Kritika 6. (1977)
1977 / 7. szám - Kovács Győző: A Magyar Nap - Rényi Péter: Kleist kapcsán - és ürügyén
29 A Magyar Nap Új lapot pillanthattak meg az olvasók 1936. március 3-án, a Magyar Napot, első oldalán kiáltó címmel: Fegyverbarátságot kötünk az olvasóval. Mint kiderült — az elkövetkező évek bizonyították —, nem újságírói „fogás” volt e cikk értelme és célja. Szerzője, Kálmán Miklós, a lap főszerkesztője — többet akart ennél. „Miért Magyar Nap? A köztársaság magyar népének mindennapi életét, sorsküzdelmét fogjuk kévébe kötni, és kiteríteni a csehszlovákiai magyar rögökön. Mindennapunkat... Ezzel hívunk benneteket kálváriás, de jobb jövőbe vezető vándorutunkra...” Milyen igaza volt! Hiszen Európa fölött fekete árnyak terjesztették ki karjaikat. S ez árnyak egyre nőttek; Németországban hatalomra került Hitler; Olaszország már a nyílt agresszió útjára lépett; Spanyolországban is gyülekeztek a pusztítani kész felhők. Európa új történelmi periódusának első nagy drámai felvonása épp megkezdődött. A részekkel szemben a haladó erők is akcióba léptek, azzal a nem titkolt szándékkal, melyet már 1933 elején, közvetlenül a fasizmus németországi „legális” győzelme után a francia, a lengyel, a német kommunisták úgy manifesztáltak: „Alakítsuk meg a proletár ellenállás legyőzhetetlen egységfrontját!" Ma már tudjuk, hogy a gigászi élethalálharc megkezdődött, s e harcnak nemzetközileg fontos eseménye volt a Komintern VII. kongresszusa, 1935 nyarán. Valahol itt kell keresnünk a Magyar Nap születésének, létrehozásának indítóokait. Itt kell keresnünk a mércét, mely mérheti történelmi jelentőségét. Haladó hagyomány e lap, mely rendkívül nehéz körülmények között jelenhetett meg — naponként. Hivatalosan nem nevezhették a CSKP lapjának, de szellemében annak irányítása érvényesült. Csanda Sándor, az antológia összeállítója joggal hívja fel a figyelmet arra, hogy ezt a lapot — szemben a Kassai Munkással — „már az új államban felnevelkedett kommunisták és értelmiségiek készítették...” A baloldali, kommunista írók, művészek közül Fábry Zoltán, Forbáth Imre, Lőrincz Gyula, Ilku Pál, Sellyei József, Berkó Sándor, Vadász Ferenc nevével találkozunk a leggyakrabban az Ostravában szerkesztett lap hasábjain; mellettük a már említett Kálmán Miklós nevével, Ferencz Lászlóéval, Betlen Oszkáréval, Szekeres Györgyével, Vass Lászlóéval. A most kiadott antológia képet kíván nyújtani a korról, mely a Magyar Napot életre hívta, a lapról, mely naponta tájékoztatta olvasóit a világ aktuális problémáiról — politikai cikkekben, riportokban, szépirodalmi alkotásokban, a kultúra és a társadalom kapcsolatának problémáiról. Ezek jelzik is a főfejezeteket, melyek helyet kapnak Csanda Sándor válogatásában. A politikai cikkek és a szépirodalmi művek itt kölcsönhatásban kapnak sajátos hangsúlyt. (Például: Lőrincz Gyula: Dózsa—Derkovits, aztán Fábry Zoltán: A Rákócziak harcának mai értelme, Forbáth Imre: Garcia Lorca, Látomás és őszi dal 1938 című írásai, illetve költeményei, vagy ezek mellett Fábry Zoltán közismertebb sorai a Szlovenszkói küldetés, 1938-ból.) Egy célra irányulnak a lap írásai, bár műfaji sokféleségben jelentkeznek; a gyakorlati cél: az antifasizmus érdekében kötött fegyverbarátság. A Magyar Nap — népfrontlap volt. Az öszszefogás, a visszhangadás fóruma. Bizonyára közel járunk az igazsághoz, hogyha azt írjuk: ha 1938 októberében be nem szüntetik, elérkezett volna ahhoz a nemzetköziséghez, mint a Korunk. És ha Fábry Zoltán — évekkel később — azt írhatta le: „A Korunk — történelem” — ez nem kevésbé érvényes a Magyar Napra is. (Madách) KOVÁCS GYŐZŐ FILM Kleist kapcsán és ürügyén (Filmlevél)A művészettörténet istene mentse meg a mai fiatalokat attól, hogy a húszas-harmincas évek hullám- és spirálteóriáiba gabalyodjanak. Engem nem kerültek el annak idején és annál szorosabban csavarodtam beléjük, mivel szerettem Módikét, legfőbb mentorunkat ebben az elméletben, Vedres Márk, a szobrász feleségét és csak jóval később, amikor ő már elment közülünk, jöttünk rá, hogy többnyire bizony csak üres spekulációba vezetett az akkoriban virágzó szellemtörténet e divatos, nem érdemi hasonlóságokra épülő elmejátéka. Azért bocsátom ezt előre, mert eleve el szeretném hárítani azt a vádat, hogy hasonló teóriagyártás alapján állapítom meg, amit alább mondandó vagyok. Nevezetesen azt, hogy a különböző nemzetek filmgyártásában időnként felerősödnek, aztán megint elhalkulnak a historizáló tendenciák. Jelenleg egy ilyen történelmi hullám emelkedését vélem felfedezni az NDK és az NSZK filmművészetében. Bizonyára volt már a német film hosszú történetében is hasonló mozgás, feltehetően itt is fel lehetne fedezni valamiféle ismétlődést, felrajzolni egy spirálist, amely egyvonalba eső pontra visszatér — más szinten —, mint amilyent a drága Módi néni gyönyörűen kicirkalmazott grafikonjain csodálhattunk. Csakhogy nem a külső jegyek ismétlése az igazán érdekes, hanem éppen az, ami a meg nem ismételhetőből, a történelmi változásból, a haladásból adódik. Semmi kétség, hogy ennek a legújabb historikus hullámnak egyik gerjesztője a két német állam eszmei párviadala. Mármint az a nem érdektelen kérdés: melyik ország művészete képes a német progreszszió, a német kultúra pozitív, nagy értékeit meggyőzőbben, megragadóbban, időszerűbben felidézni. Egy tekintetben persze behozhatatlan fórral indul az NDK: a forradalmi német munkásmozgalom körül a nyugatnémet filmeseknek nincs sok keresnivalójuk. A pálya, amin a verseny zajlik, feltehetően ezért is korábbra esik: a német klasszicizmus és a német romantika idejére. Dehát miért is ne? Utóvégre ez nagy kor, amelyben a németek nem ok nélkül „a költők és a gondolkodók népének” nevezhették el magukat. Igen ám, de ebből adódik a nehézség is; a kultikus tisztelet rákövesedett a világraszóló nevekre, a művekre, aki nem vállalkozik arra, hogy leverje róluk ezt a csontkeménnyé vált barkót, az nem kelthet életre senkit. Deheroizálás, pontosabban: dekultizálás nélkül itt nem lehet megmozdítani semmit. Az izgalmas versengést, amely az NDK és az NSZK filmművészete között zajlik, nem utolsósorban ezen mérhető: ki milyen módon értelmezi a kultuszt, hol és miben keresi a mögéje rejtett igazságot, valóságot. Nyilvánvaló, hogy a világnézet különbségei ebben is megmutatkoznak, hogy halálosan komoly ellentétek feszülnek az interpretációk eltérései mögött is. Mégis hadd jegyezzem meg: bár csak általában hasonlók körül folyna az ideológiai küzdelem a két német állam között, bárcsak az lenne már a konfrontációk témája, ki hogyan kelti életre a mozinézők előtt ezt vagy azt a klasszikust! A versengés, amely itt csendben bontakozik, sajnos, még nem tipikus, inkább csak egy cseppnyi előleg a jövőből. Ma még csak ínyencség a német szellemiség gourmantjainak, mégis érdemes meglátni benne egy lehetséges, sőt, valószínű fejlődés csíráját. Mindez azóta jár az eszemben, hogy láttam Cannes-Joan az NSZK-beli Helma Sanders-Brahms „Heinrich” című filmjét, amely Heinrich von Kleist életét és halálát ábrázolja. Remekül elsősorban a halálát, illetve zseniális elméjének felbomlását, amely az öngyilkossághoz vezetett. Kleist életéről nem tud annyi lényegeset elmondani ez a film, mint erről, a végről. A legmeghökkentőbb képsor az első: öt percig tart, vagy tízig, vagy tizenötig? — nem tudnám megmondani, mindenképpen egy örökkévalóságnak tűnik. Kleist már abban a wannsee-i vendégfogadóban tartózkodik, a nagy beteg Henriette Vogellel, akivel majd együtt lépik át élet és halál mezsgyéjét. De előbb még egy levelet kell írnia Hardenberg hercegnek, a porosz királyság miniszterelnökének, egy levelet, amelyben még egyszer kifejti, miféle méltánytalanságok és sérelmek érték. Csakhogy ő nem ír piszkozatot; ha eszébe jut egy jobb szó, egy találóbb fordulat vagy félrecsúszik a tolla és ezért nem tökéletes az írás külleme, eldobja az egész papírt és kezdi elölről, fent a három soros címzéssel, az udvari szokásoknak megfelelő megszólítással; újra leírja, ami már rendben le volt írva, aztán javítja, módosítja, amin változtatni akart; de a következő mondatba újra becsúszik egy gikszer, és máris gyűri össze az újabb árkust és kezdi elölről: címzés, megszólítás, első bekezdés, második bekezdés — újra egy hiba, s megint újra az elejétől... Időnként bejön a fogadós, öszszeszedi és kályhába dobja a papírokat. A néző már úgy érzi, ő fog beleőrülni, ha még sokáig ismétlődik ez az eszelős játék. Közben persze azért az sem kerülheti el a figyelmét, hogy ez a szöveg a legtömörebb német próza, abban a különös és sajátos kleisti stílusban megírva, amely a dísztelen porosz hivatalos nyelv feszességét poézissá emelte. Ennél a képsornál jelentősebbet, lényegesebbet nem igen tud elmondani ez a film, ez a legfőbb mondanivalója. Kleist párját ritkító nagy művész volt, aki megszállottan kereste önmaga igazságának és önmaga kifejezésének tökélyét — az eszelősségig és az önpusztításig. Látnok- és lényeglátóként csak a legnagyobbaikhoz volt hasonlítható, de az őt körülvevő társadalmi viszonyokkal, ezzel a kicsinyes, vacak, alattomos, porosz kreatúra világgal szemben védtelen volt, a fantáziátlan korlátoltságnak kényére-kedvére kiszolgáltatott fantaszta. A levél végülis elkészül, majd a búcsúlevél Ulrikének, a nővérének, az egyetlen embernek, aki valaha megértette őt és aki az igazi társa lehetett volna, ha nem lett volna a testvére... Már csak egy sor hiányzik alóla, a dátum. De nem lett volna Kleist, ha nem találta volna meg erre is a legpontosabb, legrövidebb formulát: „Halálom reggelén”. Csak miután a küldönc elvitte ezt a levelet is, szabadul fel a nagy feszültség alól: a legfontosabb immár elvégeztetett, most jöhetnek az egyszerűbb dolgok; a vendéglőssel ki kell vitetni egy asztalt, két széket, oda, arra a szép ligetre, amelyet kinéztek maguknak, ott majd még egyszer jóllaknak; az öltözet is fontos, Henriette ruhát csináltatott az „alkalomra”, Kleist is díszbe vágja magát; nevetgélveévődve-játszadozva vonulnak át az erdőn; egy trágyás taligát toló parasztot megkérnek, álljon kicsit félre, engedje át őket a szűk hidacskán, ne büdösítse be öltözetüket... Képtelenség volna e könnyedség ily végzetes elhatározás után? De hiszen éppen ez jelzi, hogy ez a két ember, ha más-más okból is, de teljesen kiszakadt a való világ kötelékeiből. Pontosan ezt fejezte ki az öreg Römer, Schiller barátja, amikor azt írta: „Nem szeretem, ha az ember költeményeit a való világhoz kötik. Az ember, éppen hogy a valóság viszonyaiból elmeneküljön, hajlamos átmenteni magát a fantázia birodalmába”. Csak az hiányzik Sanders Brahmsnál, annyiban hézagos, és felületes az ábrázolás, hogy nem érteti meg a nézővel, konkrétan milyenek is voltak azok a viszonyok, amelyek elől Kleist menekült, más szóval: mi volt az a nagy történelmi konfliktus, amelynek pólusai között cikkázó villámok szétmarcangolták. A film odavetett jelzéseiből alig lehet kivenni, hogy Kleist tragikus sorsában talán először éleződik ki a végsőkig a szabadságharcos patriotizmus és az osztályharcos demokrácia egyesítésének bonyodalma. KRITIKA