Kritika 3. (1974)

1974 / 4. szám - Veszely Péter: Magyar emigráns a magyar emigrációról

után alakult ki a modern orosz nyelv stb., stb., egyszerűen nem érdekli Szolzsenyicint. Ez a világnézet — mondjuk ki kereken: a reakciós orosz nacionalizmus világszemlé­lete! — a forradalmat minden megjelenési formájában elutasítja. És ennek érdekében — bármennyire paradoxul hangzik — képes arra is, hogy önnön népét mértéktelenül gya­­lázza. A maga eszmerendszere szerint ugyan­akkor logikusan, hiszen az orosz nép — sze­rintük — eltért mindattól, ami „igazán” orosz, ami igazán népi. A Tizennégy augusz­tusa című regény egyik jelentése az, hogy a németek azért győzhették le Szamszonov Kelet-Poros­zors­zág­b­a betörő hadseregét, mert nem adták fel nemzeti valóságukat, el­lentétben az „erkölcsi romlással”, forradal­mi gondolatokkal „megvert” oroszokkal. Te­hát nem a cárizmus bomlása, az orosz félfeu­dális állapotok okozták a vereséget, hanem a forradalmi gondolat! A GULAG szigetcsoport ezt a hamis gondolatot terjeszti ki a szov­jet rendszer egészére és főként a második világháborúra. (Ezen a ponton Szolzsenyicin álláspontja kísértetiesen emlékeztet a pán­szlávizmus egyik atyjának, Dmitrij Szkobe­­lev tábornoknak a nézeteire. Szkobelev 1882 februárjában a Párizsban tanuló szerb diá­kok előtt kijelentette: „Feltárom önöknek, hogy Oroszország miért nem tudja mindig teljesíteni általános hazafias kötelezettségeit és speciálisan szláv küldetését. Azért, mert úgy belső, mint külső ügyeinkben a külföldi hatás függvényei vagyunk. Otthonunkban nem lehetünk otthon ...” Szkobelev ezután a né­met veszélyre figyelmeztetett, mert — úgy­mond — Németország „természetes ellensé­ge” a szlávságnak. Mégis: a cári tábornok példának tekinti a német sovinizmust, me­lyet ő hazafiságnak nevez: „ ... lehetetlen nem igazat adni nekik, lehetetlen nem tisz­telni őket, mint okos és ügyes hazafiakat. Nincsen bennük semmiféle aggály, nem mé­ricskélnek, ha a Vaterland érdekeiről van szó. A mi nemzetünk ilyen őszinte és mély hazafisággal nem dicsekedhet. Nálunk nin­csenek olyan hazafiak, mint például Bis­marck ...” [Krasznij arhiv, 27. k., 1928, 219— 221. 1.] Ez a gondolatmenet — a pánszláviz­mus sovén programjának klasszikus kifeje­zése — ismétlődik meg lényegileg Szolzsenyi­­cinnél a Tizennégy augusztusában is, s világ­­szemléletében általában.) És ezen a ponton elkerülhetetlen a politi­kai következtetések levonása. A GULAG szigetcsoportban, egy lábjegyzetben ezt írja Szolzsenyicin: „Rooseveltet és Churchillt ha­zájukban mint az államférfiúi bölcsesség hite­les mértékét tisztelik. Számunkra, az orosz börtönviszonyok között, meglepő világossággal bizonyosodott be szisztematikus rövidlátásuk, sőt ostobaságuk. Hogyan voltak képesek 1941- től 1945-ig mindenfajta garanciáról lemon­dani, amely Kelet-Európa függetlenségét biz­tosította volna? Hogyan voltak képesek arra a nevetséges játékra, hogy a négy zónára osz­tott Berlinért (amely később Achilles-sarokká lett i számukra) föláldozták Szászország és Türingia nagy területeit?... Azt mond­ják, ezzel fizettek Sztálinnak a japán hábo­rúban való részvételéért. Már a kezükben volt az atombomba és fizetni voltak képe­sek Sztálinnak... Vajon nem ez a politikai számítás teljes együgyűsége?” (265. 1.) Tehát a nyugati hatalmaknak azonnal atom­bombával kellett volna nemcsak a Szovjet­unió, hanem egész Kelet-Európa ellen támad­ni! Tehát a feladatuk ez lett volna: megaka­dályozni a kelet-európai forradalmakat, meg­hosszabbítani a japán háborút , és nagyon nehéz lenne előszámlálni azokat a logikus következtetéseket, amelyek Szolzsenyicin té­teléből következnek. Szolzsenyicin egyébként azt állítja, hogy a GULAG szigetcsoport című könyvében a sze­mélyi kultusz áldozatainak állít emléket. A személyi kultusz bűneit azonban nem Szol­zsenyicin leplezte le, hanem elsősorban a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa. Szolzsenyicin ebben a könyvé­ben nem emléket állít, hanem meggyalázza a személyi kultusz azon kommunista áldozatai­nak emlékét, akik egész életüket a forradalom ügyéért, Oroszország, a Szovjetunió haladá­sáért áldozták fel. Szolzsenyicin eszmerend­szere a haladó orosz gondolat megcsúfolása is egyben: kétségbeesett s egyben eleve ku­darcra ítélt kísérlet a történelem kereké­nek visszaforgatására. FEHÉR PÁL Magyar emigráns a magyar emigrációról Nagy Kázmér könyve a magyar politikai emigráció történetéről Nagy Kázmér könyve Elveszett alkotmány címmel Münchenben jelent meg az idén, az Aurora Könyvek sorozatban, melyet az Új Látóhatár felelős kiadója, Molnár József gon­doz. A 93 oldalas kötetet 1000 példányban adták ki és az ára 10 NSZK-márka, vagy 2 font vagy 5 USA-dollár, illetve az ennek meg­felelő összeg. Ezeken a hasábokon nem volt szokás a nyu­gati emigráció szellemi termékeinek ismerte­tése és ezután sem lesz általános gyakorlat. Ha Nagy Kázmér könyve kivétel — ezt a ta­nulmány témája, a szerző felkészültsége és felelős komolysága indokolja. Az Elveszett al­kotmány témáját a mű alcíme határozza meg a legpontosabban: „Vázlat az 1944 és 1964 kö­zötti magyar politikai emigráció kialakulásá­ról." Nem arról van szó, mintha a magyar politikai emigráció nélkülözhetetlen fejezetét jelentené a magyarság újabb kori történetének, hogy ennek tanulmányozása sürgős feladataink közé tartozna. Nagy Kázmér sem tartja annak, tanulmányának első mondatában azonnal az egyetemes magyar történelem „lábjegyzetének” (5. 1.) minősíti a politikai emigráció történetét. A számok cáfolhatatlannak látszó erejével is bizonyít: a hozzávetőlegesen 15 milliónyi magyarságból Nyugat-Európában él­­kb. 205.000 ember (a legtöbben a Német Szövetségi Köz­társaságban: kb. ötvenezren), a tengerentúlon pedig 960 ezren (a legtöbben Észak-Ameriká­­ban: 700 ezren). Ebből a tömegből kik tekint­hetők politikai emigránsoknak? Nagy Káz­­mért idézem: „A még megjelenő 200 külföldi magyar lapból 100 politikai jellegű és foglal­koztat szerkesztőként, cikkíróként: 200 em­bert. A 15—20 emigrációs csúcsszervezet veze­tőségében van: 200 ember. A különféle fele­kezetek papjai között politikai szerepet játszik mintegy 300 ember. Nem magyar szerveze­tekben (pl. egyetemek, kutatóintézetek) dol­gozó magyarokból politikai érdeklődésű: 300 ember. Nem magyar politikai pártok (pl. az amerikai republikánus párt nemzetiségi tago­zatában) és hasonló helyeken politikai emig­ráns lehet: 400 ember. Vagyis összesen: 1400 ember.” (81—82. 1.) Tehát a több mint egy­millió emberből 1400 foglalkozik hivatássze­rűen politikával, s ezeknek a fele sem magyar emigránsszervezetekben! Valóban „lábjegy­­zet”-jelentőségű mozgalom ez, amelynek — mint látni fogjuk — még a nyugati országok­ban élő magyarságra sem volt s nem is lehe­tett jelentős befolyása vagy kivált irányító szerepe. „A politikai emigráció kialakulásának és főbb irányzatainak elbeszéléséhez — írja Nagy Kázmér — nem ítélőbíróként, hanem Klio szánakozó mosolyával látok hozzá...” (9. 1.) „Klio szánakozó mosolya...” A magyar nemzet történetében oly gyászos szerepet játszó mozgalmak utóvédharcairól, tragikomi­kus illúziók összeomlásáról szólnak az adatok. Ha Nagy Kázmér könyvét ismertetjük (és he­lyenként vitázunk vele), akkor voltaképpen kettős igényt kívánunk kielégíteni. Az egyik igény az, hogy adatokkal — mégpedig egy emigráns könyvkiadónál megjelent könyv emigráns szerző által összegyűjtött adataival — bizonyítsuk az 1944 utáni magyar politikai emigráció teljes csődjét. A másik igény pedig arra irányul, hogy ismerjük meg azoknak az illúzióknak, politikai va banque-játékosoknak a teljes romlását, logikus végzetét, amelyek és akik oly sokáig játszottak rosszemlékű szere­pet történelmünkben. Nagy Kázmér sem illúziók nélküli szerző. Annyi bizonyos azonban, hogy a politikai emigráció mozgalmait nem ama 1400 ember szemszögéből nézi, hanem a milliós, Nyugaton élő magyarság érdekei felől. „S maga a diasz­póra ... — írja könyvének végén — Hogyan s meddig? Vajon, kívánatos-e, hogy fennma­radjon? Nem teszi-e ki veszedelmeknek azo­kat, akik ebben az állapotban élnek? S hogyan kellene »rendszabályok« nélkül szabályozni, hogy a diaszpóra erőt meríthessen Magyaror­szág létezéséből, az ország pedig számíthasson a világméretűre nőtt szellemi Magyarország tengerentúli »tartományaira« ...?!” Itt világo­san kimondatik: az alap a Magyarországhoz való normális viszony, s általában a könyv szelleme is azt tükrözi, hogy a szerző nem Magyarország ellenében, hanem a hazával együtt tartja reménytelinek a nyugati magyar­ság jövőbeli sorsát. A politikai emigráció? „A külföldön élő magyarok, emberek törté­nete ... Csupa regénybe illő, sokszor hihetet­lennek hangzó sors. Kezdve koszorús hírese­ken, félkérge különcökön át a hírhedettekig. Ki tud róluk? Ki menti meg emléküket? S mit tudunk szociológiájukról? Hogyan élnek? Milyen a magyar nyelv helyzete, fejlődése vagy romlása? Műveltségük, szokásaik, hatá­suk a befogadó társadalmakra s viszont? Csa­ládi életük? Gyermekeik jövője? Mit tudunk erről? Vajmi keveset. Azok is, akik a diaszpó­rában élnek. Pedig sorsok, emberek, jelentős, sokszor csak színes figurák, valóságos kapcso­latok és törekvések ezreiből áll a diaszpóra, melynek felszínén a politikai emigráció vékony jégtáblájának elolvadása után, a nemzetből ki­szakadt több mint egymillió magyar történe­tére fel kell figyelni...” (79. 1. Kiemelés tő­lünk.)­ ­ A szerző és illúziói Egy-két szót dr. Nagy Kázmérról. Részt vett a németellenes ellenállási mozgalomban, majd a koalíciós idők politikai harcaiban is. 1948 végén disszidált. 1967 végéig Ausztráliá­ban, Sydneyben élt, dolgozott gyári munkás­ként is, de 17 esztendőn át szerkesztett egy magyar nyelven megjelenő lapot, a Független Magyarországot. 1968 óta Londonban él, a BBC munkatársa. A magyar emigráció történetén kívül, a magyar—angol történeti kapcsolatok­kal is foglalkozik. Ugyancsak az Aurora Könyvek sorozatában adták ki Skócia Pannó­nias királynője című, 88 lapos tanulmányát, amely angolul is megjelent. Gyakorlati-politikai indítékait a szerzőnek már érzékeltettük. Elvi álláspontját, ha tet­szik kutatómunkájának — mert roppant nagy anyagra alapozva rögzíti az emigráció törté­netét — irányelveit könyvének első fejezetében (A társadalmi háttér és az emigrációk szocioló­giája), illetve­ utószavában fejti ki. Árulkodóak azonban már a könyv egyes fejezetei elé írt mottók is: ezek idézetek Mikes Kelementől. KRITIKA

Next