Kritika 7. (1978)
1978 / 12. szám - Galsai Pongrác: Mándy Iván 60 éves
lommal telített, az értelem primátusát igénylő közösségi gondolat és annak hétköznapi magatartásbeli konzekvenciája az intellektuális világban csak fehér hollóként volt fellelhető. A harmincas évek végén, majd a világháború idején már a passzivitás is bizonyos kockázatot jelentett, a baloldaliság elleni intellektuális állásfoglalás „kötelező norma” lett. Ez a nyomás azután megsokszorozta az intellektuális árulásokat, a „vész óráiban” a nonkonformizmus csaknem „elmebajnak” számított a szellemi életben. Igaz, Sztálingrád után lassan megkezdődött a helyezkedés, a készülődés az új kurzusra. Ilyen volt az örökség. Az új korszak forradalmi átalakulást hozott, felgyorsult a társadalmi fejlődés üteme. A társadalmi tudatban azonban egészen másként jelentkezett, itt óriási volt a lemaradás. A felszabadulás, amely nem a belső progresszív erők révén jött létre, a szellemi életben teljes vákuumot, illetve túltengő hamis tudatot „talált”. A társadalmi és ideológiai szférából tökéletesen hiányzott a közélet, közgondolkodás, a magatartásformák demokratizmusa. A szellemi életben a vezető szerepért való harcban a kereszténynemzetit legyőzte a marxista—leninista gondolat, de nem demokratikus, hanem elsősorban hatalmi alapon. Az intellektuális világ „törzs- és csapattiszti” karába való bejutás mércéje — zömmel — nem a világnézeti és magatartásbeli nonkonformizmus volt, hanem az az intellektuális örökség, amit a jelöltek magukkal hoztak személyes tapasztalat vagy hagyomány formájában. E tosítottnak a mítosz, a hőskultusz, a dogmatizmus, az anarchisztikus és dekadens nézetek és a nacionalizmus, tehát az irracionalizmus válfajai elleni harc szabad lehetőségeit. Szellemi életünkben még korántsem sikerült áttörni a tabu-témák és tabu-személyek körüli tilalomgátakat. A történettudomány területén csak néhány példát jelzek (és ezek globálisan érintik a társadalomtudományok egészét, sőt a tudománypolitikát is), a szociáldemokrácia történeti szerepe, Trianon és következményei, a hazai antiszemitizmus történeti és aktuális problémái. Helyhiány miatt az elsőről is csak néhány megjegyzés. Közgondolkodásunk hivatalos szférájában (így az oktatásban) még mindig él és hat „a szociáldemokrácia a fasizmus viszonylag mérsékelt szárnya” tétel (Sztálin szavait idéztem), és az ebből származó konzekvenciák. Közgondolkodásunk „folyosói” (és részben irodalmi) szférájában viszont a nacionalisták és utódaik ítélete a mérvadó a magyarországi szociáldemokráciáról. Ez a szociáldemokrácia „hazafiatlanságának”, a nemzeti kérdés iránti „közömbösségének” — tehát a kötelező szitok-átok régi formulájának — sztereotípiája. Hogy mennyire beidegzett, azt a holtpontról elindulni igyekvők is tanúsítják. A polgári radikalizmus megítélésében (helyesen) újraértékelés van születőben. Sajátosan ebben is a szociáldemokráciának jutott a bűnbak szerepe. Hasonló a helyzet olyan témákban is, mint „az etnikai tudat reneszánsza” vagy a magyarországi ideológiai progresszió története. A magyarországi szociáldemokrácia negatív megítélése ma már ugyan nem kötelező, de bocsánatos bűn. (Pejoratív, sőt denunciáló ízű, ha a fenti nézetéért valakit „szociáldemokrata veteránnak” neveznek.) S miután az értékelők soraiban zömmel a mindenkori változások „kurzusőrei” vagy követőik a hangadók — e mentalitás túltengése tipikus. Könyvkiadásunk is „felsorakozik” közgondolkodásunk ilyen orientációjához. Jó példa erre emlékiratkiadásaink analízise. A kiadványok sorában (helyesen) megtalálhatók a politikai spektrum különböző szereplőinek írásai, így Kodolányi, Fája, Kádár Gyula, Talpassy Tibor, sőt Szálasi (ott is Ries István a bevezető egyik negatív szereplője), de hiába várják az olvasók a szociáldemokráciáról más aspektusból szóló emlékezéseket. Ugyanez az egyoldalúság mutatkozik a történelmi hagyományok, évfordulók megválasztásában, de még a nekrológokban is. Egyhiány miatt fogyatékosan összefoglalt gondolataim segítő szándékúak. Észrevételeimmel — erőmhöz mérten — a magyarországi progresszió szekerét kívántam előretolni. Ha talán peszszimista kicsengésűnek tűnnek is, a „bálintgyörgyi” (doktrinér, vagy újabban ezoterikus) tanítás jegyében fogantak (ismerkedésem ezekkel az eszmékkel 1937—38-ra esik, Bécsben, az illegális ausztromarxisták soraiban): „...az intellektuellek feladata: konokul hirdetni az igazságot, a tömeg igazságát, akár van tömeg a közelben, akár nincs. A jövőhöz beszélni, bármilyen gúnyosan szól is közbe a jelen. Vállalni — szükség esetén — a legnehezebbet, az egyoldalú szolidaritást.” MARKUS LÁSZLÓ a Történettudományi Intézet munkatársa gyéneken keresztül realizálódott a szövetségi politika a szellemi szférában is, a klikkek átmentése, átemelése — bizonyos átalakításokkal, feltöltődéssel — megkezdődött. Amint a szövetségi politikában, az intellektuális világban is érvényesült a „megtért bárányokénak a „hajdani tévelygőkének ”útvesztőkének nemcsak befogadása (ez egyébként többé-kevésbé megfelelt a realitásnak), hanem „tiszti állományba” való besorolása. Az ún. „kisnyilasok” és társaik egyrészt, a faji diszkrimináció következtében üldözöttek másrészt, neofita lelkesedéssel vetették magukat a közgondolkodás, a szellemi élet sodrába. A kevesek, az intranzigensek — akik életben maradtak — a szellemi élet alakítását célzó demokratikus és humanista igényeikkel ismét elszigetelődtek, sőt lassan háttérbe szorultak, hiszen valóságigényük, magukkal hozott kritikai és morális elkötelezettségük gátolta őket, hogy a neofiták parttalan lelkesedésében osztozzanak és világnézetüket taktikai meggondolásoknak alávessék. Csak két személyi példa (több is akadna): Nagy Lajos és Kassák Lajos. Az ún. személyi kultusz évei azután megérlelték a szellemi neobarokk „szocialista” változatát. A hivatalos és a folyosókra szorult (vagy ki se mondott) értékrend közötti olló ismét szélesre nyílt. A társadalmi képmutatás a szellemi életben hihetetlen méreteket öltött. Megkezdődött és végbement az intellektuális világ hierarchiájának kialakítása és a dolgok logikája folytán ismét a humanista és demokratikus tendenciák, tehát az intranzigens szellemi magatartásformák váltak „első számú közellenséggé”. Az egyébként is kicsiny szellemi baloldal — amely 1945 és 48 között valamennyire megerősödött — likvidálása ezekben az években félelmetes következményekkel járt — elsősorban a minőség vonatkozásában. A neofiták kurzuslelkesedése 1953 után részben megtorpant, majd újabb helyezkedés vette kezdetét — mindenkor a klikkszabályok íratlan törvényeinek figyelembevételével, így érkezett el 1956 októbere, amely azután a szellemi világ újabb kontraszelekcióját eredményezte. A szellemi élet rekonstrukcióját több évtizedes romhalmazból kellett elkezdeni. Azok az erőfeszítések, amelyek azóta az intellektuális világ demokratizálására, humanizálására, morális normáinak kialakítására és — külön hangsúlyozandó — a minőség javítására összpontosultak, igen jelentősek, feltétlenül helyeselhetők, az eredmények azonban — véleményem szerint — a lehetőségekhez képest nem megfelelőek. Világnézeti szinten — a klikkszellem maradandósága következtében — még mindig nem látom eléggé biz Mándy Iván 60 éves Mándy borotválkozik. Aggodalmasan, lassan, komótosan pamacsol. Ügyel, hogy egy szappanhabdarabka a papucsára ne cseppenjen. Mozdulatai a nős agglegényeké, akik nemcsak a borotvával, a barátságos, puha ecsettel is bizalmatlanok. És közben az arcát nézi. Mi az, öreg? Hát hatvan évesek lettünk? Az „öreg” már nemcsak afféle tréfás atyai megszólítás, hanem ... előbb-utóbb igazsággá válik. Mi az, öreg? És mi az, Csempe-Pempe, Kálózdy Berci, Pazar Micu, Borika vendégei? Hát ti is valamiképp hatvan évesek lettetek? Talán még a kedves Csutak is? Mert ha igaz, hogy mindnyájan az íróból bújtatok elő, hogy Mándy önmagát is megírta bennetek, akkor némiképp a hősöknek is osztozniok kell a szerző sorsában. No, nem baj! Elviseltetek már nagyobb bajokat is. Félreállítást, megnemértést, papírmagányt. Ne szépítsük a dolgot, sokáig észre se vettek benneteket... Mándy az arcát nézi a tükörben. Mögötte a szoba. Már nem a régi. De a tükör, különös értéktévesztéssel, azt a régi szobát mutatja. Apával, anyával, s a többiekkel, akik valaha megfordultak benne. A tükörben tükröződő ablakon túl pedig a Tér. Valami különös fényben. Az árusok bódéi, a standok, a fák, a padok, a letaposott fűszigetek. Aztán néhány ide nem illő, képzeletbeli épület is. Egy külvárosi Hotel, a „Régi idők mozijának” portálja, Minarik árva focikapuja, egy régóta megszűnt színház ... S mennyi, menynyi ember! Egész kis Mándy-köztársaság. Erről a világról is úgy vélekedtek sokan, hogy annyira szűk, periferikus és érdektelen, mintha nem léteznék. Pedig hát... Mándy ezután mosdani kezd. Jó szappanokkal, körülményesen mosakszik, paskolgatja az arcát, mindkét fülét többször is körülkagylózza. Locs-pocsol. Kevés alkoholt is használ. A fogdörzsölésre legalább öt percet szán. Hiába, a testi dolgokkal törődni kell, különben a test megbosszulja magát, még alattomosabban, mint a tárgyak. Aztán az öltözködés. Kardélre vasalt nadrág, pulóver, zoknik. Mándynak e holmik lassú, vacakolás felöltése közben jut eszébe a félbehagyott mondat. Amelyet negyven-valahány éve kezdett el, s ma is folytatni kell. Ez a mondat sok százezer tőmondatra, tömör mondatdarabkákra van tördelve. Ugyan mit közvetíthet Mándy ezzel a folyamatos, szaggatott stílmodorral? Egy végevárhatatlan belső monológot? Lírát? Atmoszférahatásokat? Időnként még az író jóakarói is úgy vélekedtek, hogy most már pontot kellene rakni a nagy életmű-mondat végére. Új szöveg megírásába kellene fogni. De Mándy önmaga meglepetésére is bebizonyította, hogy a tehetség nagy áramerőssége alatt tartott stílus milyen frekvenciaváltásokat hoz létre. Mándy mindig ugyanazt írja, ugyanabban a stílusban — de sohasem ugyanúgy. És most végre elkezdődik a nap. Az író összeszedegeti a céduláit. Sok egyformára metszett, keskeny papírlapot. Tele kusza ceruzavonalakkal, följegyzésekkel, firkákkal. Az író zsebrevágja a cédulákat, akár egy komoly magántisztviselő, egy szigorú revizor. És elindul a presszóba. Ott mellékesen leül az asztalhoz, mintha nem maradna sokáig, éppen csak beugrott volna. Elbeszélget a presszóslányokkal, kirakja cetlijeit a márványlapra, megkeveri őket, mint a kártyákat, álmos szemmel megfigyel egy rejtvényfejtő öregurat, folytatja az abbahagyott mondatot ... Így kezdődik Mándy Iván napja. Alighanem a december 23-i nap is, az ünnepi. Több évtizedes barátságok ritkán szereznek meglepetést. Mándy Ivántól legutóbb mégis hallottam valami meglepőt. Amikor éppen egy októberi reggelen, a pécsi Fenyves Szállóban a halálon túli életről beszélgettünk, Mándy a fél pár zoknijával a kezében, szinte mérgesen nézett rám: — Hogy mi lesz velem a halálom után? Remélem, semmi. Nagyon remélem. Az írásaim, talán ... Azok megérhetnek még valamennyi időt... De én, személy szerint? Kikérném magamnak, hogy száz év múlva is létezzem, s gondom legyen ezzel a Mándy Ivánnal, foglalkozzam vele, törődjem a jövőjével ... Az örök élettől mentsen meg az Isten! E nyilatkozatot, fontos kiegészítésként, mindjárt az író életművéhez csatoltam. Mándy Iván 60. születésnapján köszöntöm az eszméihez, hőseihez, saját világához, stílusához konokul hűséges írót. GALLAI PONGRÁC 18KRITIKA