Kritika 5. (1976)
1976 / 12. szám - Szilágyi Domokos (1938-1976) - Kemsei István: Zelk Zoltán: Meszelt égbolt
Az eddig említettekhez még egy további tehertétel járul, az, hogy a négy eléggé esetlegesen kiválasztott szobrász produkciója nem illeszkedik egymáshoz. Különböznek kvalitásban, felfogásban és faragási technikában egyaránt. Találkozni talán csak egy dologban találkoznak, ami semmiképpen sem írható javukra, hogy tudniillik alkotásaik nagyobbrészt nem kapcsolódnak túl mélyen a megörökített eseményhez. Külön-külön szemügyre véve Kiss Sándornak a népi fafaragás túl közvetlen bűvöletében készített, a székelykapus formájú csatatéri harang körül csoportosuló műveit, vagy Király József sárgára pácolt, elvontabban, jelszerűbben felfogott konstrukcióit — hogy ifj. Szabó István szimbólumainak földhöz ragadt direktségéről, faragásának brutális elnagyoltságáról már ne is beszéljünk — a fenti negatív benyomás nem változik. Egyvalaki szerencsére mégis akad, akire ez nem áll, egyvalami mégis van, amiért érdemes lemenni Mohácsra, megnézni az emlékhelyet. Kő Pál szobraiért. Bár nem csinál semmi ördöngöset, pusztán csak beleéli magát az évszázadokkal ezelőtt történtekbe. Ennél pedig mi sem könnyebb, hiszen rendelkezésre állnak az utóbbi időben magasra csapó történészviták dokumentumai éppúgy, mint irodalmi múltunk klasszikus művekké, híres szentenciákká párolódott alkotásai. A művész pedig magától értetődően indul ki belőlük, és természetes gesztussal dúsítja faragványait egy Berzsenyitől József Attiláig ívelő idézetsorral. Mindez azonban csak kezdet, nekiindulás, mint ahogy prológus, már csak a felállítás sorrendje szerint is a Lajos királyt vagy Tömöri érseket „ábrázoló” alak. Figurális-reális könnyed bemelegítés a mélyebb síkok felé való forduláshoz, ahol a régi fegyverek, számszeríjak, pajzsok, hangszerek tárgyi konkrétságukban még tetten érhető formái érdekesen lendülnek túl önmagukon, s telnek meg szavakba kevéssé önthető érzeteivel-képzeteivel annak az egykori világnak, amelynek emlékjeleiként állnak. Hogy ez az átlendülés, ez a jelentéstranszformáció egyáltalán megtörténhet, abban nemcsak a motívumanyag, hanem a művészi átírás is szerepet játszik. Ez néhol kisebb, máshol nagyobb átformálást tesz lehetővé, illetve elkerülhetetlenné. A számszeríjaknál például nem sok átalakításra van szükség, a népiesen díszített kitárt karú, keresztet idéző forma önmagában is megteszi hatását, akárcsak a földbe szúrt buzogányfejek. Más a helyzet a tárcsapajzsot hordó alakok esetében, ahol az ember- és hangszerforma találó egymásra vetítődése készíti elő e típus legköltőibb megfogalmazását, a szélhárfának keresztelt regősfigurát. A valóságelemek mesés, szürreális átalakítása, a részletek a megformálás gazdagságában találja meg támasztékát. A lovak sörényének szeretetteljes kalligráfiájából kirajzolódó emberfej, az egyéb ornamentális és figurális betétek a kép a képben elv alapján gazdagítják az ábrázolást, s közben természetszerűleg vezetnek ki a mindennapi tárgyszerűségből, egy másfajta, nyitottabb jelentéskörű, tágabb asszociációi a tárgyiasság kapuját tárva elénk. Az már a faragás érzékletességének, a faktúra erejének és tartózkodásának, az egész felfogás mesterkéletlen, akarnokság nélküli tisztaságának köszönhető, hogy ez a kapu valóban meg is nyílik. Különös passiójárás vár ránk az emlékhelynek ebben a csücskében. Minden keresett vizuális jelnél egyértelműbben képviselik ezt az égnek nyerítő lófejek, amelyek buzogánykatonák és pajzs huszárok közt terelik utunkat a számszeríj-golgota felé. A végpont pedig, ha ez az elrendezésben nem tudatosul is, egy rettenetes bálványfa. Turbános fej, csilingelő fémfüggőkkel villogó miartalóc szemek, berakott üvegből győzelmi trófeák, levágott magyar fejek a kötélből font övben — alkotója Szulejmánnak nevezi. Kő Pál szoborsorában végső soron nincs semmi anekdotikus szájbarágás vagy tetszés szerint kitölthető, elvont allegória. Mégis, illetve éppen ezért, megidéződik előttünk a vesztett csata atmoszférája és a győztesek által celebrált véres-borzalmas szertartás, amit a török források oly egybehangzóan írnak le. Ennél többet, odaillőbbet pedig művész aligha adhat. NAGY ZOLTÁN IRODALOM Szilágyi Domokos (1938—1976) A halál híre mintha csak fokozni akarná döbbent zavarunkat, most is, mint annyiszor a „lapzárta után” érkezett, s a kegyelet első gesztusait kapkodva tenni kényszerít. Pedig a veszteség fájdalmasan nagy időbe telik, míg végiggondoljuk, mit jelentett Szilágyi Domokos a romániai magyar irodalomnak, a magyar lírának. Hiszen a szintézisre törekvők egyike volt. A jelen valóságának, az elmúlt időknek, az egyetemes művelődéstörténetnek ezernyi kis világát érlelte össze magában. Elemi természetességgel volt „népközi” költő, közíró, s volt formateremtő művész. „Alulírott, szolgálatos a tájon...” A szolgálat most megszakadt. A művek szólanak értünk tovább. Zelk Zoltán: Meszelt égbolt Némely öregséghez közeledő költők verse olyan, mint az áttetsző fehérre, simára csiszolt folyami kavics; az ember csak nézi, nézi, forgatja, és nem tud betelni csodáival. A forma véglegesnek tűnő megnyilvánulását csodáljuk benne? Avagy a mondanivalónak a talán reszketeg ujjak egyetlen intésére elővarázsolt modernségét? Úgy hiszem, mindkettőt, és mindkettőben az elmúlhatatlant. Ennek a varázslatnak titka pedig az a tragikus derű, amit bölcsességnek nevezünk. Varázslat? Igen, az öregek varázslata, és ezt csak az tudja igazán, aki már egyszer odahajtotta fejét az emlékezés és az elmúlás közti huzatba, és akinek műve ebben a leghidegebbnek tudott légáramlatban szállni kezdett, méghozzá borzongatóan gyönyörű merészséggel, úgy, hogy közben minden szárnya-bordája kilátszik, mint Kondor Béla angyalainak, és ez több, különb minden fölösen fölaggatott jelzőnél, metaforánál, helyettük a lét alapvető élményéből transzformált valóságos álom kápráztatja szemünket. Nincs más teendő tehát, csak követni az álom föl-le járó útjait a meszelt égbolton, megpróbálni ellesni Zelk Zoltántól az álmodás tudományát — ha sikerül —, vagy legalábbis a módszerét annak a félálomnak, amelyben a valóságos árnyak együtt mozognak a valóságos világ alakjaival-tárgyaival a mennyezet alatti szélben, elválaszthatatlanná téve őket egymástól, mint ahogy a valóságban is megkülönböztethetetlenek. Ez már a nagy költészet forrásvidéke, a nagy költészeté, amelynek egyetlen mítosza az emlékezés. Mítosz és bölcsesség. Emlékezés és összegezés: a Meszelt égbolt fő csillagai. Nem hiszem, hogy Zelk Zoltán elalvások előtt megszámolta volna valaha kórházi égboltjának sarkait, de azt biztosan észrevette, hogy két átelleni szegletben másképp ingadoznak az árnyak, sugallatuk is más és más. A mítosz sarkában sugarasabbak, elnyúlóbbak, a gyerekkori éjszakák sejtelmekből táplálkozó riadalmaival terhesek, és mivel az emlékek szinte tárgyiasulnak a költő tekintetének fókuszában, odahelyeződnek tollára, papirosa elé, a legfontosabbat vetkőzik le, aminek segítségével biztonságos távolságból szemlélve még kivonhatnánk magunkat hatásuk alól: az időt. Időtlenségük, illetve állandó jelen idejű természetük álomvoltukból ered, ez az álom nem ismer múltat, minden a most történik evidenciájával mozog, áramlik keresztül a versen, de hát nem is az idő fontos itt, hanem az ember. Zelk mindannyiunk tiltakozó arca elé tartja mindannyiunk álmát, s mire rájövünk, hogy tréfa — még ha nem is olyan ártatlan — az egész, a költészet, a költő diadalmaskodott tárgyiasult világunk fölött. Hogyan is? Van egy hosszú című verse, a Mikor Tersánszky Józsi Jenő mellett a Beketow cirkusz karzatán ültem: — „És áll merengve a porondon, / s mögéje lopódzik Póló, / a nyájasságba öltözött / fehér arcú agresszió / s a merengő Charlie-t (mert mereng!) farba rúgja! / s mert az nem moccan, hát újra! és újra! / és tízszer! hússzor! ötvenedszer! / (ha bírná, akár százezerszer!) / ha lihegve, lankadva is / ha még szíve-fulladva is, / míg végül is / az íratlan törvény beteljesül ! s az orv, a mindig hát mögötti / a fűrészporban elterül-----------” — hát így, hogy még vereségünk is tréfára vehető. A költő beteg, mégsem érezni a betegség levegőjét, a bölcsesség szegletéből nem az elmúlás szele fúj, inkább a mindent tudó öreg beszél ki onnan, kevés szóval, épp csak a lényeget közölve, és mindig van egy csepp könny a szemében, mintha éppen sírna vagy mintha csak szemének gyöngeségétől könynyezne, de ugyanakkor mosoly a Szája szögletében és derű, biztatás az arcán. Ríhattak madarak, fészket nem raktok rajtam, már kopár hegyhez szegődtem sziklának Ha ő mondja ezt, tudjuk, hogy így van, tudjuk, de nem vehetjük tudomásul, mert mint ahogy övé az elmúlás — mivel csöndes makacssággal kisajátította magának —, úgy övé az újjászületés is, de egyszer majd, tudom, elbámészkodom és legördülök a tóba, s tóvá változom mert övé, a költőé az egyetemes élet szeretete is, és azt hiszem, ez az, amiért ezt az egész halálhistóriát nem hihetjük el neki. Van persze valami, ami az álomban emlékezőkre nem, de a bölcsekre már zavarólag hat: ez az idő, pontosabban az egyre inkább fellépő időzavar. Agyam minden fiókját kirámolják a spicli percek, aztán szájamon bekúszva torkomból, nyelvemből kitépik sarjadó szavaim. Ez a szubjektum világa, az egyéniségé, aki a maga szűkre szabott idejének keretein belül nem érzi jól magát, és mivel a versen kívül nem ismer el más értelmes tevékenységet, tiltakozása az írás, mozgáspótlója, elemi élménye is. Ne hagyják garázdálkodni tovább, gondolják meg, milyen lesz a vidék, ha golyóstollal befirkált rügyek gyülekeznek a tavasz egeszén! Gyógyítsák meg! a címe ennek a versnek, és egy pillanatra hinnünk kell a költészet ilyetén hatalmas erejében, mert egyre sűrűsödő belső időről érkezik felénk jelentés: „Lehet, hogy igazad van, / hogy »oly rövid az élet«, / de mily beláthatatlan, / de mily bejárhatatlan / hosszú a délután.” Ebbe a „költészeti fekete lyuk”-ba nyelődik el a világ minden, költő által hasznosítható jelensége, és mivel Zelk abszolút értelemben vehető költő , vajon van-e olyan jelenség, amit ő nem tud verssé lélegezni? Van egy nagyon nagy vers a kötetben, Az ablak nyitva van a címe. Erről külön illik szólni. Túlvilágról érkezett vagy evilágban sohasem élt fehér szakállú próféták élménybeszámolóihoz hasonlatos. Ezen az ablakon keresztül áramlik az a levegő, amiről az írásom elején mint az emlékezés és az elmúlás közötti huzatról beszéltem. Azt hiszem, nem tévedek, ha jelentőségében, súlyában a Sirály mellé állítom a verset, sajnos — ez feltételezést, nem várhat rá akkora közönségsiker, mert nagyon az embermélyi mélységekből szól ki, ahová csak ritkán van hajlamunk leszállni. „Az ablak évek óta nyitva van”, de ki tekint föl arra az ablakra? És ki meri be- 24