Kritika 3. (1974)
1974 / 1. szám - Hankiss Elemér: A tanári pálya foglalkozási ártalmairól
A tekintély Nessus-inge Akik próbálták, tudják, milyen felfrissítő és gazdagító fejlődésben levő, érdeklődő gyerekek, fiatalemberek között élni, velük együtt dolgozni. De tudják azt is, hogy megvannak a maga veszélyei is ennek az együttélésnek, annak, hogy egy felnőtt ember életének nagyobbik felét nem vele egyenrangú, azonos tudású és lehetőségű versenytársak között tölti el, hanem neki tudásban, tapasztalatban, érettségben alárendelt gyerekek, ifjú emberek között, akik ráadásul még formálisan is függnek tőle, s akik előtt, ha akarja. Ha nem, s még akkor is, ha a diákok ennek ellenkezőjét vallják, koránál, tudásánál, a felnőtt világhoz való tartozásánál fogva tekintélye van. A tanárok legjava állandó, de többnyire csak részben sikeres erőfeszítéseket tesz, hogy kibújjon ebből a bőréhez tapadó tekintélytudatból s egyenrangú emberként, társként közeledjék tanítványaihoz. Mások lassan, fokozatosan, az 17 A kötelező szürkeség Már az eddigiekből is kiderült az, hogy a tanároknak manapság nálunk, és valószínűleg a legtöbb országban, elsősorban nem valamiféle hivatalos államhatalmi normarendszerhez (voltak ilyen korszakok is, nálunk pl.: 1850, 1914, 1920, 1940, 1950) kell kínos pontossággal tartaniuk magukat, hanem valamiféle össztársadalmi — mai tréfás szóhasználattal — népfrontos közmegegyezéshez, közvéleményhez, a különféle társadalmi állásfoglalások, nézetek valamiféle közös nevezőjéhez, egymást átfedő szürke középmezejéhez, olyan már-már semmitmondó vélemények, nézetek egyvelegéhez, amelyben — megszokásból, kényelemből, jobb híján — a társadalom többsége megegyezik, s amelynek legfőbb ismertetőjegye az, hogy: nem botránkoztat meg senkit. S lehet-e nagyobb vétke egy tanárnak annál, mint hogy megbotránkoztatja, nem is annyira a gyerekeket, hanem a gyerekeiket féltő apukákat és anyukákat? Megbotránkoztatja azzal, hogy valami olyat mond vagy tesz, amit az apukák és anyukák jelentős százaléka naponta mond és tesz gyerekeik előtt vagy épp háta mögött. Máshol más okai lehetnek, nálunk azonban minden bizonnyal jócskán hozzájárult e szürke véleményátlag kialakulásához a manapság sokat emlegetett dezideologizálódás, széles társadalmi rétegek tudatának elkispolgáriasodása, s nem utolsósorban az, hogy a marxistaszocialista gondolkodás ma világszerte folyó nagy megújulása javarészt még a nagyigényű és elmélyült filozófiai-elvi viták szintjén folyik (gondolok itt például a szocialista forradalom után a szocialista építés eszmerendszerének kidolgozásán fáradozó gondolkodók munkájára), s nem hatotta még át kellőképpen a társadalom széles rétegeinek tudatát és gyakorlatát. A fiatalok legalábbis még mindig abban a hitben vagy tévhitben élnek, hogy mások már megcsinálták helyettük a forradalmat, vagy a legjobb esetben is pontosan kijelölik nekik, hogy melyik csavarocskát húzhatják meg a szocializmus már-már elkészült gépezetén. A heti harminc vagy negyven órában tanító tanároktól pedig senki sem kívánhatja, hogy megoldják napjainknak ezt az egyik legnagyobb dilemmáját, a filozófiai gondolkodás elvont szintjén megfogalmazott ideákat a maguk erejéből a mindennapi gyakorlatban ható, a fiatalokat máris tettre mozgósító, „kézzelfogható” eszmékké fogalmazzák át. Ám ilyen eszmék nélkül végül is, többé-kevésbé belekényszerülnek az említett jellegtelen, össztársadalmilag szentesített és szürkére csiszolódott életelvek „oktatásába”: a szorgalom, a rendszeretet, az igazmondás, a tisztesség, az illedelmesség, a szerénység, az ismeretvágy, a törekvés, a társadalmi hasznosság oktatásába és nevelésébe. Fontos, nélkülözhetetlen, valóban imár-már örök érvényű emberi erények csak, de figyeljük meg: túlnyomó többségük az ember társadalmi alkalmazkodását szolgálja, s ha valami vezéreszme, valami igazán fontos társadalmi vagy emberi ügy nem fogja össze, nem dinamizálja, nem mozgósítja őket, akkor önmagukban a személyiséget inkább lezárják, leszürkítik, mintsem gazdagon kibontják. S e veszély nemcsak az ezzel a hasznos, de szürke középszerrel traktált diákokat, hanem a legjobb meggyőződésük ellenére is, akarva-akaratlan ezt a középszert ,hirdető s képviselő tanárokat is fenyegeti, egyetemről kikerülve eleinte még tiltakozva, viszolyogva, aztán egyre inkább természetesnek találva hozzászoknak a tekintélyhez. Ez pedig megint csak sok személyiségtorzító lehetőséget rejt magában. Egyfelől azt, hogy az emberben túlzottan megerősödnek bizonyos autoritatív vonások, az érvelést és meggyőzést fokozatosan kiszorítják a kijelentő, kinyilatkoztató mechanizmusok, ami végül is az igazi gondolkodást nemcsak azokban fojtja el, akikkel szemben alkalmazzák, hanem abban is, aki alkalmazza őket. Nem minden veszély nélkül való a tekintély gyakorlása azért sem, mert hajlamos arra, hogy rövidre zárjon. A tekintélytudat ugyanis rendkívül sérülékeny és sértődékeny valami: gyakori jelenség az, hogy az ember érzékenyebben reagál a tekintélyén, mint a becsületén esett sérelemre (nyilván azért, mert a tekintély általában bizonytalanabb lábakon áll, mint a becsület, különösen az olyan tekintély, amely a pozíció vagy az életkor s nem az ember önnön értékéből ered), s általában azzal reagál rá, hogy többszörös erővel érvényt szerez kétségbevont tekintélyének. Ez a mechanizmus pedig, circulus vitiosusszerűen könynyen elspirálozhat a hatalmaskodással kompenzált beteges érzékenység állapotához. Ahhoz az állapothoz, amikor az ember már nem az igazságot keresi, hanem a tekintélyét védi minden gondolatával, tettével, szavával. Annál pedig aligha van nagyobb ártalom, mint mikor a tekintélytudat lép a személyiség helyébe. Permanens önelégületlenség A tanári pálya egyik legvonzóbb sajátossága az, hogy állandó fejlődésre, továbbtanulásra készteti az embert, mert igazán jól csak az taníthat, aki maga is állandóan tanul, kutat, keresi az újat, meg akarja érteni a legújabbat. Minden tanár érzi magában ezt az igényt, s többségük heroikus erőfeszítéseket tesz, hogy eleget is tudjon tenni ennek az igénynek. Sziszifuszi munka: heti 30—40—50 óra mellett szinte lehetetlen a rendszeres önképzés, s alig-alig ér valamit az amúgy se valami jól megszervezett intézményes továbbképzés. Mindebből az önmagával való állandó elégedetlenség, önmaga elégtelenségének, sőt alkalmatlanságának az érzése fakad, ami kezdetben talán serkenti az embert, később azonban, a megannyi kudarccal végződő nekigyürkőzés után, aláássa az ember öntudatát, önérzetét, s védekezésképpen közönyössé teheti a szakmája iránt, minden új iránt, az igazi gondolkodás iránt. De igazságtalanok lennénk, ha nem szögeznénk le itt sietve, hogy a tanárokra ez a védekező vagy tunya lezárulás még mindig jóval kevésbé jellemző, mint számos más szakma képviselőire. Arra, hogy a permanens és kóros önelégültségre is találhatunk példát a tanárok között, nem térünk itt ki, mert ezt, mint kompenzációs mechanizmust, mások már részletesen elemezték. S elemezték azt is, hogy mindenkor bőven volt, s még ma is jócskán van mit kompenzálnia a tanároknak. Mert úgy hírlik, hogy az uraság, az intéző, a főjegyző és a plébános ama hajdani tarokkasztalánál nem jutott hely a helybeni oskola rektorának, s rossz nyelvek szerint, az orvos, az állatorvos, a főagronómus és a főkönyvelő bridzs- vagy ultiasztala mellől még ma is gyakran kiszorul a tantestület. Nem munkája szerint Arra is épphogy csak utalok, mert köztudomású, hogy alig-alig van még egy olyan szakma, ahol a teljesítmény és az anyagi-erkölcsi elismerés olyan kevéssé, szinte egyáltalában nem függ össze egymással, mint a tanároknál. Mert egyfelől a gépírónő, a munkás, a mérnök munkája kézzelfogható, mérhető, pénzben kifejezhető, a tanároké legfeljebb sejthető. Másfelől, az emberek többsége annak dolgozik, akitől anyagi-erkölcsi elismerését, előmenetelét várja: a gépírónő munkáját főnöke napról napra látja, a munkásét napról napra többen ellenőrzik, a kórházi orvos munkáját kollégák és ápolónők tucatja kíséri állandóan figyelemmel. A tanár viszont a tanítványainak, a tanítványaival, a tanítványaiért dolgozik, zárt ajtók mögött, s azok, akiknek munkáját bírálniok s jutalmazniok kellene, az igazgató, a szakfelügyelő, a kerületi oktatási osztályok tisztviselői évente mindössze néhány óráját, vagyis munkájának alig egy-két ezrelékét figyelhetik meg, s ezért akarva-akaratlan a tanári munka látható, füllel hallható és kézzelfogható melléktermékei alapján ítélik meg, annak alapján, hogy hogyan fegyelmez (mekkora zaj hallatszik ki az osztályteremből), hány mázsa papírt tud gyűjteni, hány színházjegyet eladni stb., stb. Nem tudom, mit szólnának egy üzem munkásai, ha bérüket a műhelytisztasági és a dekorációs versenyben elért helyezésük alapján szabnák meg. Még a szamárlétra is jobb A zárt ajtók mögötti tanítás átka az is, hogy a tanárok önmagukat, önmaguk munkájának a minőségét és értékét sem ismerik, egyszerűen azért, mert egymás munkáját sem ismerhetik s így nincs vagy alig van összehasonlítási alapjuk. Többek között ez vezet ahhoz a Ferge Zsuzsa által is kiemelt jelenséghez, hogy a tanári karokban, a tanártársadalomban nincs sem érdemi, sem formális hierarchia. Az érdemi hierarchia nem alakulhat ki, mert a tényleges teljesítmények a jelenlegi módszerekkel nem mérhetők. Formális hierarchia pedig, nem tudom, milyen hagyományból vagy elgondolásból eredően egyszerűen nem létezik a pedagógusvilágban. Ezzel a kocsonyás egyenlősdivel egyedül áll a tanárság; hamarjában nem is jut eszembe más olyan szakma, ahol (az úgynevezett rendkívüli évugrásoktól eltekintve) a háromévenként esedékes néhány százaléknyi fizetésemelésen kívül semmiféle előmenetelre, kiugrásra, magasabb rang vagy pozíció elérésére nincs lehetőség. Illetve van mégis egy, ha nem is szakma, de társadalmi réteg, amelyre ugyanígy jellemző az évenkénti százalékos előrearaszolás, és a hierarchia, az előmenetel, az egészséges és személyiségfejlesztő versengés teljes hiánya, a nyugdíjasok rétege. A szabad döntési s költözködési jog Nem szóltunk e rövid cikkben az olyan ártalmakról, amelyek nemcsak a tanári hivatás velejárói. Így például arról, hogy sok más szakma dolgozóihoz hasonlóan a tanároknak sincs elég beleszólásuk a maguk munkájába, s hogy tantervek, tankönyvek, igazgatói s egyéb utasítások túlontúl megkötik a kezüket. Vagy arról — s ebben elsősorban a hivatalnoki, adminisztrátori réteggel osztoznak —, hogy a tanároknak száz évvel a jobbágyfelszabadítás után sincs még meg a szabad költözködési joguk. Ellentétben a mezőgazdaságban és az iparban dolgozók millióival és a műszaki értelmiség százezres tömegével, a tanárok, ha egyáltalában, akkor is csak a legnagyobb nehézségek és kockázatok árán változtathatnak munkahelyet, s így másoknál jóval nagyobb mértékben ki vannak szolgáltatva adott munkahelyük vezetőinek. Az iskolaigazgatók demokratizmusát vagy a tanárok emberi integritását dicséri, hogy e kedvezőtlen s tarthatatlan helyzet ellenére is csak elvétve, egy-egy szerencsétlen összetételű tanári karban virágzott ki az emberi személyiség legnagyobb ellensége: a szervilizmus. Az éles kontrasztok kedvéért festettük ilyen túlontúl is sötétre a képet. A tanárok többsége egészséges, gazdag személyiség s nap mint nap sikeresen megvívja a maga harcát a pálya foglalkozási ártalmai ellen. De számba kell venni mégis, minél alaposabban, e foglalkozási ártalmakat, mert az ellenük való küzdelem nem a tanárok magánügye. Mélyen benne gyökereznek ugyanis iskolarendszerünk, közgondolkodásunk, emberi viszonylatrendszerünk évszázados hagyományaiban, s következésképpen: csak széles körű és jól átgondolt társadalmi összefogással lehet véglegesen lefejteni őket tanáraink, iskoláink, diákjaink mindennapjairól, életéről. Hogy le lehet és le kell fejteni őket, ahhoz nem fér semmi kétség. De ahhoz sem, hogy ez nehezebb és hosszadalmasabb munka, mint a manapság oly sokat emlegetett hang-, fény- és más egyéb fizikai-ökológiai ártalmak elleni küzdelem. HANKISS ELEMÉR KRITIKA