azon igyekezete, hogy a gyerekek előtt leplezzék e kompromisszum tényét, s azon való iparkodásuk, hogy legalább a felnőtt-gyerek viszonylatban szigorúbban tartsák magukat a maguk normáihoz, vagy eljátszák a „nicht vor den Kindern” kegyes, de hazug színjátékát. S ami még egyszerűbb: a gyerekek világába kiküldött képviselőikkel, a tanárokkal tartassák be szigorúan e normákat. Fegyelmezzük agyon magunkat Vannak a tanárok közt bizonyára olyanok, akik maguk sem hiszik, maguk sem élik meg igazán azt, amit képviselniök, mondaniok kell, de minthogy kell, hát mondják, ennél a tanártípusnál ez a kényszerű képmutatás lehet személyiségromboló hatással. De minden bizonnyal jóval többen vannak közöttük olyanok, akik meg akarják őrizni gondolataik, szavaik és tetteik egységét, s minthogy az adott s tanítandó normarendszeren nem vagy alig tágíthatnak, fokozatosan, lassan s valószínűleg javarészt öntudatlanul önmagukat, meggyőződéseiket, személyiségüket szűkítik, szürkítik le az adott keretekhez. Azonosulnak kötelező szerepükkel, a kirakatban bábukká, a kialakult normarendszert reklámozó bábukká válnak, állandóan fegyelmezik nemcsak diákjaikat, hanem elsősorban önmagukat, állandóan kontrollálják minden mozdulatukat, szavukat, gondolatukat. A társadalmi „felettes én” ilyen mérvű dominanciája pedig előbbutóbb elsorvasztja, elsorvaszthatja a személyiség ösztönös, érzelmi, spontán erőinek, képességeinek gazdag kibontakozását. A túlfegyelmezett, katonás, kínosan rendes s olykor már-már kényszerneurózisra hajlamos tanárok ennek a foglalkozási ártalomnak az áldozatai. Nem tudom, nem lehetne-e megkockáztatni azt a feltételezést, hogy a felnőtt társadalom, amely a múlt században még viselkedésével, erkölcseivel, magatartásával egyöntetűen képviselt önmaga s a gyerektársadalom előtt egy hagyományos és merev normarendszert, a huszadik században egyre inkább lazított a maga viselkedésformáin, egyre nagyobb teret engedett a maga érzéseinek, vágyainak, törekvéseinek, s lassanként egyetlen társadalmi csoportra, egyetlen foglalkozási ágra, a tanárságra testálta át e szigorú normák képviseletének nehéz feladatát. Ha ez így van, akkor a tanárok kényszerű viselkedése a múlt századi polgárság túlfegyelmezett és kényszeres viselkedésének egy itt rekedt maradványa, egy kis kürtőkalapos, földig fodrosszoknyás viktoriánus Anglia a farmernadrágos és miniszoknyás huszadik századi Európában, s csak akkor válik majd oldottabbá, szabadabbá, emberibbé, ha a társadalom kiforrja majd az új, a réginél szabadabb életstílus és emberi együttélés új normáit, új értékrendszerét. Ha már nem rossz, hanem jó lelkiismerettel él szabadabban, mint tizenkilencedik századi elődei. 16