Kritika 5. (1976)
1976 / 2. szám - Vadas József: Koós Judit: Kozma Lajos munkássága
29 KRITIKA zsúfolást vagy a fanyar ódonság mímelésére teremtett szépítetten archaikus világot. És főképpen hinni kell abban, hogy sejtetéssel, elhagyással, lírai fantáziával Bogarak alakjaiban is lehet esendően groteszk emberi jellemeket ábrázolni, egyszóval, hogy az értelmes és értelmezhetetlen motívumok össze tudnak állni olyan esztétikai renddé, amely egyszerre jelent is valamit meg kifejezi a jelentés keltette érzelmeket. A követők ugyanis éppen erről az értékes kettősségről feledkeztek meg. Jelképeik mellett hiteltelen a jelképet indokló érzelem, és ezért a célul tűzött szépség csak a kellemesség szintjéig képes felszökni bennük. A Mesterek és Margaréták, a holdbéli Cyrano-utazások és a Kolumbusz-féle Santa Mariák pedig — ahelyett, hogy a grafikus grafikák hagyományaihoz híven a vonalak feszült játékával hozzátennének valamiféle élményt tükröző, őszintén aktualizáló indulatot az örökséghez — formás figurákból összeálló arabeszkekké válnak és félelmetesen kezdenek hasonlítani azokhoz a sorozatban készülő „piece unique” iparművészeti tárgyakhoz, amelyeket a miniatürizált stílbútorokhoz szántak hangulatos kiegészítőkként. Lehet, hogy Rákossy Csaba hajszálfinom vonalkákból építkező technikája vagy Bognár Árpád rajzi leleménye szakmailag példaszerű a fiatalok számára, de — és ez a tény jelzi legbiztosabban egy új grafikai korszak kezdetét — jóformán egyetlenegy sincs, aki a stúdiókorú nemzedékből hasonlóképpen akarná megoldani a „máig érő tegnapok” irodalmi és történelmi példázatait. A múltat ugyanis lehet — irodalmi hasonlattal — nemcsak Cocteau és Anouilh módjára a jelenbe szivárgó örök artisztikum forrásának tekinteni, lehet a múltat — Brecht módjára — a jelen nem túlságosan szép, de annál több zárat nyitó kulcsaként megjeleníteni. Valkó László Emlékműtervén, Somogyi Győző Galíciáján, Szunyoghy András Emlékezésén egészen másféle történelem válik témává, olyan világ jelenik meg bennük, amelyet könnyű szívvel nyújtanánk át a feledésnek, de amellyel ezt nem tudjuk megtenni, mert erkölcsi parancsaink szerint ezt nem is szabad megtennünk. Nyilván ebből a felismerésből született az új formai megoldások nálunk szokatlan sorozata, az arabeszkes díszítménymúlttól minőségileg különbözni akaró egyszerűség, a motívumszegénység, és főképpenlemondás a lírai hangulatú fantasztikus elemekről. A Memento-tipusú grafikák — Sáros András Miklós sikerült lapjával jelezve az újfajta törekvést — számára fontosabb valamiféle újrafelfedezett hűvös tárgyiasság, pontosságigény, vállalt józanság, hogy az ábrázolt világról alkotott vélemény olyan tisztán és retorikamentesen hívja magára a figyelmet, mint a szürkében tartott, típusházak és szántóföldek értelmi középpontjában elhelyezett piros betűs tábla az MHSZ Céllövöldéje felirattal. Kétségtelen: a zsúfoltságról lemondó, jelképpé, sőt jellé egyszerűsített világ nemigen szerepelt a közelmúlt hagyományai között. Ez lehetett az egyik oka annak, hogy a biennáléval párhuzamosan rendezett, jugoszláv grafikusokat összegyűjtő miskolci kiállítás annyira különbözött a hazai összképtől, mintha nem egy hasonló társadalmi berendezésű ország szomszédos kultúrájáról érkezne üzenet, hanem legalábbis a világ túlsó feléről. Nem a modernista irányok erőteljesebb jelenléte okozta az igazi távolságérzetet. Azokból mutatóban nálunk is volt néhány. Irigylésre méltó az volt, hogy az ötvennyolc bemutatott grafika között csak akkor akadt két hasonló, ha alkotójuk is ugyanaz volt. Akadt archaizáló múltkeresés is. Csak éppen megjelent közelükben ellentétük, a technikai civilizációt hordozó második természet szimbóluma, a gyár is. Volt harsányan festői népművészeti ihletés. De volt mellettük burjánzó bionaturalizmus és a tömegtermelést kicsúfoló szerialitás, plakátszerű pop-art-világ és finom erotika, tiszta felületjáték és misztikus színekkel megoldott alig szürrealista akvatinta tájkép is. A témák és lehetőségek ilyen szélesre nyitott legyezőjének még a szellője is alig érintette a magyar biennálét. Ebben az összképben a külön út már majdhogynem etikai érdem. Ám összehasonlítás hiányában éppen a külön utak esztétikai eredményei válnak nehezen mérhetővé. Igaz, így legalább Pásztor Gábor óriásira növesztett becsomagolt autójának, és Maurer Dóra teljesen eszköztelen Átlós lemezbajutásának egyaránt örülni tud a néző és könnyebben siklik el afelett, hogy az előbbi mű csupán bágyadtra sikeredett külföldi analógiák újrafelmondása, utóbbi viszont maradandót tud nyújtani az anyagi szépségre összpontosító egyszerűséggel is. P. SZŰCS JULIANNA Koós Judith: Kozma Lajos munkássága Koós Judith könyve tökéletes ismertetés. Mindent elmond Kozma Lajosról, ami tényt csak tudni lehet, amiről kizárólag a levéltárak adnak felvilágosítást, ami huszadik századi művészetünk legnagyobb formátumú építész-iparművészének hagyatékából tárult fel. A Kozma Lajos munkássága egyforma hangsúllyal veszi sorra a grafikákat — Kozma illusztrációit, szignetjeit, bélyeg-, könyv- és pénzterveit, valamint belsőépítészeti-bútortervezői munkásságát, illetve épületeit. Egyvalami hiányzik csupán e precíz leltárból: a pályakép. Elmondom, mire gondolok. A könyv 19. oldalán ez a mondat áll, a még építészhallgató Kozma érdeklődését magyarázandó: „Ahogy Bartók fellelte a kapitalista társadalom kultúrájától még meg nem rontott ősi parasztzenében a magyar nép legjobb és legtisztább zenei hagyományait, úgy fordult Kozma a kapitalista gyáripartól még meg nem rontott régi magyar pásztorművészet, paraszti művészet legnemesebb emlékei felé.” Ugyanez az ipart támadó Kozma Lajos azonban 1930-ban már egészen másképpen vélekedik: „Egy iparművészeti iskolának tehát... az volna a legfontosabb feladata, hogy olyan tervezőket neveljen, akik az ipari alkotások megnemesítése körül éppolyan erős képességekkel rendelkezzenek, mint a kortársak szükségleteinek ismerete körül.” A halála előtti években pedig már az ipari alkotások megnemesítése sem elég. Úgy vélekedik: a modern közlekedési eszközök kialakításából kell tanulnunk; a szépítő iparművészt az ipari formatervező váltja fel. A változások korszakos jelentőségűek, a könyv azonban csupán a korszakiakról beszél. Koós Judith elmondja ugyan, hogy a szecessziós Kozma Lajos 1913-ban Budapesti Műhely néven alakít lakberendezési irodát, ahol „szép dolgok és emberhez méltó otthonok fabrikálásán munkálkodnak”. A könyv jóvoltából — és iparművészettörténetírásunk mulasztásai miatt — most először kapunk részletes képet a szervezet működéséről. Utána leírások és fényképek sora eleveníti fel a húszas éveket, a „népies barokk” korszakot, amikor a dúsan burjánzó dísz az egész enteriőrt elborítja és díszlet lesz a lakásból. A nagy fordulat — a konstruktivista építészet asszimilálása — sem hiányzik a kimerítő felsorolásból. A könyv 171. oldalán ez a mondat olvasható — Kozma lámpájáról, de egész harmincas évekbeli munkásságát summázva: „Fel kell figyelnünk arra a tényre, hogy mint a Bauhaus-program úttörői és megvalósítói, Kozma is eljut a használati tárgyak egyszerű formaadású, konstruktív szemléletű tervezéséig.” De a tények sajnos csak tények maradnak. Adat csupán a Budapesti Műhely is, a húszas évek cikornyajátéka is, a formatervezői szemlélet is. Nem tudjuk meg, mely törekvéseket igazolt az idő, és az sem derül ki, mikor és miben tévedett Kozma Lajos. Mert nem áll össze fejlődési folyamattá az életmű és hiányzik az eszmetörténeti háttér. Koós Judithnak el kellett volna mondania: az egész Európában meghonosodott Werkstätték után, Magyarországon Kozma viszi sikerre a műhely gondolatát, s vele a szép otthon ügyét. És illett volna hozzátennie: amikor megalakul a Budapesti Műhely, Németországban már sokadik kiállítását rendezi a Werkstättének hadat üzenő Deutscher Werkbund, amely nem érte be az igényes kézművességgel: a nagyipar új esztétikájának megteremtésén fáradozott. Az iparilag elmaradott Magyarországon a Werkbund még nem volt időszerű — hiába szorgalmazta a gépi esztétikát a Huszadik Század hasábjain Nádai Pál, hiába alakult meg 1913-ban — a Werkbund mintájára — a Művészi Munka társasága. Nekünk — nálunk — a Budapesti Műhely is korszerű eszmének számított. Kár, hogy Koós Judith csupán a különbségeket összemosó — a fejlődést semmibe vevő — általánosságokba burkolózik — történelmi szükségszerűség és lehetőség paradox kapcsolatának elemzése helyett, amikor így „indokolja meg” a Budapesti Műhely jelentőségét: „Ezeket a hazai sajátosságokat organizáció szempontjából hasonló külföldi példák támasztották alá. Ilyen elsősorban a Wiener Werkstätte, a német és a svájci Werkbund.” Megér egy bekezdést a formatervezői szemlélet is. Hiszen Kozma Lajos már 1917-ben időálló elveket vetett papírra. A frontról küldött nyílt levelében a technika lehetőségét méltatta: „A mi korunk nagy emlékei mind a technika ... nagy műhelyéből kerültek ki”, a jövő művésze tehát „mérnök-építész” lesz. Ami a legfurcsább: ezt a zseniálisan megsejtett mérnök-építészt először Kozma Lajos temeti el magában —,a húszas évek stukkós faldíszeiben, festett és faragott bútoraiban. Hogy aztán a harmincas évek elején ott folytassa a gyakorlatban, ahol — levelében — 1917-ben abbahagyta. „Ahogy a könyv már mindinkább a »mindenki« szellemi tápláléka lett és nemcsak a kiváltságosaké — úgy akar ma az ipar az ismeretlen Mindenki számára jó, olcsó és szép holmikat termelni” — vallja Kner Imre munkatársaként a Modern Könyvtár valóban modern tipográfusa. Aki megteszi a döntő lépést — a mindenki formamegoldása felé: a harmincas évek elején megtervezi az első magyar típusbútorokat Heisler József faárugyára számára. Kozma Lajos így értékelte művészetének fordulatát: „A típusnak a művészi értéken túl erkölcsi súlya is van. Az egy példányban készülő tárgynak lehet személyes jelentése és vonatkozása, a típustárgy azonban teljesen személytelen, keletkezésénél az ő saját belső Akafcn&aSiada Budaspess KOZMA LAJOS munkássága (trafika iparmmeset, építészet