Kritika 5. (1976)

1976 / 12. szám - Szilágyi Domokos (1938-1976) - Kemsei István: Zelk Zoltán: Meszelt égbolt

Az eddig említettekhez még egy további te­hertétel járul, az, hogy a négy eléggé esetle­gesen kiválasztott szobrász produkciója nem illeszkedik egymáshoz. Különböznek kvalitás­ban, felfogásban és faragási technikában egy­aránt. Találkozni talán csak egy dologban ta­lálkoznak, ami semmiképpen sem írható ja­vukra, hogy tudniillik alkotásaik nagyobbrészt nem kapcsolódnak túl mél­yen a megörökített eseményhez. Külön-külön szemügyre véve Kiss Sándornak a népi fafaragás túl köz­vetlen bű­völetében készített, a székelykapus formájú csatatéri harang körül csoportosuló műveit, vagy Király József sárgára pácolt, elvontab­­ban, jelszerűbben felfogott konstrukcióit — hogy ifj. Szabó István szimbólumainak föld­höz ragadt direktségéről, faragásának bru­tális elnagyoltságáról már ne is beszéljünk — a fenti negatív benyomás nem változik. Egyvalaki szerencsére mégis akad, akire ez nem áll, egyvalami mégis van, amiért ér­demes lemenni Mohácsra, megnézni az em­lékhelyet. Kő Pál szobraiért. Bár nem csinál semmi ördöngöset, pusztán csak beleéli ma­gát az évszázadokkal ezelőtt történtekbe. En­nél pedig mi sem könnyebb, hiszen rendelke­zésre állnak az utóbbi időben magasra csapó történészviták dokumentumai éppúgy, mint irodalmi múltunk klasszikus művekké, híres szentenciákká párolódott alkotásai. A művész pedig magától értetődően indul ki belőlük, és természetes gesztussal dúsítja faragványait egy Berzsenyitől József Attiláig ívelő idézet­sorral. Mindez azonban csak kezdet, ne­kiindulás, mint ahogy prológus, már csak a felállítás sorrendje szerint is a Lajos királyt vagy Tö­möri érseket „ábrázoló” alak. Figurális-reális könnyed bemelegítés a mélyebb síkok felé való forduláshoz, ahol a régi fegyverek, számszeríjak, pajzsok, hangszerek tárgyi konkrétságukban még tetten érhető formái érdekesen lendülnek túl önmagukon, s telnek meg szavakba kevéssé önthető érzeteivel-kép­­zeteivel annak az egykori világnak, amelynek emlékjeleiként állnak. H­ogy ez az átlendülés, ez a jelentés­transzformáció egyáltalán megtörténhet, abban nemcsak a motívumanyag, ha­nem a művészi átírás is szerepet játszik. Ez néhol kisebb, máshol nagyobb átformálást tesz lehetővé, illetve elkerülhetetlenné. A számszeríjaknál például nem sok átalakításra van szükség, a népiesen díszített kitárt karú, keresztet idéző forma önmagában is megteszi hatását, akárcsak a földbe szúrt buzogány­fejek. Más a helyzet a tárcsapajzsot hordó alakok esetében, ahol az ember- és hangszer­forma találó egymásra vetítődése készíti elő e típus legköltőibb megfogalmazását, a szél­hárfának keresztelt regősfigurát. A valóságelemek mesés, szürreális átalakí­tása, a részletek a megformálás gazdagságában találja meg támasztékát. A lovak sörényé­nek szeretetteljes kalligráfiájából kirajzolódó emberfej, az egyéb ornamentális és figurális betétek a kép a képben elv alapján gazda­gítják az ábrázolást, s közben természetsze­rűleg vezetnek ki a mindennapi tárgyszerű­ségből, egy másfajta, nyitottabb jelentéskörű, tágabb asszociációi a tárgyiasság kapuját tár­va elénk. Az már a faragás érzékletességé­­nek, a faktúra erejének és tartózkodásának, az egész felfogás mesterkéletlen, akarnokság nélküli tisztaságának köszönhető, hogy ez a kapu valóban meg is nyílik. Különös passiójárás vár ránk az emlék­helynek ebben a csücskében. Minden keresett vizuális jelnél egyértelműbben képviselik ezt az égnek nyerítő lófejek, amelyek buzogány­­katonák és pajzs­ huszárok közt terelik utun­kat a számszeríj-golgota felé. A végpont pedig, ha ez az elrendezésben nem tudatosul is, egy rettenetes bálványfa. Turbános fej, csilingelő fémfüggőkkel villogó miartalóc szemek, bera­kott üvegből győzelmi trófeák, levágott ma­gyar fejek a kötélből font övben — alkotója Szulejmánnak nevezi. Kő Pál szoborsorában végső soron nincs semmi anekdotikus szájbarágás vagy tetszés szerint kitölthető, elvont allegória. Mégis, il­letve éppen ezért, megidéződik előttünk a vesztett csata atmoszférája és a győztesek által celebrált véres-borzalmas szertartás, amit a török források oly egybehangzóan ír­nak le. Ennél többet, odaillőbbet pedig mű­vész aligha adhat. NAGY ZOLTÁN IRODALOM Szilágyi Domokos (1938—1976) A halál híre mintha csak fokozni akarná döbbent zavarunkat, most is, mint annyi­szor a „lapzárta után” érkezett, s a ke­gyelet első gesztusait kapkodva tenni kényszerít. Pedig a veszteség fájdalma­san nagy­ időbe telik, míg végiggondoljuk, mit jelentett Szilágyi Domokos a romániai magyar irodalomnak, a magyar lírának. Hiszen a szintézisre törekvők egyike volt. A jelen valóságának, az elmúlt időknek, az egyetemes művelődéstörténetnek ezernyi kis világát érlelte össze magában. Elemi természetességgel volt „népközi” költő, közíró, s volt formateremtő művész. „Alul­írott, szolgálatos a tájon...” A szolgálat most megszakadt. A művek szólanak értünk tovább. Zelk Zoltán: Meszelt égbolt N­émely öregséghez közeledő költők verse olyan, mint az áttetsző­ fehérre, simára csiszolt folyami kavics; az ember csak nézi, nézi, forgatja, és nem tud betelni cso­dáival. A forma véglegesnek tűnő megnyil­vánulását csodáljuk benne? Avagy a mon­danivalónak a talán reszketeg ujjak egyetlen intésére elővarázsolt modernségét? Úgy hi­szem, mindkettőt, és mindkettőben az elmúl­­hatatlant. Ennek a varázslatnak titka pedig az a tragikus derű, amit bölcsességnek neve­zünk. Varázslat? Igen, az öregek varázslata, és ezt csak az tudja igazán, aki már egyszer odahajtotta fejét az emlékezés és az elmúlás közti huzatba, és akinek műve ebben a leg­hidegebbnek tudott légáramlatban szállni kezdett, méghozzá borzongatóan gyönyörű merészséggel, úgy, hogy közben minden szár­­nya-bordája kilátszik, mint Kondor Béla an­gyalainak, és ez több, különb minden fölösen fölaggatott jelzőnél, metaforánál, helyettük a lét alapvető élményéből transzformált való­ságos álom kápráztatja szemünket. Nincs más teendő tehát, csak követni az álom föl-le járó útjait a meszelt égbolton, megpróbálni ellesni Zelk Zoltántól az álmo­­dás tudományát — ha sikerül —, vagy leg­alábbis a módszerét annak a félálomnak, amelyben a valóságos árnyak együtt mozog­nak a valóságos világ alakjaival-tárgyaival a mennyezet alatti szélben, elválaszthatat­­lanná téve őket egymástól, mint ahogy a va­lóságban is megkülönböztethetetlenek. Ez már a nagy költészet forrásvidéke, a nagy költé­szeté, amelynek egyetlen mítosza az emlé­kezés. Mítosz és bölcsesség. Emlékezés és összege­zés: a Meszelt égbolt fő csillagai. Nem hi­szem, hogy Zelk Zoltán elalvások előtt meg­számolta volna valaha kórházi égboltjának sarkait, de azt biztosan észrevette, hogy két átelleni szegletben másképp ingadoznak az ár­nyak, sugallatuk is más és más. A mítosz sarkában sugarasabbak, elnyúlóbbak, a gye­rekkori éjszakák sejtelmekből táplálkozó ria­dalmaival terhesek, és mivel az emlékek szin­te tárgyiasulnak a költő tekintetének fóku­szában, odahelyeződnek tollára, papirosa elé, a legfontosabbat vetkőzik le, aminek segít­ségével biztonságos távolságból szemlélve még kivonhatnánk magunkat hatásuk alól: az időt. Időtlenségük, illetve állandó jelen idejű ter­mészetük álomvoltukból ered, ez az álom nem ismer múltat, minden a most történik evidenciájával mozog, áramlik keresztül a versen, de hát nem is az idő fontos itt, ha­nem az ember. Zelk mindannyiunk tiltakozó arca elé tartja mindannyiunk álmát, s mire rájövünk, hogy tréfa — még ha nem is olyan ártatlan — az egész, a költészet, a költő dia­dalmaskodott tárgyiasult világunk fölött. Ho­gyan is? Van egy hosszú című verse, a­ Mi­kor Tersánszky Józsi Jenő mellett a Beketow cirkusz karzatán ültem: — „És áll merengve a porondon, / s mögéje lopódzik Póló, / a nyájasságba öltözött / fehér arcú agresszió / s a merengő Charlie-t (mert mereng!) farba rúgja! / s mert az nem moccan, hát újra! és újra! / és tízszer! hússzor! ötvenedszer! / (ha bírná, akár százezerszer!) / ha lihegve, lan­kadva is / ha még szíve-fulladva is, / míg végül is / az íratlan törvény beteljesül ! s az orv, a mindig hát­ mögötti / a fűrészporban elterül-----------” — hát így, hogy még veresé­günk is tréfára vehető. A költő beteg, mégsem érezni a betegség levegőjét, a bölcsesség szegletéből nem az el­múlás szele fúj, inkább a mindent tudó öreg beszél ki onnan, kevés szóval, épp csak a lé­nyeget közölve, és mindig van egy csepp könny a szemében, mintha éppen sírna vagy mintha csak szemének gyöngeségétől köny­­nyezne, de ugyanakkor mosoly a Szája szög­letében és derű, biztatás az arcán. Ríhattak madarak, fészket nem raktok rajtam, már kopár hegyhez szegődtem sziklának Ha ő mondja ezt, tudjuk, hogy így van, tud­juk, de nem vehetjük tudomásul, mert mint ahogy övé az elmúlás — mivel csöndes ma­kacssággal kisajátította magának —, úgy övé az újjászületés is, de egyszer majd, tudom, elbámészkodom és legördülök a tóba, s tóvá változom mert övé, a költőé az egyetemes élet szere­­tete is, és azt hiszem, ez az, amiért ezt az egész halálhistóriát nem hihetjük el neki. Van persze valami, ami az álomban­ emlé­­kezőkre nem, de a bölcsekre már zavarólag hat: ez az idő, pontosabban az egyre inkább fellépő időzavar. Agyam minden fiókját kirámolják a spicli percek, aztán szájamon bekúszva torkomból, nyelvemből kitépik sarjadó szavaim. E­z a szubjektum világa, az egyéniségé, aki a maga szűkre szabott idejének ke­retein belül nem érzi jól magát, és mi­vel a versen kívül nem ismer el más értelmes tevékenységet, tiltakozása az írás, mozgás­­pótlója, elemi élménye is. Ne hagyják garázdálkodni tovább, gondolják meg, milyen lesz a vidék, ha golyóstollal befirkált rügyek gyülekeznek a tavasz egeszén! Gyógyítsák meg! a címe ennek a versnek, és egy pillanatra hinnünk kell a költészet ilye­tén hatalmas erejében, mert egyre sűrűsödő belső időről érkezik felénk jelentés: „Lehet, hogy igazad van, / hogy »oly rövid az élet«, / de mily beláthatatlan, / de mily bejárhatat­lan / hosszú a délután.” Ebbe a „költészeti fekete lyuk”-ba nyelődik el a világ minden, költő által hasznosítható jelensége, és mivel Zelk abszolút értelemben vehető költő , va­jon van-e olyan jelenség, amit ő nem tud verssé lélegezni? Van egy nagyon nagy vers a kötetben, Az ablak nyitva van a címe. Erről külön illik szólni. Túlvilágról érkezett vagy evilágban sohasem élt fehér szakállú próféták élmény­­beszámolóihoz hasonlatos. Ezen az ablakon keresztül áramlik az a levegő, amiről az írá­som elején mint az emlékezés és az elmúlás közötti huzatról beszéltem. Azt hiszem, nem tévedek, ha jelentőségében, súlyában a Sirály mellé állítom a verset, sajnos — ez feltétele­zés­t, nem várhat rá akkora közönségsiker, mert nagyon az embermélyi mélységekből szól ki, ahová csak ritkán van hajlamunk leszáll­­ni. „Az ablak évek óta nyitva van”, de ki tekint föl arra az ablakra? És ki meri be- 24

Next