Kritika 8. (1979)
1979 / 11. szám - Bécsy Ágnes: Bori Imre: Krúdy Gyula - Pálmai Kálmán: Szávai János: Az önéletírás
31 Bori Imre: Krndy Gyula A Krúdy-centenáriumra megjelent írásokban körvonalazódott egy felismerés: az, hogy az író értékelésének jellege módosításra szorul, az elsődlegesen összehasonlításokkal ítélő (néha apriorisztikus) megközelítéstől eltérve nagyobb hangsúlyt igényel az elemző, valóságba illesztő mozzanat. Sokáig előnytelenül hatott az olykor szélsőségekre hajló „helyiérték kijelölés” a Móricz kontra Proust—Joyce koordinátarendszerben. A móriczi valóságérzékelés és írói módszer nevében élveteg operettszépségekbe száműzött szerző képe éppúgy egy helyi értéket von kétségbe, ahogy a formai jegyek tetszetős (cél szerint elcsúsztatott) egyezésével „proustizált” européeré. Ha ez a végletesség így nem kapott is szót a tudományban, besugárzása érződött. Bori Imre tanulmánya a teljes életmű megközelítése kíván lenni — ami a kis terjedelmet (s az évforduló határidő természetét) tekintve merész vállalkozás. Érződik rajta vázlatosság, a célratörő gondolatvezetés bizonytalansága; a kifejtést egy gazdag olvasói érzékenység asszociatív villanásai csipkézik, a fogalmi-terminológiai világosságot sűrűn helyettesíti intuícióban bízó idézethalmaz; első pillantásra esetlegesnek tetsző a kiemelten tárgyalt és a meg sem említett művek megválasztása. Ezek miatt halványabb kontúrral sejlik csak a hatalmas anyagot átfogó, rendező szempont és kifejtésének íve. De a szempont és alkalmazása maga is felelős a pályakép meggyőző bemutatásának hiányaiért. A könyv az életművön végigfutó alkotói fejlődéslogika áttekintése a folyamat csomópontjainak behatóbb vizsgálatával. A pályafelfogás két etapra bontja Krúdy életművét: a társadalmi ismeretek, életanyag és valóságtudat birtokbavétele, mintegy a posztuláció az első, és a birtokolt életanyag művészi megszervezésének, az adekvát forma és technika kikísérletezésének szakasza a következő. Előbbi a század első éveiben (a nyíri és szepességi témakör novelláiban, kisregényeiben, illetve az Aranybányában) lezárul, és a Szindbádot megteremtő 1913 előtti novelakísérleteknek, majd a postakocsi-regényekkel a nagyepikai forma útkeresésének adja át helyét. Eszerint a tízes évek elejétől az életmű egyenlő lenne a kísérletezés, formaújítás folyamatával; a novellák és kisregények mintegy előtanulmányként kapcsolódnának a betetőző szándékú regényekhez. A séma igen vitathatóan alkalmazódik a teljes életműre, az elemzések nemegyszer céljuk ellenkezőjét érik el: a művekből fakadó logika bizonyítása helyett a művekre diktált logika merevségét sejtetik. A Napraforgóval (1917) záruló rész után kapkodóvá, elsőszióvá lesz a részletekbe vesző érvelés; a gide-i művészregényként (!) tárgyalt Hét bagolynál a bizonyítás jócskán erőszakolt — majd úgyszólván megszűnik: az utolsó évtized művei valósággal kapitulációra kényszerítik a fenti pályajellemzést. Bori Imre méltán hivatkozik e művek elhanyagoltságára, ám az általa is alig érintett, történelmi és riportregényeket, gyilkos szatírákat termő „tárgyias” korszak nála is inkább ellaposodásnak, nem érett befejezésnek hat. (Jellemzően a még „legteljesebb” elemzés, a Mohácsé, a gondolatmenet egységét biztosítandó, mellékes kérdéseket állít középpontjába, s határozottan kikerüli a lényegi, ,új problémákat.) A kései Krúdy tehát „nem igazi” Krúdy marad, amint a köztudatban úgy is él. Pedig egész jelentőségének feltárásában végre méltó helyükre várnak ezek, az író körüli polémiák számára „érdektelen” művek, éppen az avantgarde esztéticizmus alkotói kliséjével megközelíthetetlen valóságkritikus autentikusságuk okán. Annak magyarázata, hogy Bori Imre könyve sem tud egészében meggyőző, teljes pályaképet adni, a korábbi Krúdy-felfogásához való polemizáló-alkalmazkodó kapcsolódásában rejlik. Bizonyos mértékig kénytelen az eddig legtöbbet tárgyalt, s a megítélés alapjaként az egész életművel azonosulni hajlamos pályaszakaszt (a tízes éveket s közvetlen előzményeit) állítani érdeklődése homlokterébe. Az itt — tartalmasan konkretizált és finomított — ideiglenesen érvényes alkotáslogika aztán ebből a gyújtópontból terjed ki elvonttá merevült elviként a pálya egészére (átsugározva rá a korszak értékelését is). Ebben az általánosításban a hagyományos beidegzettség hatását annyiban is ott érezni, amennyiben — öntudatlanul akár — a prousti—joyce-i klisé vetül rá: a század első harmadának nyugati avantgarde-jából ismert „tudatos újító”, laboratóriumi művész sémája (mely bizonyos mértékig a modernség és érték kétes kritériumává rögzült). Az érdemi vizsgálat szűkítettségének viszont megvan az az előnye másfelől, hogy legalább a tízes éveket illetően új, meggyőző és igen inspiratív megállapításokat kapunk. A Szindbád-novellákban és a postakocsiregényekben kirajzolódó világ látszatvalóság-valószínűtlenség problémájának vizsgálatával jut figyelemre méltó szempontokhoz a tanulmány írója. A kor történeti valóságának és a művek szemléleti-módszerbeli sajátosságainak indokolt kapcsolatát itt nem formális következtetések magyarázzák; az életvitelbe és életérzésbe átszűrődő ambivalencia közegén keresztül ér el a sajátos írói valóságérzékelés természetének megértéséhez, melyből az elbeszélői póz s annak esztétikai következményei levezethetők. A krúdys „szépségek” máza mögött a „Pest egy nagy bordélyház” metafora valóságát keresi, s a Monarchia kísérleti látszatvalóságát, rafinériába burkolt brutalitását, a minden más, mint ami, tótágasát találja, ebben leli indokát az ábrázolás irónikus-leleplező alapmechanizmusának, mely „a valóságot hangsúlyozva tagadja a valószínűség elvét”. Több lényeget érintő észrevétele (mint a hiányállapot patologikus és kísérteties vitalitásként, eszményítettségként való jelentkezéséről mondottak) mellett három konkrét elemző szempontból kell kiemelten szólni. A Krúdyeffektusnak nevezett jelenség a legfontosabb talán. A mű összhatásába mélyen beépülő lírai szövegháttér szerepéről van szó. Krúdynál ez a nem közvetlen epikus funkciójú réteg veszi föl azokat a képhatású, expresszív allúziókat és valóságelemeket, melyek a közvetlen jelentésthordozni látszó epikus öszszefüggésekhez mintegy ironikus metakommunikációként, leleplező erővel kapcsolódnak. Nem részleges, hanem teljes műveket átszövő módszeres megoldásról lévén szó, vizsgálatuk az érdemi elemzésben (a műjelentés fölfejtésében is) elengedhetetlen. Ugyancsak szélesebb összefüggéseket (így az azonosulást) illető gondolat az alakmás kérdésben az írói alteregóként való értelmezés egyszerűsítő sablonján történt túllépés. Kitűnik, hogy az alakmás voltaképpen az élethiányban szenvedő, passzív lelki szenzációkba menekült hős vitalitás-ábránddal teli vágyképe, akit mintegy önmaga helyett küld a csak így elérhető valóságba — aminek alpári életvesztettségéről hoz hírt A kudarcra kárhoztatott alakmás így a látszat-valóság leleplezője, a hős és a társadalom együttes ítélője lesz. Szorosan hozzá kapcsolódik a tárgyegyén problémaköre: az identitás- és valóságvesztést „kívülről”, a forma-látszatvilág felől megragadó bábfigura-motívumok meggyőző elemzése. A tanulmány a fenti, igen jól alkalmazható szempontokkal s néhány még kevésbé kifejtett, szintén bővebb kidolgozást érdemlő észrevételével az író megközelítéséhez adekvát új eszközöket ad; a tízes éveket megvilágító elemzéseivel pedig példás módszert és szemléletet. Ábrázolt világ és ábrázoló módszer, írói „tartalom” és „forma” természetét az eddiginél meggyőzőbb összefüggésbe állítva — kimondatlanul — jelezni tudja a korszaknak azt a világirodalmi hátországát, mely az összehasonlítást is a megértés termékeny eszközévé fordíthatja: a széthulló Monarchia végítélet-irodalma ez, Musil, Kraus, Broch, Kafka, Krleza műveinek oly különböző felszín alatt is rokon valóságképe és látásmódja. — Ezért tarthatjuk — a hiányaiban rejlő figyelmeztetést sem feledve — Bori Imre könyvét a Krúdy-kutatás megújulását pozitívan segítő munkának. (Fórum) BÉCSY ÁGNES Szávai János: Az önéletírás Hiányt pótló könyv a Szávai Jánosé, amely a műfajt jelölő legegyetemesebb megfogalmazásban, az önéletírás tágabb keretei között vizsgálja az első személyben írt, s az íróval valóban megtörtént eseményekkel foglalkozó, szubjektív indítékú írástípusokat, az önéletrajzokat, naplókat, krónikákat, memoárokat írók, tudósok, művészek, politikusok, nagy életet megélt emberek változatos, önelemző, emlékező műveit. Hiányt pótló a könyv, hiszen ezek az írástípusok nemcsak elszaporodtak, de divatba is jöttek napjainkban, vonzást gyakorolva az olvasókra is. Ebben a vonzásban, érdeklődésben persze különböző igények, ízlésváltozatok, érdeklődési szférák keverednek. Az érdeklődők vegyesebb műveltségű széles köre gyakran valami különlegeset sejt bennük, intimitásokra, rejtett kapcsolatokra kíváncsi. Hogy hazai példánál maradjunk, Széchenyi István Naplójának megjelenése viharos érdeklődést keltett éppen azért, mert különlegeset, szokatlant vártak tőle, alighanem mást, mint amit kaptak. Titkok felfedését várták, már-már valaminő suttogva továbbadható szenzációt. Pedig ez a napló egy kivételesen nagy formátumú személyiség napról napra kibontakozó belső drámájának, összeomlásának rajza, amelyet igazán érteni csak a kor bonyolult politikai és szellemi viszonyainak, történelem és történelmi személyiség valamelyes ismeretének birtokában lehet. Ezért szükséges — többek közt —, hogy rend legyen az önéletrajz-műfaj körül, s Szávai János könyve elsősorban e rend létrejöttéhez kíván hozzájárulni. A szerző filológiai hitellel, közérthető, világos értekező stílusban tárja fel az önéletírás kialakulásának útjait, a műfaj gyakran egymásba átjátszó változatait. A fordulatos, nagyívű életpályákra való visszaemlékezés természetes emberi igényekből fakad, s a megszülető mű az eseteik többségében igazi irodalom. Szávai sokrétű példa- és dokumentációs anyagában a francia irodalom játssza a főszerepet, de utalásai, kapcsolatkeresései, a műfajon belüli értő tájékoztatásai — más irodalmakból vett példái mellett — ahol csak lehetséges — magyar megfelelőkre, rokon típusokra is kitérnek. Az önéletírást, mint a szépirodalomhoz, közelebbről a regényhez a legtöbb szállal kötődő típust történeti alakulásában mutatja be a szerző, a meghatározó, hagyományt teremtő művekre, vonulatokra helyezve a fő hangsúlyt. Az önéletírás bensőségesebb, lágyabb változata az ömeletrajz, megszerkesztettsége, formálása okán áll legközelebb az írói megnyilatkozáshoz. E történeti áttekintésben előbb Szent Ágoston Vallomások című híres művét elemzi, amely Babits Mihály szerint „az első belülről látott lélekrajz az irodalomban”. S a nagy példa nagy folytatásait is bemutatja, Marx tétele alapján vizsgálva a személyiség lényegi jegyeit. Eszerint a személyiség társadalmi termék és társadalmi jellegű, mert az emberfogalom változásai a gazdasági alap fejlődésével vannak összefüggésben. Ilyen megközelítésben szól a reneszánsz híres önéletírójáról, Benvenuto Celliniről, majd a XVIII. században, a felvilágosodás évtizedeiben, új utakon új életre kelő önéletrajzokról, főként Montaigne Esszéiről, amelyekben Montaigne „a napból napba, percből perébe átfolyó emberidőt” igyekezett megragadni és ábrázolni a kor ellentmondásait hordozó és kifejező egyéniséget szólaltatva meg írásában. Külön jelentős fejezet a műfaj történetében a Szávaitól árnyaltan, avatottan, nagy hozzáértéssel elemzett Rousseau, akinek a romantikától ihletett vallomásai fordulópontot, új kezdetet jelentenek az önéletrajz történetében. Ő tudatosítja e műfajban először a történeti szemléletet, ő ismeri fel elsőként azt a tényt, amelynek igazát nem egy későbbi önéletírás teszi vitathatatlanná, hogy a gyermekkor meghatározó erejű az ember életében, fejlődésében, formálódásában. Újabb stáció az önéletírás történeti útján Goethe Költészet és valóság című, életének első 25 évét a valóság objektív síkján megjelenítő műve. Goethe tudatosan emeli az ön- KRITIKA