Kritika 4. (1975)
1975 / 9. szám - Belohorszky Pál: Zelk Zoltán: Ahogy a kötéltáncosok - Kulin Ferenc: Fejes Endre: Szerelemről bolond éjszakán
IRODALOM Zelk Zoltán: Ahogy a kötéltáncosok A nagyváros magányosa. És szerelmes számkivetettje, akinek mégis kedves az otthontalanság — általa minden magához emeli, szólítja, társul fogadja benne. A kőrengeteg sivár díszletrendszerében már-már eltéved, de akkor valaki kiül a háztetőre, álla alá hegedűt szorít, és a hangok hídján átlép a fénybe, a semmibe. S míg ő magában meglepetten a zenére figyel, bolyongása célját is feledi vele; marad az áhítat percünnepe, az átlagosból kimagasodó élmény könnyed révülete — az aznapra megtalált vers öröme. Így ír ő — látszatra sétálgatva, oda sem figyelve, s érkezik hozzá a vers a galambposta bájos váratlanságával és azzal a szelíd tisztasággal, ahogy a gyermekmesék törnek rá apró hallgatóikra álom és ébrenlét titkos küszöbén. Mert ha van lírájának igazi sajátossága, éppen ebben a fölkutathatatlan múltakig visszanövő gyermek felnőttségében kell megcsodálnunk: a prousti szempár tékozló kíváncsisága és merengő aszottsága izzik ránk minden verséből. És ezt a biztos sokaknál megfigyelhető érzelmes-konok tekintetet nála az avatja igazán költőivé, hogy míg bennünket faggat vele, valójában magával folytat párbeszédet. (Só és emlékezet; Nagyanyáim; Mikor Zloltán este lett; Megkövült perc; Ne nézzenek utána; Tengernél erősebb.) De hát van-e költészet gyermekkor nélkül? Vajon nem ott születik-e minden líra — nemcsak az „érzelmes”, hanem az úgynevezett „tárgyilagos” is?! Van-e költő az ébredő tudat első szorongásai, önzaklató öröme, játszi elvakultságai nélkül? És aki ezt megérti, tehet-e mást, mint hogy az idővel szeszélyes játékba kezd s annak zegzugos mindenségébe hatolva váratlan rádöbben — a jelenben mindig a múlt, a múltban mindig a már beléje szőtt jelen a „megfejtés”. Akit ennek a paradoxonnak az örvénye magába forgat, talán megfullad, de övé a pillanat világegyeteme. A személyessé élt végtelen. A tér kitágul, hogy szétroppantsa az időt. De az idő az ember, és az ember gondolat. A szorításból képtelen kisiklani, sorsa így azon dől el, elég rugalmas-e ahhoz, hogy híddá hajoljon a minden fölött. Zelk Zoltán füstből és fényből épít hidat, törhetetlent. S halad a ki tudja hová felé, nem is rajta — inkább fölötte. Ahogy a kötéltáncosok. A „minden lehetetlen” axiómája azt sugallja: minden lehetséges. Csak másképp. Játékkal, áldozattal, szereppel, csörgősipkával is akár, ha kell. Inkább lesz az örömök bohóca, mint partra vetett hal a semmióceán fövenyén, a kétségbeesésben. Az életet ünnepli azzal is, ha álmai szürrealizmusában szertelen. Akkor is, ha átkozódik, abban is, ha követel. Az időjáték, az idő szubjektív felbontása, általában, a világkép központjává emelt, rendhagyó időszemlélet uralkodó vonása századunk költészetének, ezért nagyon nehéz a dolga annak, aki hasonló látásbeli „megrögzöttségeivel” nem éri be, hanem újat is akar mondani, egyénit, személyeset. Az árnyalatokban könnyű eltévedni, mert a sok, máshonnan is ismerős motívum csakhamar kitölti a látómezőt, maga mögé utasítva vagy éppen magába olvasztva a lényeget, a részletek szertelenségébe szövődő jelentést. Nem lehet nem észrevenni, mennyire gazdag telk az elemekben! Olyannyira, hogy a verstest nála mindig mozaikszerű, de úgy, hogy gyakran már a mozaikkövek is teljes képek, rilkes áhítatmetszetek a sziklakemény időfalon. (Szarvasok az égen; Fehér; Hagyd álmodni őt!; Emléktelen falak; Félszáz év; Ezerkilencszázhuszonnégyben láttam; Ostrom és rekviem; Toloncház, 1926.) A pillanatra hangszerelt költészetben mindig központi szerephez jut a halál élménye. Már nem ilyen szabályos, de nagyon gyakori jelenség, hogy az így keletkező ember-idő feszültség villámhárítója a szerelemélmény lesz. A perclét beteljesülése, a dallam a disszonanciában, az idill. Zelk Zoltán lírai égéstere a metszet-idő, a pillanat, és abban, ha társtalan, elveszne hamar: a végtelen nem ismer embert, életet, csak örökkévalóságot. A tér magánya taszítóbb, elviselhetetlenebb még a múlandóság kockázatánál is. Az idő az elmúlás, de el csak az múlhat, ami élet. És aki költő, világa legszebb lényegét jelképpé magasítja. Zelk Zoltán költészetében a szerelem az élet, az emberlét szimbóluma. Az egyetlen megkötő elem, az elnyert lehetetlen, az egyesben, a csak enyémben a minden. A szenvedély varázsa, misztériuma az, hogy társsá avat két, a születéssel elnyert magányt. Perlekedik, szembeszáll. A leszűkített, megcsonkított tételv szerint mindenki csak magáért, magának születne. A születőnek, ha élni akar, elég ennyit tudnia. De élni nem elég. Meg is kell maradni. És ahhoz teremtőkre van szükség. Szabad, vad akaratú, hétköznapi Prométheuszokra, költőkre vagy átlagemberekre — mindegy, csak legyen meg bennük az emberi szövetség áhítata és alázata, az eredendő, ősegység hite: ismerjék a szerelmet is! A szerelem mindig mitikus, ezért fölösleges mitizálni. És nemcsak értelmetlen, hanem — legalábbis Zelk Zoltán gondolatrendszerében — tilos is a kísérlet, mely az embert emberré, az érzést gondolattá és a gondolatot tetté avató élményt kiemelné a hétköznapokból, a mindig ismétlődő ismételhetetlenségből. Az igazi szerelem attól az, hogy látszatra közhelyszerű, a mindennapok jól ismert, szinte említésre sem méltó fénye, meghittsége. Olyan, mint a levegő. Nélküle meg nem lehetnénk, olyannyira, hogy jelenlétét inkább elfelejtjük. Mert titkon így avatjuk magunkévá a legteljesebben, „s vigyázzad lépteid / ha mellettem, velem, a percek ónos esője zizeg, s megfagy a köveken és: kapaszkodni nincs se fal, se ág-------— én be nem csaplak, a közhely szavát mondom, ha érteni csak az segít. — Tél van. Korán esteledik. (Figyelmeztetlek; Te ismerős!; Végrendelet; Két asszony; Asszony a hófúvásban; Kilenc sor a boldog rettegésről.) Aki megtanul eligazodni a bonyolult jelenségsokaságban, aki nemcsak megfejti, de teremti is a véletleneket s bennük a végtelent, vagyis aki „költőmódra” éli életét, váratlanul a megszokottnál tágasabb világra bukkan; a pillanat nemcsak kettéhasítja, de oda is teríti a szemlélő elé a tetten ért, tétova mindenséget. így az, ha néhány szigorú játékszabályt pontosan betart, szabad sétára indulhat az eléje bomló térben, s ha figyelmesen halad, nemsokára ismerős arcokra pillanthat: ott jönnek, közelednek, majd állnak meg karnyújtásnyira az elődök és példaképek. A különös találkozásoknak Zelk egész ciklust szentel (Fényévek), s valóban úgy járkel a vonzó emlékarcok között, mint ahogy csillagtájon téved csak el és talál könnyedén magához vissza a magasba hasító tekintet. Juhász Gyula, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Szabédi László, Nagy Lajos, Ferenczy Béni, Kondor Béla, Veres Péter, Rácz Aladár és a neki mindig legtöbb, a felejthetetlen és megfejthetetlen, Krúdy Gyula üzen, a múlt jelenné olvad — fények és évek egyesülnek. Csillagutakon. Velük halad — Tőlük kezdve és Bennük keresve önmagát. De jól tudja, hogy a művész sohasem attól és abban önmaga, amit magáról meg tud vallani, hanem azok által, akik környezetéből, városából, hazájából odagyűlnek mögéje. A csillagcsapat hatalmasan megnő s benne emberarcok mindenütt. Áldozatok és áldozok, szerelmesek és megkínzottak, presszózó pletykacsapat és egy eszpreszszóban is a létet megélő, töprengő asszonyok, öngyilkosok és az emlékezetben föltámadt holtak, a kórtermek purgatóriumában vergődő szelíd, merengő rabok, a betegségükkel halálra ítéltek most egymásba kapaszkodnak, hogy botló lépteikkel, utolsó erejükkel életté táncolják a testükbe írt halált. Mint a zöldarcú hegedűs, Chagall életért botladozó bohóca a lendítő, roskadó háztetők felett. (Szépirodalmi) KRITIKA BELOHORSZKY PÁL Fejes Endre: Szerelemről bolond éjszakán A Szerelemről... hősei ugyanonnan indulnak el, és ugyanoda hullanak vissza, ahol Hábetlerék, a Hazudós, Vigyori, Mocorgó és társaik élete pergett, s aligha véletlen, hogy Rósz, Zimonyi és Taniszter — az új regény főhőseinek a neve — is felbukkant már az író egy-egy korábbi novellájában. Nem ez az első Fejes-mű, amelyben gyilkosságok történnek, ahol a személyiség szabadságvágya, felemelkedni akarása a közösségi normák drasztikus megsértésével tör utat, s nem ez az első olyan írása sem, amelyben a szerelem vagy egy karakter fátumot jelző bélyegévé válik. Az elesettek, a magányba kényszerítettek, a maguk erejére hagyatkozók rezignált-nosztalgikus vagy rafinált-erőszakos kitörési kísérleteiről van szó majd mindegyik Fejes-műben, s a Szerelemről bolond éjszakán ebben a vonatkozásban egyenes vonalú folytatást jelent. Mégis világ választja el ezt a regényt látszólag szerves előzményeitől. Hábetler Jani, a sötétkék ruhás fiú és Vitok Pali figuráiban együtt volt jelen a bűnt érlelő lázadás és a bűntől visszafogó erkölcsi tudat, s így sorsuk, jellemük minden feszültsége, ellentmondása a világ, az egy és oszthatatlan emberi világ önellentmondásaként jelenhetett meg, a tragikum bennük megőrizte még katarzist hordozó klasszikus örökségét. Nem így a Szerelemről bolond éjszakán hőseinek történetében. Rósz Gyuriban és társaiban a bűnnek nincs bűntudata, ők az erőszak minden formáját jogosnak és természetesnek érzik azzal a világgal szemben, amelyik „törvényesen” gyakorolta fölöttük az oktalan terrort. Sorsuk azt a történelmi és szociológiai-lélektani helyzetet példázza, amikor a megkülönböztetettekben jelentkező s a közösség ellen szerveződő partikuláris érdekek már nem csupán kísérőjelenségei egy társadalmi krízisnek: öntörvényű, saját minőségükhöz, világképükhöz, erkölcsi normáikhoz a végsőkig harcoló képződménnyé formálódnak. Arról a fajta perifériáról van szó, amelyik már nemcsak lemondott a társadalom segítségéről, de ingerülten vissza is utasít minden törekvést, amelyik autonómiájának felszámolására, léthelyzetének „normalizálására” irányul. A 28 esest régóta foglalkoztatja ennek a sajátos léthelyzetnek szubjektív totalitása. Nyilván művészi tapasztalatai győzték meg: hiteles képet adni erről a jelenségből csak úgy lehet, ha az ábrázolás tárgyául választott világot belső valóságában. ..magáért való” létezőként ragadja meg, anélkül, hogy a másik világ értékrendjébe állítaná vagy akár a nézőpont kívülre helyezésével, az ábrázolás kritikai hangsúlyaival csökkentené a „külön világ” szuverenitásának hitelét. Hogy ez a világhasadás (társadalom és periféria) végső soron mégis csak látszat, legfeljebb is múló állapot, kóros elváltozás (de nem átváltozás), s megjelenítése mögött nem egy pesszimisztikus-anarchisztikus világnézet hatása munkál, hanem a realizmus lehetőségeit próbáló művész erőfeszítése, azt nem a „külön világ”ról mondott vagy reá vetített írói ítélet, hanem a belőle kibontakozó prognózis jelzi. Az írónak emberileg lehetnek — vannak is — vonzalmai negatív figurái iránt. Megértheti és érzelmileg-morálisan fel is mentheti az agresszív magatartás maga teremtette képviselőit. De nem teheti — s többnyire nem is teszi — meg, habár túlzott nosztalgiája olykor közömbösít, hogy ne olyannak mutassa azt, amilyen: közösségellenesnek és önpusztítónak. Nem azért, mert a másik világgal való folytonos súrlódásuk felőrli energiáikat, hanem mert életük valóságos hogyanját fanatikusan alárendelik létük képzelt miértjének. Az önállóság és a teljesség tökéletes feltételeiért harcolnak, s közben elmennek a felemelkedés, a tökéletesedés reális lehetőségei mellett. Taniszter e magatartás egyik típusa. A „nyugalom, a rend, a békesség, a mérték-