Kritika 3. (1974)
1974 / 4. szám - Veszely Péter: Magyar emigráns a magyar emigrációról
után alakult ki a modern orosz nyelv stb., stb., egyszerűen nem érdekli Szolzsenyicint. Ez a világnézet — mondjuk ki kereken: a reakciós orosz nacionalizmus világszemlélete! — a forradalmat minden megjelenési formájában elutasítja. És ennek érdekében — bármennyire paradoxul hangzik — képes arra is, hogy önnön népét mértéktelenül gyalázza. A maga eszmerendszere szerint ugyanakkor logikusan, hiszen az orosz nép — szerintük — eltért mindattól, ami „igazán” orosz, ami igazán népi. A Tizennégy augusztusa című regény egyik jelentése az, hogy a németek azért győzhették le Szamszonov Kelet-Poroszországba betörő hadseregét, mert nem adták fel nemzeti valóságukat, ellentétben az „erkölcsi romlással”, forradalmi gondolatokkal „megvert” oroszokkal. Tehát nem a cárizmus bomlása, az orosz félfeudális állapotok okozták a vereséget, hanem a forradalmi gondolat! A GULAG szigetcsoport ezt a hamis gondolatot terjeszti ki a szovjet rendszer egészére és főként a második világháborúra. (Ezen a ponton Szolzsenyicin álláspontja kísértetiesen emlékeztet a pánszlávizmus egyik atyjának, Dmitrij Szkobelev tábornoknak a nézeteire. Szkobelev 1882 februárjában a Párizsban tanuló szerb diákok előtt kijelentette: „Feltárom önöknek, hogy Oroszország miért nem tudja mindig teljesíteni általános hazafias kötelezettségeit és speciálisan szláv küldetését. Azért, mert úgy belső, mint külső ügyeinkben a külföldi hatás függvényei vagyunk. Otthonunkban nem lehetünk otthon ...” Szkobelev ezután a német veszélyre figyelmeztetett, mert — úgymond — Németország „természetes ellensége” a szlávságnak. Mégis: a cári tábornok példának tekinti a német sovinizmust, melyet ő hazafiságnak nevez: „ ... lehetetlen nem igazat adni nekik, lehetetlen nem tisztelni őket, mint okos és ügyes hazafiakat. Nincsen bennük semmiféle aggály, nem méricskélnek, ha a Vaterland érdekeiről van szó. A mi nemzetünk ilyen őszinte és mély hazafisággal nem dicsekedhet. Nálunk nincsenek olyan hazafiak, mint például Bismarck ...” [Krasznij arhiv, 27. k., 1928, 219— 221. 1.] Ez a gondolatmenet — a pánszlávizmus sovén programjának klasszikus kifejezése — ismétlődik meg lényegileg Szolzsenyicinnél a Tizennégy augusztusában is, s világszemléletében általában.) És ezen a ponton elkerülhetetlen a politikai következtetések levonása. A GULAG szigetcsoportban, egy lábjegyzetben ezt írja Szolzsenyicin: „Rooseveltet és Churchillt hazájukban mint az államférfiúi bölcsesség hiteles mértékét tisztelik. Számunkra, az orosz börtönviszonyok között, meglepő világossággal bizonyosodott be szisztematikus rövidlátásuk, sőt ostobaságuk. Hogyan voltak képesek 1941- től 1945-ig mindenfajta garanciáról lemondani, amely Kelet-Európa függetlenségét biztosította volna? Hogyan voltak képesek arra a nevetséges játékra, hogy a négy zónára osztott Berlinért (amely később Achilles-sarokká lett i számukra) föláldozták Szászország és Türingia nagy területeit?... Azt mondják, ezzel fizettek Sztálinnak a japán háborúban való részvételéért. Már a kezükben volt az atombomba és fizetni voltak képesek Sztálinnak... Vajon nem ez a politikai számítás teljes együgyűsége?” (265. 1.) Tehát a nyugati hatalmaknak azonnal atombombával kellett volna nemcsak a Szovjetunió, hanem egész Kelet-Európa ellen támadni! Tehát a feladatuk ez lett volna: megakadályozni a kelet-európai forradalmakat, meghosszabbítani a japán háborút , és nagyon nehéz lenne előszámlálni azokat a logikus következtetéseket, amelyek Szolzsenyicin tételéből következnek. Szolzsenyicin egyébként azt állítja, hogy a GULAG szigetcsoport című könyvében a személyi kultusz áldozatainak állít emléket. A személyi kultusz bűneit azonban nem Szolzsenyicin leplezte le, hanem elsősorban a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa. Szolzsenyicin ebben a könyvében nem emléket állít, hanem meggyalázza a személyi kultusz azon kommunista áldozatainak emlékét, akik egész életüket a forradalom ügyéért, Oroszország, a Szovjetunió haladásáért áldozták fel. Szolzsenyicin eszmerendszere a haladó orosz gondolat megcsúfolása is egyben: kétségbeesett s egyben eleve kudarcra ítélt kísérlet a történelem kerekének visszaforgatására. FEHÉR PÁL Magyar emigráns a magyar emigrációról Nagy Kázmér könyve a magyar politikai emigráció történetéről Nagy Kázmér könyve Elveszett alkotmány címmel Münchenben jelent meg az idén, az Aurora Könyvek sorozatban, melyet az Új Látóhatár felelős kiadója, Molnár József gondoz. A 93 oldalas kötetet 1000 példányban adták ki és az ára 10 NSZK-márka, vagy 2 font vagy 5 USA-dollár, illetve az ennek megfelelő összeg. Ezeken a hasábokon nem volt szokás a nyugati emigráció szellemi termékeinek ismertetése és ezután sem lesz általános gyakorlat. Ha Nagy Kázmér könyve kivétel — ezt a tanulmány témája, a szerző felkészültsége és felelős komolysága indokolja. Az Elveszett alkotmány témáját a mű alcíme határozza meg a legpontosabban: „Vázlat az 1944 és 1964 közötti magyar politikai emigráció kialakulásáról." Nem arról van szó, mintha a magyar politikai emigráció nélkülözhetetlen fejezetét jelentené a magyarság újabb kori történetének, hogy ennek tanulmányozása sürgős feladataink közé tartozna. Nagy Kázmér sem tartja annak, tanulmányának első mondatában azonnal az egyetemes magyar történelem „lábjegyzetének” (5. 1.) minősíti a politikai emigráció történetét. A számok cáfolhatatlannak látszó erejével is bizonyít: a hozzávetőlegesen 15 milliónyi magyarságból Nyugat-Európában élkb. 205.000 ember (a legtöbben a Német Szövetségi Köztársaságban: kb. ötvenezren), a tengerentúlon pedig 960 ezren (a legtöbben Észak-Amerikában: 700 ezren). Ebből a tömegből kik tekinthetők politikai emigránsoknak? Nagy Kázmért idézem: „A még megjelenő 200 külföldi magyar lapból 100 politikai jellegű és foglalkoztat szerkesztőként, cikkíróként: 200 embert. A 15—20 emigrációs csúcsszervezet vezetőségében van: 200 ember. A különféle felekezetek papjai között politikai szerepet játszik mintegy 300 ember. Nem magyar szervezetekben (pl. egyetemek, kutatóintézetek) dolgozó magyarokból politikai érdeklődésű: 300 ember. Nem magyar politikai pártok (pl. az amerikai republikánus párt nemzetiségi tagozatában) és hasonló helyeken politikai emigráns lehet: 400 ember. Vagyis összesen: 1400 ember.” (81—82. 1.) Tehát a több mint egymillió emberből 1400 foglalkozik hivatásszerűen politikával, s ezeknek a fele sem magyar emigránsszervezetekben! Valóban „lábjegyzet”-jelentőségű mozgalom ez, amelynek — mint látni fogjuk — még a nyugati országokban élő magyarságra sem volt s nem is lehetett jelentős befolyása vagy kivált irányító szerepe. „A politikai emigráció kialakulásának és főbb irányzatainak elbeszéléséhez — írja Nagy Kázmér — nem ítélőbíróként, hanem Klio szánakozó mosolyával látok hozzá...” (9. 1.) „Klio szánakozó mosolya...” A magyar nemzet történetében oly gyászos szerepet játszó mozgalmak utóvédharcairól, tragikomikus illúziók összeomlásáról szólnak az adatok. Ha Nagy Kázmér könyvét ismertetjük (és helyenként vitázunk vele), akkor voltaképpen kettős igényt kívánunk kielégíteni. Az egyik igény az, hogy adatokkal — mégpedig egy emigráns könyvkiadónál megjelent könyv emigráns szerző által összegyűjtött adataival — bizonyítsuk az 1944 utáni magyar politikai emigráció teljes csődjét. A másik igény pedig arra irányul, hogy ismerjük meg azoknak az illúzióknak, politikai va banque-játékosoknak a teljes romlását, logikus végzetét, amelyek és akik oly sokáig játszottak rosszemlékű szerepet történelmünkben. Nagy Kázmér sem illúziók nélküli szerző. Annyi bizonyos azonban, hogy a politikai emigráció mozgalmait nem ama 1400 ember szemszögéből nézi, hanem a milliós, Nyugaton élő magyarság érdekei felől. „S maga a diaszpóra ... — írja könyvének végén — Hogyan s meddig? Vajon, kívánatos-e, hogy fennmaradjon? Nem teszi-e ki veszedelmeknek azokat, akik ebben az állapotban élnek? S hogyan kellene »rendszabályok« nélkül szabályozni, hogy a diaszpóra erőt meríthessen Magyarország létezéséből, az ország pedig számíthasson a világméretűre nőtt szellemi Magyarország tengerentúli »tartományaira« ...?!” Itt világosan kimondatik: az alap a Magyarországhoz való normális viszony, s általában a könyv szelleme is azt tükrözi, hogy a szerző nem Magyarország ellenében, hanem a hazával együtt tartja reménytelinek a nyugati magyarság jövőbeli sorsát. A politikai emigráció? „A külföldön élő magyarok, emberek története ... Csupa regénybe illő, sokszor hihetetlennek hangzó sors. Kezdve koszorús híreseken, félkérge különcökön át a hírhedettekig. Ki tud róluk? Ki menti meg emléküket? S mit tudunk szociológiájukról? Hogyan élnek? Milyen a magyar nyelv helyzete, fejlődése vagy romlása? Műveltségük, szokásaik, hatásuk a befogadó társadalmakra s viszont? Családi életük? Gyermekeik jövője? Mit tudunk erről? Vajmi keveset. Azok is, akik a diaszpórában élnek. Pedig sorsok, emberek, jelentős, sokszor csak színes figurák, valóságos kapcsolatok és törekvések ezreiből áll a diaszpóra, melynek felszínén a politikai emigráció vékony jégtáblájának elolvadása után, a nemzetből kiszakadt több mint egymillió magyar történetére fel kell figyelni...” (79. 1. Kiemelés tőlünk.) A szerző és illúziói Egy-két szót dr. Nagy Kázmérról. Részt vett a németellenes ellenállási mozgalomban, majd a koalíciós idők politikai harcaiban is. 1948 végén disszidált. 1967 végéig Ausztráliában, Sydneyben élt, dolgozott gyári munkásként is, de 17 esztendőn át szerkesztett egy magyar nyelven megjelenő lapot, a Független Magyarországot. 1968 óta Londonban él, a BBC munkatársa. A magyar emigráció történetén kívül, a magyar—angol történeti kapcsolatokkal is foglalkozik. Ugyancsak az Aurora Könyvek sorozatában adták ki Skócia Pannónias királynője című, 88 lapos tanulmányát, amely angolul is megjelent. Gyakorlati-politikai indítékait a szerzőnek már érzékeltettük. Elvi álláspontját, ha tetszik kutatómunkájának — mert roppant nagy anyagra alapozva rögzíti az emigráció történetét — irányelveit könyvének első fejezetében (A társadalmi háttér és az emigrációk szociológiája), illetve utószavában fejti ki. Árulkodóak azonban már a könyv egyes fejezetei elé írt mottók is: ezek idézetek Mikes Kelementől. KRITIKA