Kritika 3. (1974)

1974 / 1. szám - Hankiss Elemér: A tanári pálya foglalkozási ártalmairól

A tanári pálya foglalkozási ártalmairól Szívesen közöljük ezt a sok problémát érintő, érdekes írást. A szerző megállapításait több ponton is vitathatóknak tartjuk, éppen ezért szíve­sen közöljük olvasóink hozzászólásait is. Nem a manapság sokat emlegetett fizikai ártalmakról lesz szó a következőkben. Nem a túl erős és tartós hang-, fény- vagy vegyi ha­tások káros következményeiről. Vagyis rövi­den: nem az emberi szervezetet fenyegető ve­szélyekről, hanem azokról a javarészt még is­meretlen vagy legalábbis tudomásul nem vett foglalkozási ártalmakról, melyek az ember sze­mélyiségét, személyiségstruktúráját fenyege­tik. Az közismert tény, hogy a foglalkozási ágak többsége kitermel egy-egy személyiségtípust: a kereskedő, a hivatalnok, az orvos, a színész, a mérnök, a háziasszony típusát, s nyilván­való az is, hogy egy-egy ilyen foglalkozás megszabta személyiségjelleg gyakran túlontúl szűk keretek közé szorítja és meggátolja az ember szabad kibontakozását, elszegényíti, el­torzítja személyiségét. A szépirodalom sok példával szolgál e foglalkozások okozta torzu­lásokra (gondoljunk csak Balzac vagy Gogol hőseire), s a filozófiai, történetfilozófiai álta­lánosítások szintjén is sokan foglalkoztak már a munkamegosztás torzító, elidegenítő, az ember „nembeli gazdagodását” gátló hatásá­val. Egy-egy ilyen személyiségtípus, személyi­ségkeret konkrét vizsgálatára azonban, tudo­másom szerint, alig-alig került sor. Kerítsünk hát sort egyre, próbaképpen. S legyenek az ál­dozatok ezúttal is, mint manapság már oly sok­szor, a tanárok. Illetve pontosabban a közép­iskolai tanárok, s hogy még szűkebbre von­juk a kört: fejtegetéseink e csoporton belül is elsősorban, bár nem kizárólag, humán szakos tanárokra, s minthogy ők vannak többségben, mindenekelőtt tanárnőkre vonatkoznak majd. Szeretném azonban elöljáróban leszögezni egyrészt azt, hogy az itt következőket nem a tanárok ellenében, hanem a fogadatlan pró­kátorként — az ő érdekükben és tanítványaik érdekében írom. S megjegyezni másrészt azt, hogy meggyőződésem szerint a tanári hivatás sok tekintetben kedvezőbb a személyiség ki­bontakozása szempontjából, mint a kötött ér­telmiségi foglalkozások legtöbbike, de ugyan­akkor, más értelmiségi foglalkozásoknál na­gyobb veszélyeket, az átlagosnál jóval több olyan tényezőt hordoz magában, amelyek az emberi személyiség szabad és harmonikus ki­bontakozását gátolják, megakadályozhatják. Ezeknek a tényezőknek a számbavételére, tu­domásulvételére s kiküszöbölésére akar ösz­tönözni a következőkben fölvetett, vitaindító­nak szánt néhány szempont. Kirakatélet Az erkölcsi-társadalmi normák nem arra valók, nem arra a célra készültek, hogy az ember maradéktalanul betartsa őket. Sokszo­rosan túl is vannak méretezve, azért, hogy — a szabad emberi elhatározásoknak, sajátossá­goknak, szokatlanságoknak tág teret enged­vén — a társadalmilag szükséges hatást végül mégiscsak kifejtsék. Egyfelől e normák, más­felől az emberi érzések, vágyak, törekvések állandó küzdelméből szövődik a társadalmi együttélés gazdag szövete, s e küzdelemben, csak e küzdelemben alakulhat az ember em­berré, gazdag személyiséggé. Vannak azonban emberek, akiket a társa­dalom többé-kevésbé kirekeszt ebből a termé­kenyítő küzdelemből azzal, hogy rájuk bízza a társadalmi normák „vezérképviseletét”; így például a tanárokat, akiktől elvárja, hogy ta­nítványaiknak, s még jóval inkább tanítvá­nyaik apukáinak és anyukáinak, vagyis az egész közvéleménynek a színe előtt hirdessék és képviseljék minden szavukkal és tettük­kel a kialakult társadalmi normarendszert. A társadalom, természetesen, minden vá­lasztott és kinevezett tisztségviselőjétől elvár­ja, hogy a kialakult társadalmi átlagnormák szerint éljen, ez az igény azonban fokozottan, sokszorosan érvényesül a tanárokkal szemben, mert ők a felnőtt társadalom előretolt elitcsa­patai, vadakat térítő s nevelő áldozatos misz­­szionáriusai és rendfenntartó alakulatai, hír­szerzői és diplomatái. Nem engedhetnek hát meg maguknak lazaságokat, egyénieskedése­­ket: a szó szoros értelmében kirakatéletet él­nek napi négy-öt órán át, s e négy-öt óra csak a nagyvárosi tanárokra vonatkozik. Kisváros­ban és falun, tudjuk, akár napi 14 vagy 24 órán át is szolgálatban vannak, mint ahogy eklatánsan kiderül ez ama „tanítókisasszo­nyok” esetéből, akikről Rózsa János készített dokumentumfilmet. Álljon itt, emlékeztetőül, néhány sor a Valóság 1972/4. számában meg­jelent szövegkönyvből: Az egyik lány:... Egyébként nekem van rendtartásom, de én nem tudok róla, hogy ne­kem éjfélkor rendesen kell viselkednem! Arról igen, hogy mindig! Hogy miért éppen éjfélkor és éjfél után, arról nem tudok. Az igazgató fia: Egyszerűen nem lehet! A munkatörvénykönyvben van benne, a munka­törvénykönyvben van benne, hogy egy nevelő, különösen falun, de egyébként is mindenhol, egy nevelőnek a viselkedését is figyelik, és azzal is példát kell mutatni! Szerintem. A tanácselnöknő: Én is azt mondtam nekik, meg is sértődtek érte, mert én nem bánom, most is csak azt mondom, egy nevelő, falun, aki falura jön, az neveljen akkor is, amikor szórakozik, neveljen akkor is, amikor mulat­ságba megy, még otthon, mikor alszik akkor is! Mindig figyelemmel kísérik! A más foglalkozásúak többségével szemben nem merülnek föl ilyen társadalmilag talán jogosult, de az emberi személyiség komoly ká­rosodása nélkül teljesíthetetlen elvárások; vagy legfeljebb csak olyan általános megfo­galmazásban merülnek föl, hogy­ minden ál­lampolgárnak a társadalom törvényei szerint s példamutatóan kell élnie. A mérnöknek, a munkásnak, az orvosnak ugyanis csak a tudá­sát és a munkaerejét, a tanárnak viszont, eze­ken túl, a magatartását és a személyiségét is megveszi vagy legalábbis igénybe veszi a tár­sadalom. A tanároknak e téren s furcsa módon a színészek a negatív ellenpárjaik. A színészek is kirakatéletet élnek, reájuk is alkalmazható a tanácselnöknő megjegyzése, őket is számon tartják még az ágyukban is, csakhogy: míg a tanártól azt várja el a társadalom, hogy a ki­rakatban, a gyerekek előtt, önnön „jobbik én­jét”, normarendszerét, a gyakorlatban oly sok­szor megcsúfolt felettes énjét képviselje, ad­dig a színésztől, épp ellenkezőleg, azt kívánja, hogy önnön „rosszabbik énjét”, szégyelli én­jét, tudattalanját, érzelem- s ösztönvilágát ma­nifesztálja, mutassa föl, tobzódja ki, lehetőleg az egész társadalom színe előtt. A tanároknak a konformizmus viselkedési normákkal való következetes azonosulás, a színészeknek vi­szont épp e normák kérkedő, semmibe vevő megszegése a kutyakötelessége. A filmcsillag liliomtipró sorozatát még a tisztes családanyák is borzadállyal teli gyönyörűséggel tárgyalják meg a piacon vagy a fodrásznál; ha viszont egy tanár vetemedik netalántán valami egé­szen szerény kis szokatlanságra, még a liliom­tipró színász is megbotránkozik, legalábbis „apuka” minőségében. A színészeknek, társa­dalmi megrendelésre, a „18 éven felüli”, a ta­nároknak a ,,18 éven aluli” közönség előtt kell eljátszaniok a maguk színjátékát. S mindkét attrakciónak megvannak a maga személyiség­torzító veszélyei. KRITIKA Ne a gyerekek előtt! Valljuk be: ez a tanárokra nehezedő nagy nyomás nem utolsósorban abból fakad, hogy a felnőtt társadalomnak nem egészen tiszta a lelkiismerete a maga értékrendjével, norma­­rendszerével kapcsolatban. A felnőttek ugyan­is tudják, önmagukról és másokról, s némi re­­zignációval, cinizmussal vagy közönnyel ve­gyes bűntudattal elfogadják azt a tényt, hogy — bár elvben helyesnek tartják a kialakult normákat — a gyakorlatban sűrűn megszegik őket. A felnőtté válás, többek között, épp azt jelenti, hogy az ember fölismeri és elfogadja a normák meglétének fontosságát és állandó megszegésük tényét. Az elveknek és a tettek­nek, a felettes énnek és a cselekvő énnek ez a disszonanciája állandó forrása annak a lá­tens, de a felnőtt ember öntudatát, eszmékbe s elvekbe vetett hitét állandóan sorvasztó köz­érzetnek, amit mindannyian jól ismerünk. S forrása annak a zavarnak, szégyenkezésnek, amit a felnőtt társadalom érez a gyerekek szí­ne előtt, a gyerekek előtt, akik nem ismerték még föl vagy nem fogadták még el a felnőtt élet e szomorú kompromisszumát. Érthető ezek után a felnőtteknek azon igyekezete, hogy a gyerekek előtt leplezzék e kompromisszum tényét, s azon való iparkodásuk, hogy legalább a felnőtt-gyerek viszonylatban szigorúbban tartsák magukat a maguk normáihoz, vagy el­­játszák a „nicht vor den Kindern” kegyes, de hazug színjátékát. S ami még egyszerűbb: a gyerekek világába kiküldött képviselőikkel, a tanárokkal tartassák be szigorúan e normákat. Fegyelmezzük agyon magunkat Vannak a tanárok közt bizonyára olyanok, akik maguk sem hiszik, maguk sem élik meg igazán azt, amit képviselniök, mondaniok kell, de minthogy kell, hát mondják, ennél a ta­nártípusnál ez a kényszerű képmutatás lehet személyiségromboló hatással. De minden bi­zonnyal jóval többen vannak közöttük olya­nok, akik meg akarják őrizni gondolataik, sza­vaik és tetteik egységét, s minthogy az adott s tanítandó normarendszeren nem vagy alig tágíthatnak, fokozatosan, lassan s valószínű­leg javarészt öntudatlanul önmagukat, meg­győződéseiket, személyiségüket szűkítik, szür­­kítik le az adott keretekhez. Azonosulnak kö­telező szerepükkel, a kirakatban bábukká, a kialakult normarendszert reklámozó bábukká válnak, állandóan fegyelmezik nemcsak diák­jaikat, hanem elsősorban önmagukat, állan­dóan kontrollálják minden mozdulatukat, sza­vukat, gondolatukat. A társadalmi „felettes én” ilyen mérvű dominanciája pedig előbb­­utóbb elsorvasztja, elsorvaszthatja a szemé­lyiség ösztönös, érzelmi, spontán erőinek, ké­pességeinek gazdag kibontakozását. A túlfe­gyelmezett, katonás, kínosan rendes s olykor már-már kényszerneurózisra hajlamos taná­rok ennek a foglalkozási ártalomnak az áldo­zatai. Nem tudom, nem lehetne-e megkockáztatni azt a feltételezést, hogy a felnőtt társadalom, amely a múlt században még viselkedésével, erkölcseivel, magatartásával egyöntetűen kép­viselt önmaga s a gyerektársadalom előtt egy hagyományos és merev normarendszert, a hu­szadik században egyre inkább lazított a ma­ga viselkedésformáin, egyre nagyobb teret en­gedett a maga érzéseinek, vágyainak, törekvé­seinek, s lassanként egyetlen társadalmi cso­portra, egyetlen foglalkozási ágra, a tanárság­ra testálta át e szigorú normák képviseletének nehéz feladatát. Ha ez így van, akkor a taná­rok kényszerű viselkedése a múlt századi pol­gárság túlfegyelmezett és kényszeres viselke­désének egy itt rekedt maradványa, egy kis kürtőkalapos, földig­ fodrosszoknyás viktoriá­nus Anglia a farmernadrágos és miniszok­nyás huszadik századi Európában, s csak ak­kor válik majd oldottabbá, szabadabbá, embe­ribbé, ha a társadalom kiforrja majd az új, a réginél szabadabb életstílus és emberi együttélés új normáit, új értékrendszerét. Ha már nem rossz, hanem jó lelkiismerettel él szabadabban, mint tizenkilencedik századi elődei. 16

Next