Kritika 5. (1976)
1976 / 7. szám - Faragó Vilmos: Boros János - Rapcsányi László: Vendégségben őseinknél - R. J. T.: Krúdy Gyula: Kossuth fia - Sz. J.: Gyergyai Albert: Dorottya Visegrádon
határozott szüzsé nélkül egymás után állítjuk, egyik sem zárja ki a másikat, és a funkciósor egyetlen, épkézláb történetté áll össze, vagyis: szerkezetileg valamennyi varázsmese egytípusú. Ez lehetőséget nyújt arra, hogy a funkciók összehasonlítása révén a varázsmeséket formai jegyeik alapján osztályozhassuk és vizsgálhassuk. Mint láthattuk, Propp a mesét, alkotórészeinek szétválasztása útján, strukturális egységekre bontotta. Ezeket az egységeket betűjelekkel ellátva lehetővé tette, hogy minden varázsmese képlettel kifejezhető, és így a tudományos vizsgálat számára egzaktabb módon kutatható legyen. Hangsúlyozta, hogy a mesék formális szerkezeti jegyek által történő vizsgálata csak az első és olyan lépés, amely lehetővé teszi a mese további genetikaitörténeti kutatását. (Amelyre egyébként kísérletet is tett 1946-ban Leningrádban, orosz nyelven megjelent A varázsmese történeti gyökerei című könyvében.) A tanulmány olvasásakor olyan könyvet tartunk kezünkben, amely jóval megelőzte korait: „V. J. Propp tudományos felfedezésének valóságos nagysága csak akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a filológiai és etnológiai tudományokban elterjedtek a strukturális analízis módszerei” — írja a neves szovjet folklorista, J. M. Meletyinszkij A mese strukturális-tipológiai kutatása című cikkében. 1958-as amerikai kiadását követően alig született olyan jelentős tudományos mű az adott témában, amely ne hivatkozott volna Proppra. A mai strukturalista etnográfia és nyelvtudomány legnagyobb alakjainál, mint a francia C. Lévi-Strauss és A. J. Greimas vagy a tudomány kiemelkedő amerikai képviselőinél éppúgy kimutatható a hatása, mint a szovjet szemiotikai iskola nagyjainál, V. V. Ivanovnál, V. N. Toporovnál, D. M. Szegalnál, J. M. Latmannál. Munkája az első orosz nyelvű és a mostani magyar kiadás között eltelt csaknem ötven év alatt a folklórtudományban változatlanul alapvető mű maradt. (Gondolat) BÁNLAKI VIKTOR Boros János- Rapcsányi László: Vendégségben őseinknél Most olvastam végig Boros János és Rapcsányi László Vendégségben őseinknél című öt és fél száz oldalas új könyvét. Hosszú riportsorozatban számolt be a Rádió e két munkatársa arról az útról, melynek során fölkeresték szovjetunióbeli rokonainkat az Urálon túl és az Urálon innen, s a Don menti Rosztovtól Kijeven és Vereckén át végigjöttek azon az úton is, amelyet a honfoglaló ősök útjaként ismerünk. Könyvük ennek a rádiósorozatnak nyomtatott és bővített változata. Az ötlet, hogy egy riporter színes beszámolóiba szőjék bele tudósok szóbeli és írott véleményének sokaságát a magyarok eredetéről, jellegzetesen újságírói. Az ötlet megvalósulása pedig (ez a könyv) az újságírói ismeretterjesztés remek mintapéldája: laikusok írták laikusoknak; ebben a pillanatban nincs is más forrás, amelyből ilyen gazdagon és „naprakészen” áradnának az ismeretek legendákba vesző őstörténetünkről. Ha ezt a rokonkereső kalandot végigéli az olvasó a szerzőkkel, óhatatlanul tűnődnivalói támadnak; ezek némelyikét szeretném most szóvá tenni. Az első laikus tanulság a könyv elolvasása után: minden eddigi ismeretünket, úgy látszik, meg kell kérdőjeleznünk. És nem azért, mert a könyv merőben új magyarázatát kínálná a magyarságeredetnek. Hanem azért, mert legalább ötvenféle magyarázatot kínál. A mi ismeretünk iskolás, egyetlen változatot rögzít; a tudósok ismeretei egyrészt millió részletre kiterjedők, másrészt folyton bővülők és bővítendők, harmadrészt minden tudóst más és más magyarázatra ösztönöznek, egymásnak szögesen ellentmondókra is. Elég, ha csak arra utalok, hol jelölik ki a tudósok az úgynevezett finnugor őshaza területét (azt a területet, ahol a finnugorság, szétválása előtt, utoljára együtt élt): van, aki a mai Lengyelország területén, van, aki Belső-Ázsiában, és vannak, akik a kettő között valahol. A finnugor őshaza ezek szerint csaknem a teljes Eurázsiára kiterjedne, ami persze akkor is képtelenség, ha minden tudós tényekkel nyomatékosítja a maga igazát. A második laikus tanulság épp az ellenkezője az elsőnek: minden eddigi ismeretünkhöz, úgy látszik, akár rögeszmeszerűen is ragaszkodhatnánk. Hiszen fölhatalmazna bennünket erre a tudomány önellentmondásos vélekedése. Miért ne ragaszkodhatnék például akár az uráli őshazához, akár a kaspi-tengerihez, miért ne keresnék iráni ősöket vagy onogur testvéreket, mondjuk, amikor a tudós vélekedések közt mindenre találni példát? Csakhogy az olvasói bölcsesség mégsem a tudomány iránti kétely jogosságát vagy az amatőrködő rögeszmék igazolását hallja ki ebből a sokféleségből. Hanem egy rendkívül fiatal tudomány lázas-kamaszos keresőkedvét, s azt az önbizalmát, hogy egyszer az érvényes magyarázatra is rátalál majd. Hiszen az a fölfedezés, hogy a magyar nyelv rokonságban van az északi finn és a keleti ugor nyelvekkel, maga sem régi még, a vita pedig, hogy elfogadjuk-e ezt a „halzsíros atyafiságot”, vagy az előkelőbb török rokonsághoz ragaszkodjunk-e, szinte csak tegnap dőlt el. Az egész tudomány annyira új még, hogy alapfogalmai is tisztázatlanok (az sem egyértelmű például, mit nevezünk egyáltalán őshazának, vagy mi az a nomád feudalizmus), nem beszélve a kutatómódszerek összehangolatlanságáról, sőt az egységes kutatási tervek hiányáról, holott nyilvánvaló, hogy látványos eredmények csak nemzetközi összefogással érhetők el. A könyvből egyértelműen kiderül, hogy a legtöbb bizonyítóanyag a régészektől várható, s hogy nemcsak a beláthatatlan erdős- és szárazsztyeppe övezet feltáratlan igazából, hanem a sokkal kisebb Kárpát-medence földjéből se gyűlt még össze elegendő tárgyi és embertani lelet. A laikus magatartása csak a jóindulatú várakozás lehet tehát, bizalom egy tudomány iránt, mely kamaszkorából éppen most lép felnőttkorba. A harmadik tanulság, amiről befejezésül szólni akarok, ugyancsak a laikus magatartással függ össze, tudniillik érzelmeinkkel saját őstörténetünk és rokonaink iránt. Nyilvánvaló, hogy magatartásunknak ez a legfőbb összetevője, ez az érzelmi összetevő, hiszen a tudósok tárgyilagossága nem kötelező, de nem is lehetséges számunkra. Hogyan fogadjuk hát, amit tőlük megtudunk? Ha fölfedezéseiket nem erre szánják is, miféle erkölcsi-érzelmi tőkét kovácsoljunk belőlük? Miféle önismeretet, és belőle miféle önérzést? Ezt már csak azért is meg kell kérdeznünk, mert régi és mai példák intenek rá: a valódi vagy kitalált ősök kultuszának milyen kótyagos, torz, sanda változatai lehetségesek. Válaszom erre a csöppet sem egyszerű kérdésre merőben személyes persze. Az eredetünkről való véleményeknek abból a tudósi kavargásából, amellyel ez a könyv kínál meg bennünket, engem épp az ragadott meg legjobban, hogy nincs — és nem is lehet egyelőre — egységes, egyenes vonalú, tiszta képletekkel dolgozó eredetmagyarázat. Hogy egyértelműen csak az mondható ki: eurázsiai nép vagyunk. Hogy az őstársadalmak exogámiaszabálya — az a törvény, hogy a nemzetségek önmagukon belül nem, csak egymás között házasodhattak — azonnal a keveredés irányába hatott. Hogy mielőtt őseink a nagy sztyeppei népvándorlás útjába sodródtak volna, már megvolt a lehetőség a teljes nyelvcserére, vagyis arra, hogy az ugor ősök nyelvét egy hódító népcsoport vegye át, vigye tovább, s váljék ily módon ősünkké. Hogy az ősök megszámlálhatatlan néppel keveredhettek részben vagy teljesen össze, életmódokat, szokásokat, embertani jelleget váltva többször is. Hogy nagy csoportjaik maradhattak vissza, az Uráltól egészen a Kárpátokig, s amit bennük veszítettünk, más népcsoportok — baskírok, bolgárok, tatárok, irániak, szkíták, kabarok, besenyők, kunok, avarok, szlávok — hozzánk csak KRITIKA lakozásával nyertük vissza. Hogy az is lehetséges (a honfoglaláskori sírok ezt látszanak tanúsítani): a félnomád magyarság teljes vezetői rétege török volt. Hogy viszont a teljes nyelvcseréből is, a keveredésből is, a vezetők török nyelvűségéből is mindig az egyre gazdagodó magyar nyelv került ki győztesen. Mondom: engem ez ragadott meg leginkább, a magyarságnak ez a hatalmas asszimiláló ereje, vagy hogy képpel fejezzem ki magam: az a gyönyörű delfinmozgás, amellyel a magyar nyelv évezredek őstengerein át, népsokaságok hullámainak tetején, megmártózva és felszínre bukkanva, egyre csak törte magát előre az időben, hogy bennünk is megmártózva tovább szökkenjék majd a jövőbe. Az ősöktől, bárkik voltak, végül is ezt az örökséget kaptuk, ez köt össze velük, ez adhat szép tartalmat önérzésünknek: az a természetesség, amellyel nyelvcserék útján is, keveredésekben is, gyökeres változásokban is, katasztrófákon és békesség-veszélyeken át is megőriztek valamit, amit magyarságnak hívunk. (Gondolat) FARAGÓ VILMOS Krúdy Gyula: Kossuth fia Kossuth Lajos nyolcvanadik születésnapjára előkelő turistacsoport érkezik Turinba. Látni és köszönteni akarják a „nemzet atyját”. Az úti cél egyébként Párizs, ahol az uraknak bőven akad majd okuk elszökdösni hölgyeiktől, kik pedig méltó környezetben sétáltathatják meg toilette-jeiket. No de félúton a turini Kossuth-ház is otthon büszkénmesélhető élményt ígér. És persze hazafias tett is ez, az ellenállás kellemes érzését biztosítja, miközben műkedvelő poétáknak alkalom reflektorfénybe kerülni, titkos szerelmeseknek — a figyelem elfordultával — egymásra lelni. Akár Kossuth Lajos hálószobájában. Ahogyan Krúdy Gyula fanyar iróniával, korabeli krónikások szemléletét és stílusát mímelve megörökíti a nevezetes látogatást, egyszerre mindent megsejtünk abból a világból, amelyben Kossuth Ferenc, a „sasfiók” Ferenc József miniszterévé lesz — a haza diadalkiáltásai közepette. S attól fogva, hogy a szabad idejében festegető Ferenc egyik művéről azt olvassuk: „minden rajta van a tájképen, amit egy úriember elgondolhat egy tájképről”, már tudjuk, kaméleonpolitika és alakítható embere találkoztak. A biztos középszerben. S valami kínos szomorúsággal követjük az eseményeket, kínnal és szomorúan, ment Krúdy nem bohózatot, nem lepelrántó komédiát írt hálás témájából, hanem jellemző társadalmi tünetek, érzelmi és gondolati sémák érzékletes analízisét adja. Különös, bensőséges felelősségérzettel, hallatlanul pontosan fölbecsülve a századfordulós nemzet kirakatának áruit. A Kossuth fia kéziratban, újságok hasábjain rejtőzött eddig. Új Krúdy-könyvünk van tehát. Egy „gyönyörű, beszédes korról” — mármint mutatós emberek mutatós beszédeinek koráról, amikor az intézményes „reménytelenség édes volt, mint a vértanúság, magasztos, mint a szenvedés a hazáért, elszsongító, mint a honfibú”. Andalító jelszavak — éppen nem andalító olvasmányul. (Magvető) R. J. T. Gyergyai Albert: Dorottya Visegrádon Alig egy évvel az ősz és tél között költeményei után újból verseskönyvvel jelentkezett Gyergyai Albert. De ezúttal egészen másfél éves: a líra helyett itt az epika kerül előtérbe, és ami még fontosabb, szándéka szerint a Dorottya Visegrádon nem a felnőtt, hanem a gyermek olvasóknak íródott. A hol magyaros tizenkettesekben, hol meg pattogóbb, népdalt idéző ritmusban írott strófák egy szőke, kékszemű kisiskolást kísérnek el visegrádi kirándulására: a fürge, élesnyel- 26