Kritika 5. (1976)
1976 / 8. szám - Hajdu István: Beszélgetés Bortnyik Sándorral
Beszélgetés Bortnyik Sándorral Az alábbi interjúrészlet egy nagyobb terjedelmű beszélgetéssorozatból, melynek eredeti célja egyfajta vázlat megszerkesztése a művész majdan könyv alakban megjelenő önéletírásához. Ez magyarázza azt a tényt, hogy beszélgetéseink során elsősorban személyes mozzanatokat, Bortnyik Sándor életét és művészetét közvetlenül meghatározó élményeket kerestünk, s nem törekedtünk arra, hogy a század első két évtizedének ellentmondásos, gyakran máig tisztázatlan társadalmi és művészeti harcait tágabb horizonton vizsgáljuk. S ez okolja azokat az esetleg torznak feltűnő arányokat is, melyek egy-egy kevéssé ismert vagy csekélyebb jelentőséggel bíró figurának a szövegben — Bortnyik életében! — játszott szerepét jellemezhetik. Ezek az eredők — és természetesen a beszélgetések spontaneitásai tették szükségessé a jegyzetek elkészítését is. A magnetofonra felvett szövegen a leírás során csak minimális változtatásokat hajtottam végre, melyekkel Bortnyik Sándor egyetértett. BORTNYIK SÁNDOR: Életem tragédiákkal kezdődött. Bár önmagam ezt akkor nem éreztem, de annál inkább átélte nevelő környezetem. Édesanyám születésem után néhány nappal meghalt. Anyám halála után apám egyedül nevelt, erről persze alig van emlékem. Apám — s ez a második tragédia — beleőrült felesége halálába. Egy takarékpénztárban dolgozott főkönyvelőként. Dolgozni tudott, s úgy látszik, valamennyire féken tartotta magát, de azért nagyon eltávolodott a valóságtól. Később a rokonaim mesélték, hogy egyszer elmentek apámhoz, s azt látták, hogy térdel a szoba közepén és engem, mint jóformán csecsemőt, a ruhámnál fogva leszögez a padlóra. Akkor aztán el is vitték őt Nagyszebenbe, és elhelyezték egy szanatóriumban. Ott halt meg 1900-ban. Amikor apámat elvitték, én a nagyapámhoz kerültem. A nagyapámnál volt — nem mondom, hogy nevelődött, mert már 20—21 éves lehetett — a nagynéném, anyám testvére, s egy jóval fiatalabb húga, aki alig néhány évvel volt nálam idősebb, őket is a nagyapám tartotta el. A nagyanyám külön élt a férjétől. Szegény aszszony volt, ezért is vette le nagyapám a mi neveltetésünk gondját a válláról. Ötéves koromban a nagyapám egy magániskolába adott, ahol az első elemit jártam. Ebben az iskolában két nyelven, magyarul és németül is oktattak. Innen néhány hónap múlva a református kollégiumba kerültem. Amikor a második osztályt kezdtem, azt mondtam a nagyapámnak: „Megvetted már a könyveket, de rajzpapírt nem vásároltál.” „Hát miért vettem volna?” — kérdezte. „Mert én már tudok írni, olvasni, számolni. Egyéb nem következik utána, mint a rajzolás.” A rajzpapírt be is vittük az iskolába, de nemigen volt rá szükség, mert egy héten csak egyszer volt rajzóra. Én igen szerettem firkálni. Nem mondom, hogy valami értelmes dolgot rajzoltam volna, csak azt, amit magam előtt láttam. Egyszer a nagyapámat is lerajzoltam, s olyan jól sikerült, hogy a rokonaim kérték, másoljam le az ő számukra is. HAJDÚ ISTVÁN: Mi volt a nagyapja foglalkozása, miből élt? BORTNYIK: Nagyapám régebben földbirtokos volt, s amikor én hozzá kerültem, akkor még volt egy szép, nagy kiterjedésű földszintes háza, szőlőbirtoka, borpincéje. Azután valami baj történt Egyszer csak kiköltözött a szép kilátású utcai lakásból az udvariba, s később megtudtam azt is, hogy a marosvásárhelyi szőlőjét el kellett adnia, majd a háztól is meg kellett válnia. HAJDÚ: Arról lehet valamit tudni, hogy mi vezetett ehhez az anyagi romláshoz? BORTNYIK: Én nem tudok róla. Nagyapám azonban megölte magát ... Az egyik nagynéném eljött értem az iskolába, hazavitt, s láttam, hogy nagyapám ott fekszik a kertben. Azután a néném elmesélte, hogy látta kilépni nagyapámat a lakás ajtaján, fegyverrel a kezében, kérdezte, miért viszi a puskát. Nagyapám azt felelte, hogy a disznóól körül patkányok vannak, s le akarja lőni őket. A nagynéném a kerítés hasadékán át nézte, mi történik, s arra lett figyelmes, hogy nagyapám a szívéhez szegzi a fegyverét, s egy rózsafaággal meghúzza a ravaszt. HAJDÚ: Milyen ember volt a nagyapja? BORTNYIK: Nagyapám 48-as huszár őrmester volt. Feleségét Rákóczi Juliannának hívták, de nem hiszem, hogy a híres Rákóczi családból származott volna. Ő huszárruhába öltözött, s elment a nagyapám után; állítólag a csatákban is részt vett. Nagyapámat Világos után Kufsteinbe zárták, nem tudom, mennyi ideig raboskodott. 48-as érzelmeit élete végéig megőrizte, a lakásban sok, a szabadságharccal kapcsolatos olajnyomat volt, s velem elég korán Petőfi-verseket olvastatott. Hogy a vagyona honnan származhatott, szerzett volt-e vagy öröklött, nem tudom. Valószínűleg már a családjának is lehetett valamije ... Tehát akkor én 11 éves, első gimnazista voltam. A nagybátyámhoz kerültem, aki csizmadiamester volt, s nagyon jól ment a sora... A negyedik gimnáziumot jártam, amikor a bizonyítványosztás előtt kiderült, hogy a nagybátyám nem fizette ki a tandíjat. Amilyen jól ment neki korábban, úgy egy-két év alatt el is szegényedett. Az iskola engem pedig nem engedett vizsgára. Én nem is mentem haza a nagybátyámhoz, hanem a nagyanyámhoz költöztem. De ott sem maradhattam ... Tanácstalan voltam. A negyedik gimnáziumot nem tudtam elvégezni, s azon töprengtem, mi lesz velem, mit kezdjek az életemmel. Elmentem egy barátomhoz, aki fényképészinas volt, hátha megtanulom ezt a mesterséget. Akkor már elég sokat rajzoltam, gondoltam, ennek mégis van valami köze ahhoz. A fényképész azonban nem vett fel tanulónak, azt mondta, elég neki egy is. Ekkor már semmi lehetőségem nem volt, csak azt éreztem, hogy tanulnom kell, valamit mégis kezdenem kell magammal, mert ez az élet rendje... Egyszer aztán eljött nagyanyámhoz a keresztapám, akinek könyvkereskedése volt Marosvásárhelyen, és magához hívott engem. Náluk laktam, s ő segítséget adott az iskola elvégzéséhez. A feltétel csak annyi volt, hogy segédkeznem kellett a könyvkereskedésben. Én ezt nagyon szívesen vállaltam, mert a könyveket régóta szerettem, azóta, hogy megtanultam olvasni... A Magyar Szalon című folyóirat volt a kedvenc olvasmányom, amelyből ma is megvan öt évfolyamom... Abból tanultam meg, hogy mit jelent festőnek, művésznek lenni, hiszen már gyerekkoromban nagyon vonzott és érdekelt a művészet ismertetése, a művészeti kritika. Természetesen én még nem festettem, legfeljebb ha akvarellel dolgoztam, de hogy komoly műveket csináltam volna, arról szó sincs ... Tizenhét éves koromban egyszer fürödtem a Marosban, s a víztől tífuszt kaptam. Keresztapám bevitetett a kórházba, s ott meglátogatott a szobalány és a szakácsnő. Éreztették, de el is mondták, hogy keresztanyám nemigen szível engem. Ennek alapja talán az lehetett, hogy a családnak két fiúgyereke volt, akik közül az egyik már magasabb osztályt végzett, a kisebbik pedig velem volt egyidős. Ő otthon volt, s szintén segített az üzletben. Keresztapám azonban a leveleit nekem diktálta, kisebb megbízásokkal is ellátott, s a felesége talán úgy érezte, hogy engem többre becsülnek a háznál, mint a saját gyerekei. És valóban, bennem több érdeklődés is volt a könyvek iránt. Itt, a könyvkereskedésben adtam el életem első rajzát. Gyakran járt a boltba egy Sándor nevű újságíró, aki valami hölgyeknek szóló lapot szerkesztett, s ha jól tudom, rokona volt a belügyminiszternek. Nos, egyszer éppen rajzoltam, amikor bejött, s kérte, mutassam meg, amit csináltam. Megtetszett neki, s felajánlott érte öt koronát. Én csodálkoztam, hogy valaki ahhoz érez kedvet, hogy az én rajzomat megvegye, azt, amit kedvtelésből és minden előképzettség nélkül csináltam. Az öt korona persze nagyon kicsi pénz volt akkor, de mégsem olyan kevés, mint ma öt forint, öt ebédet jelentett. Korábban történt ugyan, de talán érdekes lehet: a harmadik gimnáziumban lapot is szerkesztettem. Verseket is írtunk, s irodalomtanárunkat hetente felkerestük, mintha önképzőkör lettünk volna. Az újságnak, azt hiszem, Erdély volt a címe. Körülbelül 10—12 szám jelent meg belőle. Arra már nem emlékszem, hány példányban, de nem lehetett sok, mert csak az iskolában adtam el a gyerekeknek. HAJDÚ: Sokszorosítva készült? BORTNYIK: Hektográffal sokszorosítottam. Közben persze állandóan rajzoltam is. HAJDÚ: A lapban rajzok is megjelentek? BORTNYIK: Biztosan megjelentek, mert volt például egy esemény, amit én lerajzoltam, s közöltem ebben a lapban. A vár mellett egy kötéltáncos produkálta magát, s a kötél oszlopait gyerekek tartották. Az egyik véletlenül megrántotta, az az ember leesett, és szörnyethalt. Írtam verseket is, melyeket az irodalomtanárunknál olvastam fel. Ugyanez a tanár egyszer bejött az órájára, s nekem egy rajzom leesett a földre. Olyan hirtelen nyílt az ajtó, hogy már nem vehettem fel. A tanár fölemeli, megnézi, s megkérdi, ki rajzolta ezt? A gyerekek mondták: a Bortnyik. Erre odajön hozzám, s azt mondja: „Tudod mit? Inkább rajzolj és fess, de ne írj verseket.” HAJDÚ: S ez nem esett rosszul? Nem volt önben különösebb irodalmi ambíció? BORTNYIK: Nem, inkább csak az irodalom tanulás közben, amint olvastuk Petőfi, Arany, Vörösmarty verseit, ilyesmivel reagáltam az élményekre. A kórházból tehát nem mentem vissza a keresztapámékhoz, hanem megint a nagyanyámhoz kerültem. Ott — már nem emlékszem, milyen körülmények között — találkoztam egy emberrel, akinek bazárkereskedése volt. Miután ő tudta rólam, hogy a keresztapámnál címkéket és feliratokat is csináltam a kirakatba, felajánlotta, hogy dolgozzam az üzletében, de laktam továbbra is a nagyanyámnál, és ő ad nekem — ha jól emlékszem — 10 korona fizetést egy hónapra. Ezért plakátokat és feliratokat kellett rajzolnom. Így is történt. 1910-ben készítettem egy nagy plakátot a kirakatába. Ez a Halley-üstökös érkezése idején volt, s az embereket nagyon izgatta ez a csoda. Tehát megcsináltam a plakátot a Reményi-bazárnak — így hívták az üzletet —, amelyen ez állt: „A Halley-üstökös nem olyan szenzációs, mint a Reményi-bazár leszállított árai!” Ez a plakát kint lógott a kirakatban. Egy napon egy pesti illatszergyáros 16 KRITIKA