Kritika 8. (1979)
1979 / 10. szám - Havas Ervin: Vészi Endre: Farsangi király
Ez a készültség persze csak állapot és korántsem alapja, lehetősége az esztétikai minősítésnek. Eredményezhetett jó vagy gyenge verset, alkalmi megoldásokat. Mert a készültség önmagában még nem jelent összpontosító erőt, fegyelmező igényt. De minél érettebben, minél fölényesebben volt képes bánni Zelk a verssel, a költészettel, annál inkább lett mindennapjainak a része és szinte, fenntartó, étetsűrítő tevékenysége a poézis. S ez a belső telítettség többnyire az esztétikai öszszefogottság erősödésével járt együtt. Már a Sirály című gyűjteményébe besorolt — akkor utolsó — verseskönyvében (Bekerített csönd, 1971) érzékelhető ez a közvetlen élményrezdüléseket rögzítő, ez a már-már naplószerű költői tónus. A korábban ritka aforisztikus rövid versek elszaporodása is jelzi e változást. Mintha csak magának mormolná, írja le a két sornyi jegyzetet: „Egyre hosszabbak a napok — / kihunyt a halálfélelem szívemben” (Hatvan után). Objektív értelemben igaz, amit állít? Vagy legalább az állandósult szubjektívhangulat mértékéig? Aligha! E két sor a költői pillanatnyiság, a hirtelen fellobbanó élmény szintjén hordozza a jelentést. Átmeneti személyes érvényessége, igazsága van: ekként megalapozott emberi-költői távlata. A változó lírai hangnem a módosult — a belső szférákra öszpontosító — távlat következménye is. Van benne valami „őszikés” borongás, s ugyanakkor bizonyos — minden eddiginél — tárgyszerűbb, közvetlenebb kapcsolat mindazzal, ami líra, ami vers, ami költői mesterség. A hetvenes évtizedben érkező köteteiben — az 1975-ös Ahogy a kötéltáncosok s az 1976-os Meszelt égbolt című verseskönyvben — ez a rezignált hangolás s ez a költészet, a kifejezés lehetőségeibe kapaszkodó éltető kedv különös érzelmi ötvözetben olvad össze. S bár verseskötetei választott címeiben is tartás és kínzó betegségének helyzeteire utal — képzelt kilábalására: „ahogy a kötél táncosok”, a betegszoba mennyezetére ,/neszélt égbolt” —, értékrendszere mégsem szűkül le a betegség-egészség alternatíváira. Sőt, fokozottan a teljes élet horizontjára tágul. A költészet állandó folytonosságának érzékelésére például, mint ahogy Meszelt égbolt című kötetének nyitó versében írja: „vagyunk néhányan vének, / és ifjak is hálisten, / akiknek ujja mindig / zavárján a tollnak” (Töredék és életmű). A lírai készenlétnek, a költészet dolgaiban mutatkozó hétköznapi otthonosságnak új fázisát észlelhetjük a Mindennapi halálom című 1979-es verseskönyvben. Az előzmények, a poétikai hangolás váltásai nélkül szinte profanizálásnak tűnne, a költészet becsmérlésének, amit e kötet Mielőtt című háromsorosában ír: „Este, mielőtt lefeküdtem, / bogot kötöttem egy verssorra — / el ne feledjem mit akarok írni.” Míg más ember — hogy tennivalóját, ígéretét ne feledje — följegyzést készít vagy a zsebkendőjére köt csomót, addig Zelknél az ilyenfajta emlékeztető a magától értetődő, a természetes. A költői képességek közül Zelk Zoltánnak az egyik legközvetlenebb és legrokonszenvesebb vonása fejlődött ki töretlen érvényességgel: a megidéző lírai erő. Az élménynek s az élmény kiváltotta emberi magatartásnak olyan versbeli közvetítésére képes, amelyben a vershelyzet szinte maradéktalanul őrzi meg az érlelő élethelyzet kontúrjait. S ugyanakkor a vers mégsem marad meg az egyszerű leírás, a direkt felidézés szintjén. Az élethelyzetet felvázoló tárgyi vagy elvont elemek közé a poéta természetes közvetlenséggel varázsolja oda a költői többletet jelentő indulatot, bölcseletet, akaratot. S így lesz a jelenet, a helyzet, a helyzetsor felidézése költői ítéletet vagy vallomást hordozó megidézés. Mert ezáltal a helyzet csapdájában vergődő vagy a helyzet szorítójából magát kiszabadító ember kerül költői premier planba.ersze a jelenség, melynek során a friss benyomások vagy a nosztalgikus s a fölháborító emlékezések hirtelen verssé érnek a költőben, általában természetes, szokványos dolog. Más költők műhelyében is gyakori, Zelk poézisében pedig lényegesen meghatározó. Nemcsak legújabb kötetében, de ez utóbbit a hetvenes esztendőkben megelőző könyveiben is egymásra rétegződnek a távoli múlt emlékfoszlányai s a közvetlen jelen élményvillanásai. Egymásba kulcsolódik és egymásnak felesel így a miskolci gyermekkor ,megfagyott jege s a „csevely a kórház büféjében”, a szatmári kamaszkor „verselő vidéke” s a panelházakból épült lakótelep zárt és mégis mindenfelé nyitott világa. S hasonló közvetlenséggel eleveníti fel a tűnt évtizedek irodalmi légkörét. Gesztusokat, tájakat, színhelyeket, magatartásokban sűrűsödő személyiségeket. A kávéházi márványasztalon művek várait építgető Nagy Lajost, Tersánszkyt, József Attilát, a megbántott Szép Ernőt, Ady és Habits életművének iker-terebélyét e század túlnyomásos atmoszférájában. Hajdani és újabban távozott kortársait idézi meg, s nemegyszer élőket is. De sohasem irodalmias pózban. Köznapi változatban inkább. Olykor játékosan, olykor az esendőséget is megválantva. A világ gondjaiba elegyedő személyiségnek így teremtve meg — persze vállalkozó erejük eltérő mértéke szerint — közvetlen, emberi hitelét. Ez az egyszerre erősen életrajzi és az irodalmi folytonosságban gyökeredző motiváltság történelmi tapasztalatokkal és érzékenységgel telített szellemi hátteret ad az életműnek. Zelk verseinek jelenideje ezért többnyire „holdudvaros”. Felhalmozott jelentéstöbblet kíséri a képeit, a közléseit. Utalások, visszafelelések a múltra, tapogatódzások a jövőbe. Megidéző költői metódusának ez az általánosabb jellemzése azonban nem emeli ki eléggé a pályáján is újszerűbbet, a sajátosan egyedit. Hiszen az, hogy betegsége, biológiai megtámadottsága is közvetlen élményként tárul elénk, az már Zelk különös költői adottságainak lírai fegyverténye. Nem panasztón, nem fájdalmait kiteregetőn mutatja magát. Csak mintha költői „beszámolót” készítene a Szívroham után című versének strófáiban. Hogyan is élte meg a leterített ember azt a veszedelmet? „Fekszem a földgolyón hanyatt, / hívom, hogy sorakozzanak / körém rétek, hegyek, tavak, / minden állatok, madarak — / milyen förgeteg támadt a szobába!” Kideríthetetlen persze, hogy ez az élmény a valóságban miként is játszódott le. De számunkra, a költő olvasóinak szinte természetes, hogy akkor a szívroham görcsében életének lényege is veszélyeztetettnek látszott. Hogy képzelete utánakapott mindannak, ami testével együtt veszélybe került: „Irkámat fölkapja a szél, / irkámat elviszi a szél, / irkámat aki megleli, / látja: pacaikkal van teli — / milyen förgeteg támadt a szobában!” A rettenetét, a szorongást is elfedi itt valami nagyon rokonszenves megszállottság. Mintha nem is az emberi személye, hanem a pacnikkal teli irkája, a megszakadó versfolyam lenne a fontos. A betegségbe izolált én így nyit ablakot a teljes létre. Másutt, máskor tartós betegsége, állandó kínjai fölött humoros fölénnyel képes élcelődni. Micsoda ötlet és milyen bölcs fölény sűrűsödik verses aforizmájába: „Három éve a lelátón / higgadt kétségbeesésben / nézem, s ki nyeri a rangadót: / orvosom vagy betegségem?” (Szurkoló). A csattanóra, a poénre élezés ősi, nagy hagyományú eszköze a költészetnek. De ennyire önmaga ellen érezve? Már-már az öngúny határait súrolva? Ilyen elegánsan és sportosan? Zelk Zoltán — bizonyára sokan tudják már ezt — nemcsak egyszerűen költő, hanem ritka fogalom is az irodalmi életben. Akit illik — miként ezzel ő maga is figurázik — csak a neve kezdőbetűi szerint Zézének titulálni. S aki nagy „vagány” a poézisben, mert futballról, lóversenyről, tarhálásról, s minden olyan emberi dologról is szívesen írt és ír, amelyek a múzsák hagyományos illemkódexe szerint nem szalonképesek. Akkor éppen a betegség kínjával szemben tegyen kivételt? Akkor már előnyösebb kesernyésen tréfálkozó clownként a szurkoló masszkját ölteni magára. Így egy fintorral fricskázza le azt, ami egyébként hosszadalmas sirám vagy panaszáradat tárgya is lehetne. A több mint hetven — két év múlva már hetvenöt — esztendő súlyával, a betegség gyilkos próbáival csak úgy lehet érvényesen megbirkózni, az értelmes és cselekvő élet fogódzóit magának kiverekedni, ha az emberi tartás minden eszközét, fegyverét mozgósítjuk vele szemben. Zelket éppen ez az elszántság élteti és lendíti új meg új költői hódításra, rohamra. Arra is, hogy két csodálatos erejű verssort Áthúzott sorok címen adjon közre. Majd megtoldjon egy fintoros és a maga gyengeségét pellengérező glosszával. Íme a két sor: „Levetem átizzadt éveimet / s megtörülközöm a halálba”. Rajtuk az áthúzás nyomdai jele, s követi őket a megjegyzés: „Végre leírtam két sort és áthúzom — / mert nemcsak nyavalyás, / már nyavalyásul babonás is lettem------------”. A két sor Zelk töretlen költői energiájának bizonyítéka. A gúnyos glossza pedig mégsem önmaga ellen vág: a megszokásnak dobja oda a fricskát. A szembesülést a halállal tehát korántsem kerülgeti. Kötete címévé emelte a Még így is című szösszenete paradox fordulatát: „Csak akkor élek már, ha alszom, / s ha lenyelem az altatót, / mégis ezt mormolom: / Add meg nekem mindennapi / halálomat------------”. Miért dramatizálja, miért avassa hősivé, tragikussá a leselkedő halált, amikor együtt él vele, amikor mindennapjainak része? A nyílandó, már-már hétköznapi jelenséggél módosul így a betegség és a halál? Tragikus felhangjaitól megfosztott egyszerű költői tárgy lesz, mint minden más, ami érzéseinkben, tudatunkban álljuhan? Vagy mégsem ? Magukban a kérdésekben a válasz. Mert tragikus szorítással, minden fintor és érzelmi visszavonás nélkül ez a szólam is megtalálható a kötet versei között. Nemcsak a lírai beszámoló oldott közvetlenségével, mint a Szívroham után strófáiban. De kissé szemérmes rejtegetéssel, harmadik személybe áttett közvetettséggel is. Miként a Zuhanó soraiban érzékelhető. Ilyen az indítása: „Ráfagy a verejték. Vacog. / Homlokán jégcsapok. / Zuhantában úgy alszik el, / markával ejtőernyőt görcsöl." S így zárul a vers: „Földet ér-e vagy már csapódik / sziklához? s lesz, ki megleli / roncsai közt a le nem írt / megfejthetetlen szavakat — / szénné vált verseit?” Kell-e mondani, hogy milyen modellt szorongat a kezében a költői képzelet? Mégsem a lehetetlenről képzelegtünk — úgy látszik —, amikor az űrhajós jelölt poéták sorába javasoltuk Zelk Zoltánt. Közelíti ezt az élménykört látatlanban is. Mert olyan képessége van erre, ami a választottak, csoportjában is ritka és különleges. A lírai hírvivő mindent újjáélesztő szenvedélye. Amely képességével a már eresztékeiben megrendülni látszott életművét is újjávarázsolta, annak idején új költői dimenziók érvényességi körébe vonta. S amellyel élmény vagy képzelet nyomán oly hitelesen idézi meg a kórházi létet vagy a Szántó Piroska képein burjánzó kertet. Élete kapott pofonait, vagy az égő ház vízióját. Ady végső négy évének sűrített értelmét vagy Déry Tibor állandóan nyitva maradó ablakát. S Nagy Lászlót, akinek az „arca is a költészeté”. Hol sorsot oldó, hol sorsot röptető Zelk Zoltán poézise, verseskönyve. „Kezében egy szál verssel” képes lenne magát átvágni az űrön és a földön. Ahalálon és az életen. (Szépirodalmi) KOCZKAS SÁNDOR – Vészi Endre: Farsangi király Hagyd már ezt a magadba-utazást! / ne hívd elő a régi arcokat / az éjszaka csapkodó rongyai alól” / — biztatja magát Vészi Endre Az éjszaka utasának című versében. Ám fölös mihaszna ez az önáltató biztatgatás, s hiába a félelem is (Ne menj tovább! mert látomásaid lesznek nappal is) , a költő folytatja a magába utazást, a gyermek- és ifjúkori tájak felkeresését, változatlan kényszernek engedve hívja elő a régi arcokat, apró tárgyakat, hogy ottmaradjanak „az örök retinán”. „Érzem a folytonosságot” — vallja másik új versében, s valóban ez az érzett és vállalt folytonosság érhető tetten Farsangi király című, új verseskötetében is; ez ad kulcsot ahhoz, hogy az elsődlegesen életrajzi fogantatású, alanyi költészet egészének részeiként, további teljesedéseként lássuk-olvassuk új verseit. Nemrégiben — még a Farsangi király megjelenése előtt — interjút készítettem Vészi 26