Kritika 7. (1978)
1978 / 12. szám - Szvák Gyula: Eizenstein Rettegett Iván-képe
19 KRITIKA Eizenstein Rettegett Iván-képe Voklovszkij legújabb könyvében (Eizenstein, Gondolat, 1978.) terjedelmes részt szentel Eizenstein Rettegett Iván című filmjének. Ezzel maga is állást foglal az orosz történelem egyik legproblematikusabb kérdése körül forgó évszázados vitában. E vita még IV. Iván és egykori barátja, későbbi ellensége, Kurbszkij között robbant ki, és az iváni véres tettek megítélésével volt kapcsolatos. Kettőjük ellentéte aztán áthagyományozódott későbbi korokra is: Iván uralkodásának időszakát, személyét vagy Kurbszkij, vagy a cár szemüvegén keresztül kezdték szemlélni az orosz nép sorsfordulóin töprengő gondolkodók. Állásfoglalásuk mindig politikai színvallás is volt egyben. S ha nem is húzhatjuk meg egyértelműen a Kurbszkij-pártiak — haladók, Iván-barátok — reakciósok párhuzamot, az mindenesetre tény marad, hogy a forradalmi érzületű elemek szemében Rettegett Iván általában mindig az őrült despotizmus megtestesítője volt. A hagyományos kettős képlet a szovjet történetírás 40—50-es évekbeli időszakában leegyszerűsödött: kialakult Rettegett Iván személyiségének kultusza; a Kurbszkij-féle álláspont felszámolódott. E paradox historiográfiai fordulatot a kül- és belpolitikában végbement változások elkerülhetetlen következményeként kell értékelni. Az okok között első helyre kívánkoznak a Nagy Honvédő Háború szükségletei. A fasizmus elleni harcban részt kért és részt kapott a tudomány és a művészet is. A Nagy Honvédő Háború idején készült történeti munkákban és művészeti alkotásokban különös jelentőségre emelkedett a történelmi múlt dicsőséges korszakainak, kiemelkedő alakjainak, az idegen betolakodók elleni rendíthetetlen harcnak az ábrázolása. Ezek a művek lelkesítőleg hatottak a hitleri agreszszió ellen küzdő harcosokra, fokozták elszántságukat, s így alapvetően pozitív szerepet játszottak. Mindezt figyelembe véve sincs okunk azonban elhallgatni azt, hogy a szóban forgó alkotások nem kis részben azért tudták sikeresen megvalósítani az eléjük kitűzött célt, mert kitaposott ideológiai ösvényen jártak. Eszközeiket és módszereiket a személyi kultusz történet- és irodalomszemléletének kelléktárából kölcsönözték. Természetes ezek után, hogy a háború alatt életre hívott témák és megközelítési módok a győzelmes befejezés után nem vesztettek dicsfényükből, s a történelmi hősök idealizálása sem lett funkciótlanná, csupán az irányultsága változott. Érthető tehát, ha a jelzett szituációban Rettegett Iván még az orosz történelem egyértelműen „nagy alakjainál” is előkelőbb helyre került a történelmi analógiák fegyvertárában. És az is nyilvánvaló, hogy Eizensteinnek, a még 1941-ben megrendelt filmjében nem lehetett nem idealizálnia IV. Iván alakját. Mindezt tudnunk kell ahhoz, hogy türelmesebben kezeljük a Rettegett Iván című filmet. Ma már jól látjuk ugyanis, hogy a film osztozik a tendenciózus történetszemlélet minden hibájában, amennyiben a „progresszív uralkodó — reakciós bojárok” ellentét közhelysémáját középpontba állítva történelmi szükségszerűséggé avatja és haladónak értékeli az iráni despotizmust. Amiért egyébként a megfelelő időben el is nyerte jutalmul a Sztálin-díjat, akárcsak más, hasonló tárgyú alkotások. A Rettegett Iván című film és a rettenetes cárról szóló egyéb művek tagadhatatlanul egy műfajba tartoznak, hiszen egyként jellemző rájuk a valóságábrázolás útjáról a mítoszteremtés irányába való letérés. Van azonban egy óriási különbség — a végeredmény azonossága ellenére is — Eizenstein alkotása és a többi igen vegyes irodalmi színvonalú alkotás között — mégpedig a koncepcióban, amire eléggé egyértelműen utal az a tény, hogy a film második részét betiltották. A film első része Sztálin-díjat kap, a második részét közvetlenül ezután betiltják. (Ennek kapcsán „közli” egyébként Sztálin a rendezővel, Molotov és Zsdanov társaságában, hogy milyen is volt valójában IV. Iván.) Óhatatlanul valamilyen következetlenségre, a gondolatmenet megtörésére kellene gyanakodnunk. Pedig a forgatókönyv éppen hibátlan logikájával, eszmei egységével tűnik ki. Eizenstein az orosz történetírás örökségéből merít, amikor filmjében követi Iván uralkodásának hagyományos periodizációját. Ennek megfelelően, a film első részében a cár alakja egyértelműen pozitív, majd első felesége halála után, a film és uralkodása második részében, felszínre kerülnek a negatív személyiségjegyek. Formailag tehát Eizenstein a karamzini konstrukciót veszi át, de ezzel a fogással gyökeresen eltérő célt óhajt megvalósítani. Felfogásbeli különbségük elsősorban abban mutatkozik meg, hogy egyrészt Eizenstein a „fényes” időszak sikereit nem Iván tehetséges tanácsadóinak a személyéhez köti, másrészt, a „sötét” periódus többé-kevésbé valósághű ábrázolása ellenére sem vonja kétségbe a cár progresszivitását. A rendező tehát majdnem olyan határozatlan, félelmét vérengzésekkel kompenzáló, labilis lelki alkatú mániákusnak ábrázolja Ivánt, amilyen valójában is volt. Kollégáinál több adalékot közöl a cár viselt dolgairól , és kevesebbet hallgat el belőlük. Ezzel a hitelesség érzetét és bizalmat kelt a nézőben, hogy az megelégedéssel nyugodjék bele a kínzó ellentmondás általa kínált feloldásába. Eizenstein ugyanis látszólag hibátlan megoldást javasol. Ahogy a forgatókönyv mottója előre jelzi, történetszemléleti vezérfonala a nevezetes engelsi idézet: „Kézenfekvő, hogy... a királyság volt a haladó elem. A ... kialakuló nemzetet képviselte a lázongó vazallusi államokra való szétforgácsolódással szemben. A feudális felszín alatt keletkező valamennyi forradalmi elem éppúgy rá volt utalva a királyságra, mint a királyság reá ...” (Sz. M. Eizenstein: Izbrannije proizvegyenyija, t. G. M. 1971. 1991.) Ezt a gondolatot azonban a felismerhetetlenségig torzítja: csináljon bár akármit is egy uralkodó, ha véletlenül abba a történelmi korszakba születik bele, amikor a központosítás van napirenden országában, akkor ő csak haladó lehet. A rendező a dogmává merevített felismerést szinte az abszurditásig következetesen viszi végig filmjében. Így van csupán ugyanis esélye arra, hogy a nyájas néző és olvasó ne a szemének, hanem a „marxistául” hangzó teóriának higgyen. A történelem tudniillik valóban nem lakodalmas tánc és a történelmi személyiségek sem szükségképpen szeplőtelen menyasszonyok. Egy uralkodó nagyságát nem kérdőjelezhetik meg emberi gyarlóságai — még ha oly számosak és olyannyira visszataszító formában is jelentkeznek, mint Rettegett Ivánnál. S hogy még csak véletlenül se juthassunk más következtetésre, Eizenstein művéhez egy második mottót is mellékel, Seneca nyomán: „Minden nagy szellemben van egy adag őrültség.” (Uo.) Hogy Eizenstein Rettegett Iván uralkodásáról kialakított koncepciója végül is nem marxista (csak „marxista”), annak fő oka az Engels-idézet helytelen interpretálása. Ezzel kapcsolatban a következőket szeretném leszögezni: 1. Nem bebizonyított tény, hogy Oroszország az adott időszakban az engelsi értelemben vett központosítás korát élte. 2. Irán mindenesetre nem centralizált, hanem decentralizált. 3. A despotizmus és a centralizáció két különböző történelmi fogalom. Rettegett Iván uralkodása despotizmusba hajló második szakaszának történéseit egy üldözési mániában szenvedő uralkodó ön- és dinasztiafenntartó ösztönei irányították. A cár külön területet szakított ki birodalmából, ahol Opricsnyik gárdája védőőrizetében mintegy elbarikádozta magát alattvalóitól, önvédelmi reflexe súlyos károkat okozott az országnak: szétforgácsolta a központi területek Dirtok Viszonyán, ami a parasztok elmenekülése következtében nagymérvű pusztásodáshoz, mindez pedig gazdasági csődhöz, és végső következményében a hadsereg gyakorlati felbomlásához vezetett. Nem véletlen ezek után, hogy Oroszország az általa megindított negyedszázados livóniai háborút területi veszteségekkel fejezi be, s a rendszeresen visszatérő belső pogromok következtében az egész társadalom demoralizálódik. A saját terrorjától megrémült cárt egyre jobban birtokába keríti a rettegés, ami újabb és újabb preventív tisztogatásokba hajszolja, míg végül anynyira eluralkodik rajta egyfajta idegbetegség, hogy pillanatnyi elmezavarában megöli saját fiát is. Az így keletkezett dinasztikus krízis, a többi csődjelenséggel együtt, előrevetíti a két évtizeddel Iván halála után bekövetkezett katasztrófát, Oroszország történetének egyik legtragikusabb periódusát, az ún. „Zavaros időszakot”. IV. Iván tehát a szakadék szélére sodorta országát , s a legkevésbé rajta múlott, hogy az végül is elkerülte a teljes pusztulást. Eizenstein minderről nem tudott. Illetve, azt tudta, hogy Oroszországban az adott időszakban a centralizáció volt napirenden, s a bojárokat megzabolázó Iván látszólag ebbe az irányba terelte országát. Valamit azonban gyaníthatott, mert nem elégedett meg ennek a lapos igazságnak tanmesévé formálásával: filmjében hiteles konfliktust teremtett. A túlságosan deklaratíven ábrázolt cárt—bojárok ellentét helyett, az igazán szuggesztívre a nagyságra kárhoztatott, objektíve pozitív hős önnön gyengeségeivel való összecsapásának képi megformálása sikeredett. Eizenstein filmje drámai küzdelem az alkotó esze és érzelmei között. A rendező eleget tett a megrendelő elvárásának és megalkotta a heroizált Iván-képet. Emellett azonban — megrendelés nélkül — vizsgálat alá vette az egyeduralom anatómiáját is. Hideg következetességgel végigvitte filmjében a korlátlan uralom szükségszerűségének gondolatát — de nem tudta távol tartani érzelmi idegenkedését. S bár saját lelki tusakodásában kierőszakolta egy ingatag alapokon álló teória győzelmét, filmje megőrizte érzelmi aggályainak nyomát. Ez pedig valóban olyan plusz, amely felülemeli alkotását az Ivánnal foglalkozó kortárs műveken. Reakciója nagyon hasonlít a bábeli attitűdhöz: Eizenstein is egy percre mintha Gedaliként siránkozna a vér láttán, hogy aztán vasakarattal bebizonyítsa annak elkerülhetetlenségét és jogosságát, de azért mindvégig megmarad egy kicsit Gedalinak.