Kritika 5. (1976)

1976 / 9. szám - K. F.: Györe Imre: Dózsa koporsói - N. V.: Gábor Miklós: Kicsi-világ-háború - R. J. T.: Juhász Júlia: Híradás a Dzsumbujról - Berkes Erzsébet: Gyulai Várszínház - 1976

kénytelenek vagyok magamat ezen jótéteményedtől megfosztani.’’ Főliterátor s poéta külön nyelvet beszéltek. Takáts Gyula érzékletesen ismerteti nyelvezetük s jellemük különbözőségét. Az 1832-ben nyomtatásban megjelent s a kaposvári könyvtárban meglelt silány alkalmi óda szövegét Berzsenyiének látni: megbocsátható rajongás. Irodalomtörténészek feladata lenne bizonyítani Takáts Gyula filológus gondolatmenetének lelkesült, de megfontolatlan ugrásait. (Somogyi Almanach, 29. 1976.) — sz — Győre Imre: Dózsa koporsói A téma, amelyet Győre Imre feldolgozott (megelégedéssel mondjuk): közhely a magyar irodalomban, s a konfliktus, amit megragadott ebben a témában, ugyancsak az: a modern drámairodalom egyik közhelye. A feldolgozás formája (kétrészes verses drámáról van szó) már jelzi, hogy a költőnek nem volt szándéka a — Dózsa-témában különösen kimagasló — történettudományunk legfrissebb eredményeit hasznosító, epikai hitelű ábrázolás. A Dózsa koporsót más lehetőségek irányában folytatja a korábbi (Eötvös, Petőfi, Jókai, Ady, Illyés, Gergely Sándor stb___) szépírói Dózsa-interpretációkait. Győré a dokumentumdráma kellékeit ötvözi a helyenként nagy erővel archaizáló, másutt népköltészeti felhangokat hallató verses krónikával. Végeredményben tehát pszeudodokumentumdrámát írt Dózsa kivégzésének közvetlen előzményeiről. A már jelzett közhelykonfliktus két kérdéssel jellemezhető: — kell-e, szabad-e tűrni a megalázást, még ha a tűrés az élet ára is —, s vétek-e, ha „kényszerhelyzetben”, „kifelé” megtagadjuk hitünket, eszményünket, meggyőződésünket, ha „befelé” úgy ítéljük, hogy épp a tagadással menthetjük meg magunkat hitünk, eszményünk, meggyőződésünk szolgálatának. Míg az első dilemmát Győré nem volt képes drámai áramerősséggel „felfűteni” — úgy érzem, a probléma történeti aktualitásának hiánya ennek az oka —, addig az utóbbi kérdést minden didakticizmustól és moralizálástól mentes kollízióvá tudta formálni. A temesvári börtönpincében Dózsa felfalására éheztetett keresztesek történelmi „terheltsége”, lélektani helyzete kiválóan alkalmas ennek az etikai konfliktusnak az ábrázolására, ugyanakkor — mivel ez a konfliktus a dokumentumtörténetnek éppen nem dokumentumhitelű mozzanatához tapadt művészi kibontakoztatásának útjában áll a valóságos történelmi kifejtés. A közhelyszerű téma és konfliktus ily módon a dokumentumműfajok ellentmondását is felidézte, de Győre Imre verses drámája felvillantja s helyenként megvalósítja egy igazi drámai műalkotás lehetőségét. (Szépirodalmi) K. F. az is, hogyaz elnagyolt ifjúkori önportrénál nem akar többre vállalkozni. Ennél többre nem érzi magát hivatottnak. Egy története mindenkinek van, de aki írásra vállalkozik, annak többet kell akarnia ennek az egy történetnek az elmondásánál. Ez a plusz, amely eddig megjelent írásaiban sokkal inkább megvolt, hiányzik ebből a könyvből. Nem tudunk meg többet a háborúról, a benne „botladozó” magyar értelmiségről, nem gazdagítja a múltról való tudásunkat. Az író emlékei magánemlékek maradnak; nincs bennük erő, hogy általánosulva, a kor emlékezetes jellemzőivé váljanak. Gábor Miklós eddigi írásainak egyik fő erénye mindig az őszinteség volt. E naplóban görcsös igyekezet érezhető a „mindent kimondásra”. De ahogy már a cím is sejteti, ez a „mindent kimondás” nem nagy, sorsdöntő dolgok megfogalmazása, hanem a kisebb tévelygéseké, a háború „apróságaira” vonatkozik. Ez az igyekezet már-már az őszinteség pózát juttatja eszünkbe. Az írás végén az 1944 mellett egy másik évszám, 1975 is szerepel. De a naplóban semmi nyoma annak a távlatnak, distanciának, amelyet az elmúlt harminc év az íróban nyilván megteremtett. Azzal a hiányérzettel tesszük le a könyvet, hogy bár képet kapunk arról, milyen lehetett Gábor Miklós ezekben az embert próbáló években, de arról nem, hogy akkori önmagáról — az ironikus címadástól eltekintve — mi is a véleménye. (Szépirodalmi) N. V. Gábor Miklós: Kicsi-világháború Gábor Miklós új könyve azért érdekes, mert egyik kiváló, nagy népszerűségnek örvendő színészünk írta. Pontosabban fogalmazva : pusztán ezért érdekes. A Kicsi-világháború napja, 1944-ben a fronton íródott, Gábor Miklós élményeit, gondolatait örökíti meg ezekből az időkből. Bepillantást enged egy alakuló, fogékony fiatalember gondolatvilágába, teljesebbé teszi a portrét, amelyet részben alakításaiból, részben eddig megjelent írásaiból ismerünk — és ez nagyon sok, de nem elég. A könyv címéből kiderül az író véleménye saját részvételéről ebben a háborúban —s KRITIKA Juhász Júlia: Híradás a Dzsumbujról Nem azért nehéz feladat az Illatos út és Gubacsi út sarkán álló bérkaszárnyákról szociográfiát írni, mert a szerzőnek előítéleteket kell szétfoszlatnia. („Az a lumpenek, bűnözők tanyája ...”) Ahhoz „csupán” annyi lelkiismeret, humánum és szenvedély szükséges, mint amennyi Juhász Júlia több éves kutatómunkáját jellemzi. Hanem az már sok gyötrelmet okoz a begyűjtött adatok értékelésénél, az egyén és társadalom felelősségének, lehetőségeinek mérlegelésénél, hogy a gyökeres megoldásra várni kell még. Amíg egy helyiségben ötöd-, nyolcad-, tizedmagukkal laknak az emberek, és a szoba-konyhák komfort nélküliek, addig a bérkaszárnyamúlt minden öröksége újratermelődik. Minden öröksége? A munkahelyek, a szociális létesítmények, az iskola, a képviseleti szervek — mindaz tehát, ami a bérkaszárnyák közül a múlthoz képest alapvetően más rendeltetésű, egyre inkább lakásproblémává szűkítheti az életmód egészének korábbi drámáját. Juhász Júlia ezen a sávon halad végig, s ha felelősségkereső, segítő akarata olykor arányérzékét meg is billenti — elragadja az „egy jó tanárnő is milyen sokat tehet” öröme; hosszadalmas, irodalmiaskodó portrékat fest rossz funkcionáriusokról, minden szövevényével, szélsőségével együtt modellkéntképes bemutatni a Dzsumbujt. A még korlátozott lehetőségeken belüli kibontakozás sikereinek és kudarcainak modelljeként. A szerző, akit a szociográfiának ebben az ágában kevés hagyomány segített, térben és időben keresztül-kasul bejárja terepét, az ott lakó másfél ezer ember minden típusát, jellegzetes figuráját megeleveníti. Szinte az az érzésünk, hogy nem akarja lezárni anyagát, újabb és újabb riasztó vagy biztató tényeket csikar ki belőle. Mint kérlelhetetlen agitátor, nem engedi el egykönnyen az olvasót. Biztos lehet benne: sokan lesznek, akik a végére érve sem teszik félre könyvét. (Kossuth) R. J. T. SZÍNHÁZ Gyulai Várszínház - 1976 Ki hitte volna, hogy egy alföldi városkában, gazdag és jól finanszírozott színházi szomszéd, Szeged árnyékában tizenhárom évadot megél egy színházi vállalkozás, oly adottságok közepette is, mikor nincsen zsinórpadlás, süllyesztő, kívánatos színpadi mélység, a nézőtér pedig... Bizony csak alkalmi ötletnek, ha nem is rossznak, vélték a Gyulai Várjáték megnyitását mindazok, akik az 1964-es Hemann-bemutatón részt vettek. Most már a gyulai játékok nem ígéretes kezdeményezés, „majd-lesz-jobb-is”-szándék, hanem olyan érték, ami színházkultúránkat, közgondolkodásunkat erősen befolyásolja, s némely dologban ki is téríti. Így abban, hogy korszerű színházat csak nagy szcenikai apparátussal lehet létrehívni, hogy igényes drámai alapanyag nélkül is lehet színházkultúráról beszélni, vagy hogy bonyolult történelmi-társadalmi kérdéseket nem tud színjátékban követni az ebben járatlan közönség. Az idei első bemutató Keresztury Dezső drámája, a Nehéz méltóság volt. Hőse a költő Zrínyi Miklós, akinek talányos halálát sajátos fölfogásban állítja elénk a szerző. Keresztury Zrínyije maga szervezi meg a vadkanvadászatot, ő bérli az orgyilkost is, hogy tragikus példájának erejével hitesse el mindazt a szándékot, melyet az élőtől nem fogadtak el. Zrínyi szándéka ugyanis az, hogy az ország saját erőinek összefogásával verje ki a törököt, mert csakis így képzelhető el az ország függetlenségének, tehát a valódi felszabadulásnak a megteremtése. Hiszen akár a francia király, akár a bécsi császár vagy a velencei dogé segítségét veszi igénybe, olyan adósságra kötelezi magát, amelyet az ország szuverenitásával kell törleszteni. Zrínyi a világ hatalmasaival szemben a leigázott kis népeket szólítja fegyverbe: dalmátokat, horvátokat, Tiszatáj és Transzilvánia elnyomottjait. Törekvése azonban elbukik a maga koncát féltő nemesség s az ügyesen intrikáló, ajándékokkal-ígéretekkel kápráztató királyi udvarok, szultáni porták útvesztőjében. Sorsa betelvén, elébe megy az elkerülhetetlennek. De mert maga választja sorsának ezt a mozzanatát is, halála a felismert szükségszerűség jegyében a szabadság. Az önmegvalósítás cselekvő emberhez méltó gesztusa. Keresztury egymáshoz mívesen illeszkedő jelenetek sorában festi Zrínyi konfliktusát, a költőét, a hadvezérét, a politikusét, s a szerelmes férfiét is. A hős jellemének sokszínűsége azonban mindenik jelenetben különkülön bomlik ki, ennek a színgazdagságnak egyidejű jelenlétét nem érzékeljük a játékban. Ha Frangepán Katalint nem szeretné, vagy ha nagy műveltségű költő nem volna is, ebben a feldolgozásban akkor is ezt a végső megoldást választaná. Sirámokkal többször színre lépő feleségéről nem is szólva. HaKeresztury ezt a megoldást — az illusztratív jelenetezést — brechtesen felfogott drámaszerkezetbe alkalmazná, talán nem tűnne úgy szemünkbe a jellem széttagolása, de mivel a hőssel azonosító szemléletet választotta, nemegyszer úgy tetszik, Zrínyi szemléltetésre szánt példa, s kevésbé egy szemlélet példája. Az előadást Marton Endre rendezte, többségében nemzeti színházi művészekkel. Sinkovits Imre Zrínyi-alakítása kiemelkedő színészi teljesítmény volt. Ilyés Gyula „eredendő magyar komédiája” a második ősbemutató. Már a cím maga — Dániel az övéi között, avagy A mi erős várunk — találgatásokra adott okot. Némelyek úgy vélték, hogy magyar sorselemző, pátoszos önvizsgálatban részesülhetnek. Hiszen Dánielt az oroszlánok között szokták meg, így tehát az övéi — szétmarcangoló oroszlánok. Mások a „mi erős várunk” miatt berzenkedtek — sejdítve nemzetmentő messianizmust, fájlalva európai nézőpontokat. I 26