Kritika 3. (1974)
1974 / 1. szám - Szilágyi Ákos: Zelk Zoltán: Sirály
Tandori Dezsőről írott tanulmánya viszont már új líránk másnemű problematikájába kalauzolja az olvasót. Az igazi kitérő azonban a Pilinszky Jánosról szóló írása, továbbá az Egy versmodell természetrajza című, Weöres Sándor alkotásmódját boncolgató tanulmány. A különböző irányokból, törekvésekből, ízlésváltozatokból összeszövődő nemzeti irodalom olyan adottság, amellyel az irodalomtörténésznek és a kritikusnak számolnia kell, akár abban a vonatkozásban is, hogy szemléletéhez, alkatához leginkább illő, vonzalmainak legjobban megfelelő művészi értékeket megbízhatóan és hitelesen helyezze el irodalmunk összképében. Bata Imrének e tanulmányai arra vallanak, hogy olyan életművek világában is, aminek Pilinszkyé és Weöresé, otthonosan mozog, s módszere itt is a beleérzés, az azonosulás, a művekben feloldódó, s azok megismert természetéhez idomuló fogalmi tolmácsolás. Ennek a most már egyetemesnek tekinthető műbírálói magatartásnak velejárója a történeti-viszonyító szempontok háttérbe szorulása, illetőleg ezeknek párhuzamokra, analógiákra való korlátozása. Ez közelebbről azt jelenti, hogy Bata Imre az irodalmi alkotást azokra a végső okokra vezeti vissza, amelyek a műben vagy életműben ilyenekként jelentkeznek. Így jut el a magány, az új harmónia keresése, a létkérdésekkel való szembenézés, s mindezeknek az időtlen formát adó mítoszoknak a fogalmiság és a poétikus lebegés közötti határterületére. Csakhogy ami a művészet világában motiváló tényező, hitelesen csak a művészi alkotásban ölthet testet, s mint ilyen egyedi és megismételhetetlen jelenség, sajátos megnyilvánulása olyan okoknak, amelyek az általános végső kérdések s az azokra reagáló szubjektivitás között helyezkednek el. Ez a közbeeső terület a kor és az alkotó egyéniség viszonyának realitása, amely a műalkotásban finom s olykor nehezen kibogozható áttételek révén érvényesül. A műelemző kritikus sajátlagos feladata ennek a területnek a feltérképezése. Ami az esztétikum természetéből eredően zárt s a maga nemében tökéletes egység, mint fogalmi interpretáció, az eszközök különbözősége folytán, irracionális színezetet nyer, amelyet a nyelvi lelemény bravúrja csak csökkenthet, de nem feledtethet. Bata Imre módszere és stílusa, műértő érzékenysége ebből a szempontból tizenkilencedik századi tragikumelméleteinkre emlékeztetve az erények túlcsapongásából következően vétségek forrása lesz. E bíráló megjegyzést persze korlátok közé kell szorítanunk. Hiszen Illyés, Veres Péter, Szabó Pál művészetébe oly közvetlenül szólt bele a kor, hogy a róluk szóló írásokat is a korproblémákkal való szembenézésre késztette. Bata Imre bátor és nyílt gondolkodó, nem tér ki az ilyen problémák elől, sőt érzékenyen és felelősségteljesen elemzi ezeket, ami persze nem mond ellent előbb jellemzett és bírált hajlamának. Kritikai módszerének van egy olyan következménye is, amely szintén említést érdemel. Portréinak, műelemzéseinek mű- és életmű-központúsága, zártsága nagyon is alkalmas arra, hogy ezek karakterét rendkívül érzékletesen fejezze ki. Egymás mellé sorakoztatva a tanulmányokat, igen világosan rajzolódik ki az egyes művészi arcélek különbsége, de mivel mindegyik szuverén művészi világot jelenít meg, kevéssé vagy egyáltalán nem érzékelhető a művészi rang, az esztétikai teljesítmény, a történeti funkció eltérő súlya, minősége. Mintha minden alkotás, írói-költői életmű a maga nemében egyenértékűen szólna szívünkhöz és értelmünkhöz. Úgy is fogalmazhatnék: Bata Imre inkább megérteni, mint ítélkezni törekedik. A kritikai elem visszahúzódása cikkeiben persze akadályozza írásai kritikai funkciójának a kiteljesedését. De a magára vállalt feladatát magas szinten teljesíti, többnyire esztétikai előítéletek s militáns egyoldalúság nélkül. Széles körű ismereteit, műelemző képességét, lendületes stílusát jó célok érdekében mozgósítja, maradandó értékek tolmácsolására vállalkozik. Tárgyilagossága korántsem mentes a szenvedélyektől, de éppen ezzel együtt hiteles. (Magvető) WÉBER ANTAL, 25 Zelk Zoltán: Sirály Legyen szeme a látáshoz, legyen füle a halláshoz, legyen szája az ízleléshez, s Zelk Zoltán lírájának hőse (Zelk Zoltán) teljes fegyverzetében kipattant teremtője (Zelk Zoltán) koponyájából. Ki kellett pattannia, hogy legyen, aki elszerelmesedjék a világgal, aki szemükön csókolja meg a lányokat, s mezítláb lép az édesedő fűbe. Ki kellett pattannia külvárosi asszonyok ölelése végett, deresedő, nagyszemű lovak dicséretére, részeg csavargók és ligeti kikiáltók kedvéért, gödörlakó koldusok s ágyrajáró nincstelenek örömére. Kipattant: egyszerre gyermekként s öregemberként — nem ritka az ilyesmi! —, de felnőtt nem tudott lenni soha. Megpróbálta, de nyikorgott a színpad, a súgólyukba lépett s elfelejtette a szöveget, kifütyülték. „Az ifjúság az önmagunkban és másban szerelmet keltés képességét jelenti, és bár a költő, mint minden más halandó, idővel elveszti azt a képességét, hogy másokban szerelmet keltsen, ritkán veszíti el azt a képességét, hogy önmaga szerelmessé váljon” — írja Luis Cernuda. A lírai világépítésnek ez az elve érvényesül Zelk Zoltán egész költészetében. De a bizalomra és azonosulásra épülő költői szerelemnek magához méltó tárgyat kell lelnie, fedezetet a védtelenség és kiszolgáltatottság számára. A lírának ez a hagyományos szerkezete nem „közvetett”, nem ismeri, vagy inkább nem kedveli a szerepjátszást, az objektivizálást, nem szívesen takargatja hősét, szerző és hős benne nem válik ketté. Az olvasótól is bizalmat és azonosulást követel. Sebezhető, jóllehet a titok kimondásával máris sebet ejtünk rajta. Ám a lírai attitűd e természetéért a kritikai attitűd sem adhatja fel saját természetét: nem válhat lírává. Zelk a világot egész költői pályáján egyképpen tagolta, a lírai azonosulás modellje alapján. El kell hinnünk neki: „Soha, egyetlen sort nem írtam, amit nem hittem. Tévedhettem, nagyobbat akar, mint bárki más, de nem vagyok hazudós ember. Ügyetlen vagyok, még a hazugsághoz sincs képességem.” Bizony, nincs, jóllehet az„költői hazugság” csak a világ lírai modelljének másik típusát képviseli. Egy azonban biztos: nincs két kezdés Zelk Zoltán pályáján, még az ötvenes évek közepén sem „visszatér”, vagy újrakezd, „szakít” önmagával. „A hűség és hála éneke”, amely kimaradt a gyűjteményes kötetből, ugyanazon a lírai szerkezeten alapul, amelyen korai és kései lírájának darabjai, szinte kivétel nélkül. Mégis szerencsésebb sok kortársánál. Az ő pályája nem lejt, hanem fölfelé ível. Lírájával nem olyasmit hozott költészetünkbe, amely az ismételgetés során, saját kezén lett semmivé, ellenkezőleg, olyat, amely épp az ismétlődéssel, az újraalkotás során bontakozott csak ki, jutott igazi jelentőséghez. A költő születésénél az avantgarde bábáskodik. A korai versekben még naiv (álprimitív) viszonyban áll a lírai hős a világgal (Valaki). Mesévé stilizált mítoszok, expresszionista allegóriák töredékei ezek a versek. Mégis: gyöngédség és szeretet árad ebből a lírai érzékenységből („mint megszakadt lovak szeméből a vágyódás tiszta mezők felé”), szánalom a kiszolgáltatottak iránt, de olyan szánalom, amely nyomorultságában éppannyira szánalomra szorul. Már az első kötetben föltűnik a felnőtt, a nyugodt, komoly férfi alakja. Eltérést jelez ez az avantgarde közvetlen, mellérendelő világszerkezetétől. A kötött verskompozíció a külső forma szintjén még esetlegesen, a kép, a belső forma síkján már mélységében is mutatja a változást: az Én visszavételét a külvilágtól, illetve kiterjesztésének a hagyományos líra szellemében való korlátozását, a gyermeki naivság és játékos komolytalanság „megrendszabályozását”. Csak anynyira marad meg Én és világ között a közlekedés, az egymásba való átmenet, amennyire az komolyságot s hitelt teremt; nem kilép a világból, nem felold, hanem megtart benne. De a fiatal Zelk az új igazságokat hagyományos szemlélet alapján, hagyományos formákban próbálja kidolgozni. Ez rossz esetben kettősséghez, didaxishoz, bőbeszédűséghez vezet, jó esetben megteremti az ellentmondást, s ezzel megindítja a harcot az új formáért. Új, jelentős költészet így sem születhet, de a feszültség, a mozgás formává változása megemeli a verset. Igaz, a korlátokat, amelyek fogva tartották az ifjú Zelk lehetőségeit, nem láthatjuk mindig tisztán: lebontogatta azokat az érettség, az öregkor, a kései, de szigorú cenzor. Még így is végigvonul a fiatal Zelk költészetén a korszak összes költői „témája”, lírai formalehetősége. Bukolikus díszletekkel veszi körül a tájat (Szomorú pásztor), próbálkozik a groteszkkel (Részegek megdicsőülése vagy a gyűjteménybe föl nem vett Groteszk), a 30-as évek végén, 40-es évek elején, a „semmi” témájában nála is a kor transzcendenciaéhsége kap formát. Jellegzetes, rövid ideig tartó vonzódása a rút, az extrém iránt (idióták). Nem átvétel, eltanulás ez, hanem a kisebb korszakok kultúrájára oly jellemző mozgás, a „kultiváció” jelentkezése, azaz bizonyos témák, formai megoldások, képek, fordulatok nem divatjellegű népszerűsége. A táj például a 30-as 40-es évek lírájának szinte metaforikus bázisa. A fantasztikussá váló történelem átfordul a természetibe. A táj: megkomponált természet. Lehetővé teszi a feszesebb, keményebb lírai szerkesztést („a líra: logika”), a „radikális ész” kritikáját az érzelmek dühöngésével szemben. Zelknél is ilyen irányban fejlődnek a metaforikus tájak. („Nézd hát tájjá vált versedet”; „táj voltam, égő nyári táj”; „lelked visszfénye, éji táj”; és „szigor suhint és szűkül a táj”.) Hal, víz, hold, öregasszony, öregember, kecskék, pásztorok, egy fiatal lány, egy vak ember, és folyók, fák, csillagok, egy megvalósított lírai világ formái, és egy sikertelen lírai kísérlet tárgyai, kellékei, díszletei. A 30-as évek közepétől lírája elkomorul. A „gyermek" a magány, a fenyegetett élet jelképe lesz: „Felnőtt vagyok s oly eltévedten élek, / oly egyedül, miként gyermekkoromban.” De a huszadik század poklában szenvedő kiáltása elakad a pokol vastag falán: „Hangomat a láp fölfalja, / ember, isten meg nem hallja.” Zelk ekkor még nem képes művészileg mélyen megragadni ezt a poklot — az élmény bénító közelsége érezhető a verseken (Parancs). Ahhoz a különös, elárult nemzedékhez tartozott ő, amelyhez Radnóti Miklós, Bálint György, Gelléri Andor Endre, Szerb Antal, Halász Gábor, Sárközi György, Pap Károly, s amely emberségében és magyarságában megalázottan is a hazaszeretet, az „itt élned, halnod kell" igazságát szegezte a pokol ellen. Volt erejük hozzá, s volt Zelk Zoltánnak is. A 45 után sokat ígérően kibontakozó líra 49 táján megfakul, a költői válságot a történelmileg nem igazolódó pátosz sem tarthatja fel. Zelk az összegyűjtött Versek közé nem vette föl az ötvenes évek termésének nagy részét (kimaradt A hűség és hála éneke, s a kötetek, A pártos éneke és A nép szívében java része is). Valószínűleg igaza van a költőnek, ha arra gondolunk, hogy ezek a versek „aurájuk”, „kultikus” funkciójuk elvesztésével, maguk is elvesztek a művészet számára, titkukat nem az esztétikai elemzés, sokkal inkább az irodalomszociológia hivatott megfejteni. A lírai alkotás igazságához kevés az alkotó szenvedélye és őszintesége, a tárgy igazságára is szükség van. Lehetetlen, hogy például a Sztálin-óda, amint Zelk egy 1966-os nyilatkozatában még reméli, „elválik a modelltől s önállóan ítéltetik meg”. Lehetetlen, mert a tárgy kiválasztása már magában is a megformálás mozzanata, s még lírai kiképezése is csak belső természetének vagy a hozzá való történelmileg jogosult és hiteles viszony természetének megfelelően történhet. Rendben van, hogy Zelk Zoltán beismeri: „érzelmi forradalmár vagyok” és „költő vagyok, nem teoretikus”, de nem lehet egy alkotáslélektanilag igaz mozzanatból (ihlet, intuíció, indulat) a költői lét, a lírai költészet ontológiáját csinálni. „A költő nem érti művét, / se magáét, se másét” — írja. Még egyszer hangsúlyozzuk: Zelk pályáján nincsen igazi, nagy váltás. A gyűjteményes kötet kihagyásaival maga is a kontinuitást hangsúlyozza, s a lírai genezis megrajzolására törekszik. A kiábrándulás, a világból való kiesés Zelk pályáján nem a lírai gondolkodás új típusának kialakításával jár, kritika